Tuti, a legendás cigányember

Tuti könyve, avagy „ezek es mük vagyunk” (anekdoták, történetek, visszaemlékezések Tutiról Székelykeresztúron és térségében, ahogy a köztudatban még napjainkban is él) címmel jelenik meg hamarosan Szente B. Levente könyve a marosvásárhelyi Garabontzia könyvkiadó gondozásában. A legtöbb nem először lát napvilágot, 1994–1997 között több folyóiratban is jelentek meg belőlük (a muzsnai Bán Péter műfordító javaslatára), ugyanakkor a 2019-ben a Székelykapu Könyvkiadónál megjelent Bé kell nyúlni a medve torkába, anekdoták, igaz történetek című könyvben 73 Tutiról szóló anekdota található – szintén Szente B. Levente gyűjtéséből. A megjelenés előtt álló kötet 26 adatközlőtől 131 anekdotát, illetve ezen belül egyéb más történeteket tartalmaz, magába foglalva a korábban megjelent történeteket is.

A visszaemlékezések szerint „Kicsi Tuti”, azaz Béni József 1942-ben született Székelykeresztúron. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy pontosan hol: egy körtefa előtt egy kanyarban. Édesanyja Béni Ilona, édesapja Béni Ferenc József. „Apám császár volt, de a későbbik” – idézi egy adatközlő Tutit. Két testvére volt, Margit és Domokos. A visszaemlékezésekből kiderül, keveset járt iskolába, mégis megtanult írni, olvasni.

Kacagtuk ilyenkor, mondtuk neki, ha egyszer kiderül, hogy ő írja a leveleket a magyar leányoknak, mind nála állnak meg osztán!” – mesélte Csányi Sztella. Tuti magáról viccesen emlegette, hogy azért barna, mert gyermekkorában az anyja feketekávéval kínálta, de mivel ő nem kért, a zongora körül kergette őt, és véletlenül ráöntötte a kávét. Focicsapatot szervezett, mérkőzéseket „kommentált”, a feltett kérdésekre mindig frappáns, vicces válaszokat adott, nem ritkán utalva a korszak visszásságaira, vagy éppen borsot törve az akkori hatalom embereinek – főként a milicistáknak – az orra alá. Énekelt a mulatságokban, kocsmákban, táncoltatta a lányokat. Gyakran dúdolta a Csavargó című indiai film betétdalát: „cipőm japán divatú, nadrágom angol szövet…”

Egy-egy tyúklopásért gyakran ült a csíkszeredai börtönben (azt mondta ilyenkor a tárgyalás előtt, hogy megy felvételizni, majd, miután elítélték, hogy sikerült) – úgy vélték, hogy kiszámítottan, hogy legyen ahol a telet kihúzza. Mert egyébként a faluvégi „csillagszállóban lakott, a 42-es számú kórérakásban.” A börtönőrtől úgy köszönt el mindig: viszontlátásra.

Halálának pontos időpontja nem ismert – a temetésére viszont emlékeznek az adatközlők. Annyit lehet tudni, hogy valamikor 1983–1986 között halt meg. „Szegényt megölték Udvarhelyen a milicisták. Agyonverték, mert olyanokat mondott, féltek tőle. Meztelenül kapták meg, összeverve, csupa kéken egy patakparti híd alatt.”

Az akkori közvélemény szerint Tuti nem a tetteivel, hanem mondásaival, megjegyzéseivel lopta be magát az emberek szívébe, kimondva és nyers őszinteséggel rámutatva a kommunista rendszer hibás és torz tükörképére – mutat rá Szente B. Levente, aki az első Tutival kapcsolatos vicceket 1988-ban írta le, akkor még nem volt különösebb célja velük.

„Keresztúron nőttem fel, nagycsaládi életmódban, és ebben a kisvárosi közegben akaratlanul is hallottam különféle történeteket. Már gyerekkoromban gyűjtöttem a meséket, és amikor az első néhány Tutival kapcsolatos viccet, történetet hallottam, mindenki mondta, hogy ez igaz is. Akkor kétkedve fogadtam, mert voltak olyan történetek, amit el is vicceltek, viszont érződött benne a csattanó, és félve tekintettek körbe, mert ’89 előtt elég bajos volt ilyen dolgokról beszélni, és elég kockázatos viccelődni. Érdeklődni kezdtem iránta, hogy ki ez a Tuti”– magyarázta.

Ő maga négy alkalommal látta a híres cigányembert gyerekként, ebből kettő igencsak megrázó volt számára. Egyik alkalommal egy milicista kergette Tutit, el is kapta a kabátját, de ő kifordult belőle, és elillant – valószínű, valaki elbújtatta. Egy másik alkalommal pedig milicisták ütötték a hátát gumibottal, és betuszkolták egy kék Daciába. Máskor meg Udvarhelyen vagy a Sóskúton látta, hallotta énekelni. „Jó vágású, szépen öltözött ember volt, Rejtő Fülig Jimmyje jutott eszembe róla. A lényeg az, hogy elkezdtem írogatni a róla hallott történeteket, és gyűlt. A kilencvenes évek derekán Bán Péter barátom muzsnai mesegyűjtő, műfordító mondta, hogy jó lenne közöltetni párat, és néhány lap lehozott belőlük. Később az Erdélyi Gondolat kiadó és P. Buzogány Árpád biztatására adtunk ki egy anekdota-gyűjteményt. Ezek után nagyon sok keresztúri, itt élő vagy innen elszármazott keresett meg Tutival kapcsolatos történetekkel. Kezdett összeállni, hogy Tutinak össze lehetne foglalni az életét is az anekdotákon keresztül.”

Mint mesélte, noha Tuti keveset járt iskolába, találtak tőle származó feljegyzéseket, szép kézírással. Ismerősei, barátai, pártfogói között tanítók, orvosok, mérnökök is voltak. Frappáns beszólásai pedig nagyfokú műveltségéről tanúskodnak. „Mivel nem egy otthonos, családi közegben nőtt fel, nem sokat foglalkoztak vele, arra a következtetésre jutottam, hogy

Mert az a mentalitás, gondolkodásmód, és ahogy kifejezte magát, a burkolt beszéd mögött csak ez állhat, mert minden bizonnyal nem csak úgy vele születtek egyes dolgok.”

Egy idő után azonban Tuti elzüllött, gyakran kékszeszt ivott. Amikor szóltak neki, hogy az ártalmas, annyit válaszolt, ő csak ebben bízik, mert rá van írva, hogy „Aprobat de Ministerul Sănătății”. (az Egészségügyi Minisztérium által jóváhagyva – szerk. megj.) S míg egykor, ahol csak megjelent, a társaság középpontjában állt, lassan eltávolodott az emberektől. „Egyesek szerint azért vált olyan befelé fordulóvá, hogy ne keverjen másokat bajba. Volt egy eset például, amikor egy udvarhelyi kocsmában írogatott egy papírra, és kérdezték tőle, hogy mit csinál. Ő azt válaszolta, hogy tervezi a leszerelést az atombomba ellen. Ezt valaki jelentette, és az ott jelenlevőkből hét-nyolc embert meg is hurcoltak emiatt.

Ezek az anekdoták nem csak azt mutatják meg, hogy ő milyen ember volt, hanem, hogy hogyan látta ő a várost, az embereket, a rendszert. Valamiféle reményt, kapaszkodót is jelenthetett ő abban a korban az embereknek,

mert volt valaki, aki ki mert mondani dolgokat helyettük is” – mutatott rá Szente B. Levente.