A zene matematikusa: Sinha Róbert

Sinha Róbert Budapesten született, magyar édesanya és indiai édesapa gyermekeként. Mindig is szerette a zenét, tinédzserként az volt az álma, hogy zenész legyen, majd egy ideig mégis a másik nagy kedvencet választotta: a fizikát. Magyar és indiai felmenői között is voltak zenei tehetségek, a magyar nagymamája leszerződött színésznő volt, kiválóan zongorázott, nagypapája imádta a dzsessz világát, sztepptáncolt, fényes karrier állhatott volna mindkettejük előtt, ám a háború, majd a kommunizmus közbeszólt. Az indiai nagymamája pedig az indiai közszolgálati rádióban énekelt.

„A zene szeretete nagyrészt a nagyszülők részéről jön, és apukámban is van egy jó nagy adag zenei tehetség, ő harmonikázik. De ez búvópatakként ment, a nagyszüleimnek nem úgy jött össze, ahogy lehetett volna, nekem pedig voltak mindenféle zenével kapcsolatos álmaim, és rajtam lavinaként feltört. Volt egy ilyen álom, hogy szeretnék zenélni, gitározni. A kemény rockot és a heavy metált a mai napig szeretem. De nagyon szerettem a fizikát is, elméleti fizikából mindig is jó voltam. Volt is egy olyan naiv elképzelésem, hogy én majd mind a kettővel fogok foglalkozni párhuzamosan. Vannak olyanok, akik erre is képesek, sőt, példaként a Muzsikás zenekart szoktam felhozni, Sipos Miskát, a hegedűst, aki a világ nagy előadótermeiben lép fel, de közben matematikus. De úgy érzem, hogy nekem erre már nincs kapacitásom, ehhez én már kevés vagyok, hogy gyakorló fizikus is legyek és zenész is” – mutatott rá.

Róbert életében egy ideig a fizika állt az első helyen, a Budapesti Műszaki Egyetem mérnök-fizikus szakán diplomázott. Két évet projektmenedzserként dolgozott, műszaki területen. Mint mondja, az ebben az időszakban szerzett tapasztalatokat később zenészként is hasznosítani tudta, főként pályázatíráskor vagy éppen egy-egy turné, nagyobb projekt leszervezésekor. Ugyanakkor, a mai napig érdekli az elméleti fizika, az új kutatási elméletek, rengeteget olvas a témában.

„Eltelt két év, és éreztem, hogy nagyon-nagyon távol fog kerülni ez a zenei álom, vagy soha nem fog megvalósulni, ha nem lépek. Találtam a Holland Királyi Zeneakadémián egy olyan szakot, hogy szonológia, amely a műszaki tudományok és a zene kapcsolódási pontjairól szól. Én sosem hagytam abba a gitározást, három-négy órákat gyakoroltam addig is, voltak fellépéseim, készítettem lemezt. A szonológiára felvettek, egy évet ott töltöttem. Azt mondtam, ez az utolsó pillanat, 29 éves voltam akkor, és úgy gondoltam, megpróbálom, mindent beleadok és mérettessek meg. Az munkált bennem, hogy ha ezt megpróbálom és nem sikerül, akkor majd, amikor nyolcvan éves leszek, nem tehetek magamnak szemrehányást, hogy elengedtem egy ilyen álmot. Aztán, ha lúd, legyen kövér alapon, felvételiztem a rotterdami, az amszterdami és a hágai zeneakadémiára, és mindháromra felvettek gitárszakra. A Hágai Királyi Zeneakadémiát választottam, mert az nem csak Hollandiában, hanem egész Európában az egyik legjobb zeneakadémia, ami a klasszikus gitárt illeti.”

Sinha Róbert rámutatott, az a strukturális gondolkodás, amit mérnök-fizikusként megtanult, segíti őt a zeneszerzésben is. Ugyanakkor úgy véli, természetes dolog, hogy egy zenész, aki éveken keresztül zenéléssel foglalkozik, és tanulta a szakmát, zenét is szerezzen.

„A nyugati zenében évszázadokon keresztül nem vált szét az improvizáció, zeneszerzés, előadás. Ez a nagyon karót nyelt, kicsit becsontosodott klasszikus zenei attitűd mind az előadók, mind a közönség részéről az utóbbi százötven évben alakult ki. Gyakorlatilag én egy természetes dolgot csinálok. Gondoljunk bele: tanulsz öt-tíz év szolfézst, összhangzattant, műelemzést, stb., minden tudás megvan hozzá, eljátszol több zeneművet, és nem tudsz leírni két ütemet? Úgy vélem, ez természetes, és ez belőlem kijött. De az, hogy összeálljon, segített az is, hogy a matematikát, fizikát nagyon alaposan megtanultam.

A másik dolog persze az ihlet, a tehetség, merem remélni, hogy bennem is van. Van egy része, amikor bizonyos dolgok úgy születnek meg, hogy nem is tudom, honnan jönnek, gyorsan leírom, mielőtt elszáll, elfelejteném. Mintha nem is én írnám. Az megvan, és utána elkezdek vele dolgozni matematikai módszerekkel, hogy összhangzattanilag, harmóniailag milyen akkordok következhetnek, merre fűzzem a dallamot. Nagyon sok dolgot lehet csinálni. Van egy pont, és ezer elágazási lehetőség. De az matematika, azt megtanulja az ember. Mozart, Bach, Schubert is így írt zenét. Ők megtanulták ezt, anélkül nem ment volna.

Más alkotótársaktól, költőktől is hallom, hogy van az ihlet, ami valahonnan jön, egy másik dimenzióból, de van a mesterségbeli tudás is mellette, hogy hogyan kell gondolkodni a versről.”

A művész azt is elmesélte, hogy még gimnazista korában szerette meg az irodalmat, köszönhetően magyartanárának, Porogi Andrásnak is. Falta a regényeket, verseket, rengeteg könyvet olvasott. Nagyon szereti Ady Endre, Arany János, Vörösmarty Mihály, Radnóti Miklós költészetét. Felfedezte magának ugyanakkor az indiai költő, író, zeneszerző, festő Rabindranáth Tagore műveit, aki 1913-ban kapott irodalmi Nobel-díjat. Sinha Róbert úgy véli, az is természetes dolog, hogy a vers és a dal kéz a kézben jár, szinte adja magát, hogy a verseket meg kell zenésíteni.

„Egy vers természetesen önmagában is megél, nem kell minden verset megzenésíteni, de nagyon adja magát, és ennek a két világnak a találkozása engem mindig lenyűgözött. 2004-ben volt Hollandiában egy magyar kulturális évad, a szervezők tudták, hogy én ott zeneakadémista vagyok, megkerestek, hogy van-e kedvem fellépni. Megtisztelő volt a feladat, Szabó Magda irodalmi délutánján gitároztam. Megismerkedtünk az írónővel, nagyon jóban lettünk, több kötetet dedikált nekem. Aztán találkoztam Szabó T. Annával Amszterdamban az egyik színházban, ott rögtönzött is egy verset nekem, és azóta sok közös fellépésünk volt. Lackfi Jánossal nem tudom, hogy pontosan mikor találkoztunk, de látta egy koncertemet, megismerkedtünk, telefonszámot cseréltünk, de sokáig nem kerestük egymást, mindenkinek megvolt a saját dolga. Egy alkalommal jeleztem, hogy ha van kedve átküldeni verseket, nagyon szívesen megzenésíteném. Átküldött néhányat, és született egy versmegzenésítés. Nagyon tetszett neki, és jött a következő, és következő. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam Herczku Ágnessel, ő nagyon szerette, hogy verseket énekelhet. Ez odáig csúcsosodott, hogy a Gryllus kiadótól jelezték, hogy kiadnának egy ilyen lemezt. Nagyon megtisztelő volt, és mindig hálával gondolok Gryllus Dánielre. Lackfi János verseire írtam zenét, és Herczku Ágnes volt az énekes, illetve két dalt régi jó barátom, Novák Péter énekel rajta. Megszületett ez a lemez, és attól kezdve egyre-másra jöttek a felkérések” – mesélte a gitárművész és zeneszerző.

2016-ban ennek a lemeznek az anyagával léptek fel több erdélyi helyszínen Herczku Ágnessel és Lackfi Jánossal. 2019-ben pedig Lackfi Jánossal és a lányával, Lackfi Dorottyával közösen hoztak el egy produkciót az erdélyi városokba, és lemezt is készítettek, amely 2020 végén jelent meg, szintén a Gryllus kiadónál.

A csíkszeredai fellépések nyomán a Sapientia EMTE csíkszeredai karának angol tanszékéről Prohászka Rád Boróka hívta meg a gitárművészt, hogy tartson egy workshopot, amelyet egy nyilvános koncert is követett. Majd a Vámszer Géza Művészeti Népiskolával alakult ki kapcsolat, ide hívták, hogy tartson egy workshopsorozatot a versmegzenésítésről. Egy pályázatnak (Nemzeti Tehetség Program) köszönhetően meg is valósult.

A műhelymunka öt részből állt: könnyűzenei dalszerzés, versmegzenésítések, népdalfeldolgozások, improvizáció, világzene és együttműködés táncművészeti produkcióval. Csupa olyan dolgot tanítottam, amelyek az elmúlt 15 évben szembejöttek. A versmegzenésítésnél Prohászka Boróka volt a társam, a népdalfeldolgozásoknál Román Hunor. Boróka kiváló bölcsész, Hunor fantasztikus népzenész, én is tanultam tőlük” – mutatott rá Sinha Róbert. A workshopsorozat végén előadást is tartottak a résztvevő diákokkal a Csíki Moziban. A műhelymunkák vezetője hangsúlyozta, a résztvevők nagyon nyitottak voltak arra, amit ő hozott, baráti társasággá kovácsolódtak össze, és nagyon örvend, hogy meg tudta valósítani azt, amit szeretett volna.

„Van egy érdekes láncolat. Amikor Weöres Sándor pályakezdő volt, akkor Kosztolányi és Babits támogatták. Aztán eltelt pár évtized, és ott volt a fiatal Gryllus Dani és Vilmos, és Weöres-verseket zenésítettek meg. Dani sok anekdotát szokott mesélni a költőről, mert Weöres Sándor azzal támogatta őket, hogy sokszor a lakásán fogadta a Kaláka zenekart, meghallgatta, és örömmel fogadta a versmegzenésítéseiket. Megint eltelt pár évtized, és Daniék mondták, hogy kiadják a Lackfi-versmegzenésítéseimet. Nem hasonlítom magam Kosztolányihoz, Babitshoz, Weöreshez, de ennek a láncolatnak ily módon a része lettem. Ez egyrészt alázatra tanít, bármilyen sikereket érjek is el.

A másik, hogy ez arra ösztönöz, hogy ha valahogy ez a staféta hozzám került, akkor hozzam ki magamból a 150 százalékot, tehát kötelességem, hogy magamhoz képest legyek több. A harmadik dolog, hogy mindezt tovább kell adni. Daniék sem őrizgetik önző módon a saját dolgaikat, hanem továbbadják. Nekem is kötelességem ez, és ezt most itt, Csíkszeredában meg tudtam tenni” – emelte ki a művész.