A fotózás mint önismereti út

Bármerre megyünk a világban, büszkén megmutathatók Czire Alpár fotói, kiállításai – hangsúlyozta köszöntőbeszédében Koncz Hunor János, Székelykeresztúr polgármestere a Félrerángatott harangkötél című fotókiállításon. A január végén tartott megnyitón a székelykeresztúri fotográfussal Balázs K. Attila költő, író beszélgetett.

A digitális forradalom után a képek elözönlötték a világunkat, felerősödött a képi kommunikáció, és ez a képi világ nagyon gyorsan és azonnali érzelmet kiváltó médium. Ebből kell valahogy kiemelni azt az egyedi és pillanatnyi dolgot, amit a fotóművész meg akar mutatni a képen. Az írók és a képalkotók között rokonság is van, hiszen ugyanígy egy vers esetében is a nagy nyelvtengerből, amely körülvesz minket, ki kell emelni azt a pár nagyon precíz és fontos sort, versszakot, gondolatot – vezette fel a beszélgetést Balázs K. Attila. Mint mondta, valószínű, hogy Czire Alpárnál a fotózás több mint hobbi.

Igazából a kép egy »fegyver«, ahogy »fegyver« a szó is egy költő, író kezében. Vannak propagandaképek, világpolitikai eseményekhez hozzáragasztott fényképek, készülhetnek tehát ilyen céllal is, vagy utólag, mivel betalál a mondanivalója, fel lehet ruházni mindenféle többlettartalommal. Az én esetemben egyelőre inkább egy parittya, mint egy komolyabb fegyver. Tulajdonképpen egyfajta önismereti utat járok, fényképezőgéppel a kezemben” – reagált a fotográfus a felvetésre.

A beszélgetőtárs szerint a kiállításon látható fényképek nemcsak egyszeri rátekintést igényelnek, hanem többször meg kell nézni ezeket, hiszen elgondolkodtatnak, akár napok, hetek múltán is új rétegeket lehet felfedezni bennünk. Felidézte, hogy Czire Alpárt nevezték a múló idő krónikásának is, és adódott a kérdés, hogy minek vallja ő magát.

Az idő az állandó, és az életünk múlik. Az idővel inkább a saját időnk fogy. Az idő, mint fogalom a fényképészetben a legalapvetőbb dolog. Amellett, hogy a fénnyel rajzoljuk meg a képet, tulajdonképpen a másodpercek töredékével tesszük le azokat a kis jeleket a nagy idő folyamán, ami zajlik egyenletesen. Olyan, mintha bevernénk egy-egy szeget. És az expozíció pillanata után már múlttá is válik, már egy fél percre rá múlt, és a képről is úgy beszélünk, mint egy múltbéli dologról. Egyértelmű, hogy a fotográfiában a jelen és a múlt összefügg, viszont én semmiképp nem a múlttal akarok foglalkozni, hanem a jelennel, és a jelent próbálom fotózni. A képek tartalmában lehet utalás a múltra, de nem érzem magam krónikásnak. A fotóművész szó is olyan, hogy a szerényebbek elutasítják, a magabiztosabbak kiírják a nevük mellé. Nem tudom, mi vagyok. Fotózok és fotográfus vagyok.”

A beszélgetés során felmerült az is, hogy a képek helyszínei, az, ahol létrejönnek ezek a fotók, egyfajta gondolkodás is a világról, világteremtés, Czire Alpár teremtett világa. De miért van az, hogy falura megy vissza ezekért az impulzusokért? Mint kiderült, több oka is van ennek.

De nem kell szembeállítani a várost a faluval, mert egyik sem értékesebb a másiknál. Én Székelykeresztúron maradtam, de gyönyörű falvak vesznek körül Udvarhelyszéken és akár nagyobb sugarú körben. Erdély falvai csodálatosak, és a falusi élet hihetetlen mennyiségű témát kínál.

A másik, hogy a város és a falu nem elválasztható. Ott van a termelés, a teremtés a falvakban, a forrás ott van. Rebesgetve mindenféle globális felmelegedést, tulajdonképpen sokkal inkább a városi ember az, aki jobban ki van szolgáltatva a dolgoknak. Sokkal nagyobb a létbiztonság falun, mert a világ divatjának és hullámainak kevésbé van kitéve, mint a városi ember. Én városon és falun is élek. De nem az a lényege, hogy konkrétan hol lakom, hanem hogy mit élek meg ebből. Élhetek Keresztúron, de egy falusi lélekkel. Az a lényeg, hogy az ember ott, ahol van, jól érezze magát és kibéküljön a sorsával. Az az egyik legkegyetlenebb dolog, amikor városon élünk és vidékre vágyunk, vagy falun élünk és városra vágyunk, és ez az örök boldogtalanság lesz úrrá rajtunk. Én, úgy gondolom, hogy jó helyen vagyok.”

Az est folyamán szó esett még a képek címadásának nem könnyű feladatáról, arról, hogy hogyan teremt kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiket a fotóin láthatunk, és hogy hogyan is zajlik a fotózás folyamata.

Rengeteg képet nézek a világban, nagyon sok fotósét. Azok az alkotók jönnek be, akiknek gondolati fotográfiája van, és én is igyekszem ezt művelni. Amelyik képben nem találok háttérgondolatokat, elengedem. Az egysíkú fotókkal, amelyek csak szépek, tele a padlás, és azoknál továbbgörgetek.”

Az önismeretre visszatérve, elmondta, minden egyes emberrel való találkozás, beszélgetés, egyfajta reflexió is. „Látod magad a különböző élethelyzetekben, a különböző idegen emberekkel, más-más karakterekkel való találkozásban, hogy te hogyan reagálsz, mit tudsz kihozni a másikból, magadból. Természetesen ott van a technikai része is, hogy hogyan tudod azt a kihívást lefotózni, amivel szembesülsz. Mert sok esetben nem ideálisak a fények, az adott körülmények, a körülvevő tárgyak, a táj, és kell legyen egy nagyon gyors spontán ítélőképességed, és jól kell tudjál improvizálni, hogy az adott helyzetben, főleg egy mozgó témánál, meg tudd ragadni a lényeget.”

Az AI által generált képek kapcsán Czire Alpár rámutatott, az emberábrázolás tekintetében ezeknek a programoknak még gondjaik vannak. De a fotográfiában nem is az a lényeg, hogy a mesterséges intelligencia szempontjából jó kép szülessen, hanem az emberen van a hangsúly, a fotózás folyamatán.

A szép számú érdeklődőt vonzó kiállításmegnyitót Lakatos Sándor, Lőrinczi Levente, Palkó Zalán és Veress Lehel zenei közreműködése tette még hangulatosabbá.