Hulladékmentesség – egy kicsit más szemszögből

Pont tíz éve találkoztam először a hulladékmentességgel, csomagolásmentességgel. Akkoriban nagyon lelkes és elhivatott voltam, így rendesen beleástam magam a témába. 30 napos hulladékmentes kihívást csináltam végig, elolvastam a zero waste „anyjának”, Bea Johnsonnak a könyvét, elvégeztem egy hulladékmentességről szóló online tanfolyamot, csomó ilyen tematikájú csoport tagja voltam, kipróbáltam minden extrém módszert, hogy csökkentsem a háztartásunk által termelt hulladék mennyiségét.

Nyomultam a dobozkáimmal az üzletekben, vendéglőkben, vitatkoztam a családdal az ajándékozások miatt, kutyultam itthon mindent is, és még sorolhatnám. És persze megvettem minden zero waste-nek kikiáltott terméket, mert akkor még azt gondoltam, attól leszek igazán hulladékmentes.

Szó mi szó, elég extrém módon közelítettem a témához, mondhatnám, elmentem a falig. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ily módon tényleg nagyon-nagyon lecsökkent az akkor még kéttagú családunk által termelt hulladék mennyisége, de valahogy ez mégsem töltött el a megelégedettség érzésével. Visszanézve erre a tíz évre, érdekes felismerésekre jutottam.

A zero waste kampányokban nagyon gyakran találkozhattunk azzal, hogy mennyire fontos az egyéni felelősség.

Mert ha elérjük a kritikus tömeget, akkor hatással lehetünk a nagy folyamatokra és megváltoztathatjuk a nagy rendszereket. Hogy mennyivel jobb, ha mind a 8 milliárd ember egy kicsit hulladékmentes, és nem csak pár ember extrém módon. Sőt még azt is nagyon sokszor hangsúlyozták, hogy a hulladékmentes életmód sokkal olcsóbb. És csak így tudjuk megmenteni a bolygót.

Aztán rájöttem, hogy a bolygót nem kell megmenteni. Saját magunkat kell megmenteni.

Az is nagyon hamar kiderült, hogy a hulladékmentes életmód nem olcsóbb, és legfőképpen sokkal de sokkal több időt és energiát igényel a részünkről. Ebben a történetben egy nagyon fontos kulcskérdés a jelen kényelme, amiről soha nem fognak lemondani a tömegek önszántukból egy megfoghatatlan, értelmezhetetlen jobb jövő reményében. A magunk kreálta rendszer rabjai vagyunk. Én elmentem a falig ami a zero waste életmódot illeti, de be kell vallanom, hogy nagyon belefáradtam. Ugyanakkor nem igazán láttam a tíz év alatt, hogy ennek hatására egy picit is elindulna a társadalmunk a fenntartható éltmód irányába. A zöldrefestés viszont szinte iparággá nőtte ki magát ezalatt az idő alatt. Úgy éreztem, a fogyasztói társadalommal szemben hulladékmenteskedni olyan, mint a széllel szembe pisilni. Ezek a felismerések egy adott ponton eléggé elszomorítottak és elvették a maradék motivációmat is.

A téma viszont nem hagyott, és továbbra is nagyon sok szakirodalmat olvastam, olvasok. Már nem a mindennapi hulladékcsökkentő tippek érdekelnek, hanem a társadalmi rendszerünk dinamikája, a különböző folyamatok közötti összefüggések. Azt szeretném megérteni, hogy miért van az, hogy bár sokmindenki látja, hogy nagyon rossz irányba haladunk, valahogy mégsem sikerül változásokat elérni annak érdekében, hogy elkerüljük a „becsapódást”. A kérdésemre még nem találtam meg a választ, viszont menet közben rátalátam egy másmilyen motivációra, ami visszaadta a hitem, hogy mégiscsak van értelme erről beszélni.

Ez a motiváció az egészségünk.

Kicsit fentről ránézve az összefüggésekre, nagyon hamar kiderült számomra, hogy ezzel a mai életmódunkkal, amelyet a természeti környezetünk (és a kiszolgáltatott embertársaink) kizsigerelésével és szeméttel való elárasztásával vagyunk képesek fenntartani, elsősorban saját magunknak, az emberi fajnak ártunk a legtöbbet. Nem véletlen, hogy ennyire elterjedtek a gyógyíthatatlan, krónikus, és nem mellékesen a pszichés betegségek is.

Amire a tíz év hulladékmentességre törekvésem megtanított, hogy ami valóban fenntartható, az szinte kivétel nélkül egészséges is.

És nem, nem a világ másik feléről ideszállított szuperélelmiszerekre gondolok (avokádó, chia mag, goji és társai), mert az ugyanolyan greenwashing, mint a műanyag cipő, amire azt írják, hogy vegán. A helyi alapanyagokra, a szezonalitásra, a vegyszermentességre, és leginkább a fogyasztásunk csökkentése gondolok. Azokra az élő élelmiszerekre, amelyeknek minimális távolságot kell megtenniük a tányérunkig. Amelyeket minimális energiaszükséglet (üvegház, fűtés, öntözés) mellett, akár szabadföldben meg tudunk termelni. Amelyek előállításához nulla vegyszert használunk, ugyanakkor törekedünk a biodiverzitás növelésére, a természeti egyensúly visszaállítására. De legfőképpen a mértékletességre gondolok, arra, hogy tudjunk különbséget tenni a szükségleteink és a marketingipar által generált vágyaink között. Hogy tudjunk nemet mondani arra, amire nincsen szükségünk, és rájöjjünk, hogy a kevesebb néha (vagy szinte mindig?) több.