A román filmes újhullám újabb hulláma

Olyan alkotók filmjei szerepelhetnek adott esetben egy filmfesztiválon, akik viszonylag alacsony költségvetésből, a társadalom egy szegmensét próbálják bemutatni:

elsőfilmesek, vagy épp rutinos rendezők kísérletezéseit lehet látni, amelyek már megjárták magukat néhány rangosabb fesztiválon, több-kevesebb kritikai elismerést begyűjtve, de a szélesebb közönséghez valahogy mégsem jutottak el.

Ha szerepelnek is néhány art- vagy franchise mozi kínálatában, nem föltétlenül ezek azok a filmek, amelyek mellett a potenciális néző letenné a garast egy késő délutáni kikapcsolódási szándékkal való filmezés reményében.

A Filmszereda – Székelyföldi Mozgókép Fesztivál kínálatában ismét helyet kaptak a román újhullámos filmezés viszonylag új darabjai, amelyek a magyar feliratozás ellenére továbbra sem vonzóak eléggé, hogy megtöltsenek egy mozitermet, viszont akik megnézik ezeket, biztosan emlékezetes filmélményekkel maradnak. Az újhullám „újabb hullámai” tehát továbbra sem széles közönségnek szánt alkotások, azonban nem érdemes egy legyintéssel elintézni, miszerint ezek is újabb művészfilmek, amiben semmi látványos sincs, és csak a szereplők vívódásairól szólnak, mert ennél sokkal többek:

amellett, hogy betekintést kapunk általuk egy mikroközösség mindennapjaiba, a jelenkori román társadalom különböző szegmenseit is szemügyre vehetjük.

Un pas în urma serafimilor (2017)

Ki lehet-e játszani egy igazságtalan rendszert, ami visszaélésekre és hazugságokra épül? Meddig lehet visszaélni a kapott hatalommal? A megalkuvás, vagy a folyamatos harc hozza meg a kívánt eredményt? – ilyen és hasonló kérdésekre keresi és adja meg a választ Daniel Sandu filmje.

A megtörtént eseményeken alapuló, önéletrajzi alkotás egy ortodox papnevelde mindennapjaiba nyújt betekintést. A két és fél órás játékidőt felölelő felnövéstörténet egy fiatal papnövendék szemszögéből mutatja be az intézmény mindennapjait. A tabudöngetőnek számító kortárs alkotás a román társadalomról is képet ad a néző számára:

a rendező erős képekkel és párbeszédekkel szemlélteti, hogy miként látják az egyházi szereplők a saját jelentőségüket a társadalmon belül, illetve, hogy milyen szabályokat kell betartani azoknak, akik közéjük akarnak tartozni.

Ebbe a miliőbe kerülnek be a Ștefan Iancu által alakított Gabriel nevű papnövendék és társai, akik először megalkuvóan simulnak bele a rendszerbe, az első komoly arculcsapást követően pedig fellázadnak és a saját szabályaik szerint próbálnak „játszani”. Megtanulják, hogy miként lehet észrevenni, ha hazudik valaki, de az az általános bölcsesség is elhangzik, miszerint:

Az elnyomást megtestesítő hihetetlenül ellenszenves, Vlad Ivanov által alakított Ivan atya az, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy betartassa a szabályokat, de mivel nem tisztességesen teszi ezt, a diákok is tisztességtelen módszerekhez folyamodnak azért, hogy úgy érezzék, biztosítva van a szabadságuk, és azt tehetnek, amit akarnak. És amíg mindez csupán „fű alatt” történik, senkinek sem eshet bántódása.

Gabrielnek és társainak szembesülniük kell cselekedeteik következményével, és konfrontálódnak az elnyomást megtestesítő Ivan atyával, aki a zsarolástól sem riad vissza.

A többször is kicsapással fenyegetett papnövendékek kutyaszorítóba kerülnek és választaniuk kell, hogy tovább folytatják a harcot annak érdekében, hogy a rendszerben maradhassanak, vagy a megalkuvás útjára lépnek és vállalják a szégyennel járó következményeket.

Bár a játékidő nem rövid, a film cselekménye mégis feszes és egy pillanatra sem ül le. Nézőként sokszor lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog történni a következő pillanatban és ki kerül ki győztesen a macska-egér játékból, amit a film szereplői játszanak egymással. A nem mindennapi felnövéstörténet magával ragadó és nem enged, de akkor is

sodróan visz magával, amikor a főszereplő vívódásait szemléljük egy eldugott hegyvidéki faluban.

Az Egy lépés az angyalok mögött egy nem könnyen emészthető, számos kérdést felvető alkotás, amely önmagunkkal is szembesíthet. Maradandó filmélmény lehet minden nézője számára.

Charleston (2017)

Mi történik, ha becsönget hozzád egy ismeretlen, aki azt állítja magáról, hogy a nemrég elhunyt feleséged szeretője volt? – ezt az abszurd helyzetet dolgozza fel Andrei Cretulescu első egészestés filmje. Az alkotás tulajdonképpen egy furcsa páros road-movie-ja, ami arról szól, hogy az eléggé bumfordi és magánakvaló Alexandru (Serban Pavlu alakításában) és a nyámnyila Sebastian (akit Radu Iacoban játszik), a nem szokványos találkozást követően hogyan próbálják feldolgozni annak a személynek az elvesztését, akit mindketten szerettek.

Az abszurdabbnál abszurdabb helyzetekbe kerülő szereplők metaforikusan és valóságosan is az önmegismerés útjára lépnek és találkozásuk révén mindketten kilépnek a megszokott kerékvágásokból.

A helyenként hangos hahotázásra késztető, szívet melengető alkotás könnyed, de mégis elgondolkodtató szórakozást biztosít, az esendő, mélyen emberi karaktereivel pedig könnyen lehet azonosulni.

Fixeur (2017)

A román társadalom egyik legnagyobb tabutémáját, az emberkereskedelmet és annak nemzetközi mediatizálását járja körbe Adrian Sitaru újabb filmje. Az alkotás azonban nem csak egy sajátosan helyi történetet mesél el:

főszereplője magánéletének bemutatásával párhuzamba állítva a történet egy nagyon súlyos kérdést tesz fel: mikortól számít kényszerítésnek az, amikor egy kiskorútól valami olyasmit várnak el, amit ő tulajdonképpen nem is akar?

A hihetetlenül katarzisos történet egy úgynevezett intézőről (fixerről) szól, aki Bukarestből nemzetközi újságírók számára ad helyi sztorikat, amelynek felgöngyölítésében ő is segít: tolmácsol, találkozókat szervez, helyiként pedig útbaigazításokat ad. Az alkotásban nagy szerepet kapnak a már-már pattanásig feszült kényszerhelyzetek, látjuk, hogy milyen, amikor egy sajtós csapat zárt kapukat dönget, emellett egy szörnyű, sokakat érintő történet bontakozik ki előttünk, ami igencsak létezik a román társadalomban, de eléggé tabuként kezelik. A megrendítő alkotás

nem váltja meg a világot, de fontos kérdéseket vet fel és tudatosítja bennünk, hogy még sok ilyen tabudöngető alkotásra lenne szükség.

Ana, Mon Amour (2017)

Călin Peter Netzer filmje a megnézettek közül az, amellyel nem voltam maradéktalanul elégedett, de azt sem mondhatom róla, hogy élvezhetetlenül rossz film volt.

Egy mentális betegséggel és a szülőkkel nem éppen rózsás kapcsolattal terhelt párkapcsolati drámáról van szó, amely intellektuális párbeszédekkel van tele és a folyamatos megoldáskeresésről szól.

A nem lineárisan elmesélt, sok évet felölelő, különböző idősíkok között ugráló, két ember és a környezetük kapcsolatáról szóló alkotás nem egy könnyű néznivaló, és a több mint két órás játékidő alaposan kifárasztja a nézőt, aki ilyen tömény felvezetés után joggal várhatja a katarzist, ami végül elmarad, emiatt pedig hiányérzettel kénytelen távozni a moziból.