A kényelmetlenből lett a javítgatott

Mi csak figyeltük, ahogy két barát emlékezik, vitázik, nevet és leás a színházkritika véresen valós talajáig. „A könyvön is rajta van: ez kényelmetlen. De most át van húzva, rá van írva kézzel, hogy javítgatott. Hát nem ilyen az élet?” – kérdezett vissza Boros Kinga teatrológus a könyvbemutatóján. Péter Beáta újságíró a Csíkszeredai Könyvvásár utolsó programpontján nemcsak a Javítgatott kiadás című új kötetéről beszélgetett a szerzővel, hanem arról is, mit jelent teatrológusnak lenni Erdélyben, miért hagyják el sokan a pályát, és hogyan lehet színházról írni akkor, amikor az ismeretségi köröd egyben a recenzióid tárgya is.

A beszélgetés már a felütésben is nosztalgikus utazásként indult: vonaton ismerkedtek meg – Kinga és Beáta. Miközben suhant a táj, beszélgettek, a párbeszédük pedig ma is ott folytatódik, ahol 1998-ban elkezdődött.

Teatrológia, avagy mikor a dramaturg sem dramaturg

Kinga pályája olyan, mint egy mozgó szellemi térkép – térben és műfajban egyaránt. Egyik nap Bukarest, másnap Kolozsvár, aztán már otthon húsleves, gyerek, óratartás. A kettő között pedig kritikák, esszék, tanulmányok és interjúk készítése. A Javítgatott kiadás pontosan ezt a térképet rajzolja ki: évek, városok, QR-kódok és hashtag-ek alapján épül fel. Nem lineáris olvasásra hív, hanem beszélgetésre. És persze vitára.

Mert mit is csinál egy teatrológus? Egy kicsit dramaturg, de nem az. Egy kicsit kritikus, de nem mindig írhat. Egy kicsit tudós, de nem mindig publikálhat. És közben próbálja meggyőzni a nagymamát, hogy a teatrológia nem valami furcsa teológia, hanem egy érvényes, hibrid szakma, ahol a gondolkodás és az alkotás találkozik.

A kritikus, aki

„Amikor úgy érzed, hogy ha ezt most leírom, annak következménye lesz – akkor valószínűleg nem kell megírni” – mondja Kinga. Erdélyben, ahol mindenki ismer mindenkit, a kritikus nemhogy nem független, de gyakran ott ül este a kocsmában azzal, akiről másnap írnia kellene. „A legviccesebb, amit hallottam: »Jön az a Boros Kinga, ne tessék beengedni«. Hát így fogadtak régen a színházban” – nevetett.

De nem mindig van kedv nevetni. Sokszor a színház válaszai éppoly sértőek, mint a hallgatásuk.

És közben a színházi sajtó is fogyatkozik. Megszűnnek lapok, elfáradnak szerkesztők, pályát hagynak el a kritikusok. Egy idő után a „fiatal tehetség” örökké kezdő marad – mert mire belejönne, már el is tűnt a szakmából.

Pályaelhagyás, család, benzinköltség

A kötet egyik legsúlyosabb tanulmánya a színházi pályaelhagyásról szól – különösen női szemszögből. Kinga interjúkat készített, és miközben azt mondja, senki nem akar igazán pályaelhagyó lenni, sokakat egyszerűen „elhagy a pálya”. Vagy a család lesz fontosabb, vagy jön egy jobb lehetőség, vagy egyszerűen elfogy a levegő.

Közben ő maga is kétgyermekes anya, autót tesznek alá, kilométereket számol, vezeti a költségeket – mert a színházra nem mindig van pályázati pénz, és a kritikusnak sincs térítve minden útja.

Kritikából közösség, vagy közösségből kritika?

„A színházkritika Erdélyben? Van, és nincs is” – mondja Kinga. Mert bár vannak fórumok, lapok, blogok, mégis mindenhol kevesen vannak, túlterhelten. A fesztiválokon gyakornokok írnak, ha épp van, aki mentorálja őket. Ha nincs, akkor nincs.

Mégis, valami történik. Mert Kinga nem hallgat. Nem ül be a hatodik sorba némán unatkozni – akkor sem, ha „épp olyan az arca” (ahogy ő fogalmazott). És nem ijed meg attól sem, ha egy szerkesztő vagy igazgató megsértődik. Inkább újraírja, kijavítja, javítgatja.

Mert a kényelmetlen dolgokból lehetnek a legőszintébb mondatok.

És ebből lesz könyv. Ha valaki egyszer meg akarja érteni, mit jelent színházról írni úgy, hogy közben benne élünk, benne dolgozunk, benne nevelünk gyereket – akkor a Javítgatott kiadás kötelező olvasmány. De csak annak, aki bírja a kényelmetlenséget.