Akik maradtak, és akik elmentek. Belfast, ami nem is ilyen volt

Az ír katolikus családból származó Kenneth Branagh filmrendező életének első kilenc évét Belfastban töltötte, a család akkor települt át Angliába, részben a jobb munkalehetőségek miatt, részben pedig az akkor igen intenzíven zajló zavargások miatt. Nem volt egyszerű akkoriban a helyzet egy olyan városban, ahol a katolikusok és a protestánsok nagyon nem fértek el egymástól még később, évtizedek múltán sem, akkor pedig igencsak fellángolt az erőszak a két világ között.

Branagh évek óta ismert filmrendező, de igazán szerzői dolgot még nem csinált, hiszen főleg adaptációk, mások történeteinek a filmre vitele, rendezése fűződnek a nevéhez, ez lenne tehát az első olyan, teljesen saját élményanyagból, a gyerekkorából táplálkozó filmje, amit maga irányíthatott.

A film fekete-fehér (csak a néhány régi mozifilm-részlet színes, de a western már ott sem az…), ami egyfajta régiességet és plusz hitelességet is adhatna az egésznek, de ez sajnos egyáltalán nem így van.

Kicsit az volt az érzésem, hogy a rendező a körülmények hiányosságait próbálta ezzel letakarni, hiszen az egész film nagyjából egy park különböző helyszínein és két utcában játszódik, ezekben történik minden az utcai balhétól a bolti lopásig, a rendőrattaktól a szerelmi jelnetekig. A díszlet a leggyengébb pontja a filmnek: két házsor valahol egy filmgyárban, a maga tökéletességében egyenesre vakolt falakkal, műfeliratokkal, töretlen és tiszta ablakokkal és annyira sima járdákkal, hogy a légy is elcsúszna rajta, nemhogy egy részeg ember – utóbbiból pedig pont nincs egy se a filmben, pedig hát...

Azt azért nem árt tudni, hogy Belfast katolikus negyede nagyon nem erről szólt, a hatvanas évek végén (a film 1969-ben játszódik) aztán végképp nem, erről és az egész ír helyzetről itt van egy elég jó összefoglaló, kitűnő képanyaggal. A filmben sehol egy heverő tégla, sehol egy töredezett házfal, egy pocsolya, csak a patyolattisztaság – nem létezik, hogy ezt nem lehetett volna jobban és hitelesebben megcsinálni 2021-ben. Valahogy minden olyan tökéletes a házak belsejében is, hogy nem jön, hogy elhiggye az ember, pláne akkor, ha korábban látott a témában néhány hasonló játékfilmet, amelyekből kiderül, hogy igen, lehet. Megemlíthetem itt az Apám nevében (vagy Az Atya nevében) című filmet még a kilencvenes évek közepéről. De ott van az 1972-ben lezajlott Véres vasárnapnak igen hitelesen emléket állító alkotás is, amit Paul Greengrass annyira szépen megrendezett, hogy olyan, mintha dokumentumfilmet nézne az ember. Netán a pár évvel ezelőtt készült ’71 című film is említhető, ami szintén Belfastban játszódik, és az utcai zavargásokban az egységétől leszakadó brit katona kálváriáját mutatja be.

„Az írek arra születtek, hogy elmenjenek. Különben a világ többi részének nem lenne kocsmája. Felünknek maradnia kell azért, hogy emlékezzenek azokra, akik elmentek. Minden, amire az ír népnek szüksége van a túléléshez, egy telefon, a Guiness és a Danny Boy kottája” – hangzik el a filmben egy hölgy szájából ez a néhány keserédes, de annál nagyobb igazságtartalmú mondat, s bizony, ha belegondolunk, a magyar, illetve a székely is nagyon, de nagyon sokban hasonlít az írhez. Nyelvében nyilván nem és abban sem, hogy nekünk nincs tengerünk, de a hegedűtől a pityókáig, az alkoholfogyasztási szokásoktól a költészetre való hajlamig és az állandó, évszázadokon át tartó szabadságharcokig igen sok mindenben egy húron pendülünk.

Lelkileg biztosan közelebb állunk hozzájuk, mint mondjuk a finnekhez vagy a törökökhöz…

A kis Buddy családja szerényen él, az apa Angliában dolgozik, a mindennapokat az iskola, a nagymama és a vécén kávézó nagypapa fogják keretbe, no meg az, hogy az utcákon megjelennek a dühöngő és többségben levő protestánsok, a helyi katolikus pap pedig úgy uszít, hogy bele van izzadva a feje. A családot érik fenyegetések, adósságokkal küszködnek, de becsületesek és békések – mindezt a gyerek szemével látjuk, sokszor maga a kameraállás is alacsony, hogy a néző Buddy perspektívájából szemlélje a világot. Valahogy talán ezért is sikeredik ennyire romantikusra az egész, s habár nyoma van benne az erőszaknak, az utcai zavargásokat mutató képsorok is banálisak, hiteltelenek.  

A gyerekszereplők közül a főszereplő Jude Hill telitalálat, ám a bolti lopásos jelenet annyira hiteltelen, hogy az már katasztrófa… Nem beszélve olyan másodlagos helyzetekről, hogy a kisfiú egyik, többször is felvillanó osztálytársa ázsiai – azt azért kötve hiszem, hogy abban az időben, pont Belfastban és olyan körülmények között ázsiaiak ültek volna egy iskolapadban katolikus írekkel.   

A film zenéjét Belfast talán legismertebb zenésze, Van Morrison jegyzi – a kísérődalok találóak, aktuálisak (a hatvanas évek végén voltak divatban), de az a jelenet, amikor az apa az Everlasting Love-ot énekli egy kocsmában, no, az sem életszagú. Persze, hogy egy akkori, pontosabban 1968-ban megjelent slágerről van szó, Jamie Dornan utánozza Steve Ellis-t, de kicsit olyan, mint ahogy Himesh Patel utánozta a Beatles tagjait. Nem rossz, de a jó nem ilyen, főleg ha ennyire rossz értelemben vett teátrális.

A filmet mégis a színészi játék menti meg, itt nemcsak a kissrác és a szülei  (Caitriona Balfe és az említett Jamie Dornan) figuráit hozzák nagyon jól, hanem a nagymama és a nagypapa (Judi Dench és Ciarán Hinds) fantasztikusak: öröm nézni azt a humoros, aranyos, őszinte, vagány idős házaspárt, minden gesztusuk és mondatuk élvezhető és hiteles. Holott a film cselekménye, sztorija elvileg nem rossz, a steril képek, körülmények egész egyszerűen elrontják azt, ami lehetett volna.

Azért azon nagyon, de nagyon pofára esnék, ha ez a film elvinne bár egy Oscart is, habár a színészek tényleg jók benne. Tény és való, hogy

hét kategóriában jelölték szobrocskára: legjobb film, legjobb rendező, legjobb női mellékszereplő, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb eredeti dal és legjobb hang kategóriákban.

A színészek közül páran kétségkívül megérdemelnék, ehhez nem fér kétség, de ha el találja vinni a legjobb rendezőnek vagy filmnek járó szobrocskát, hát az nagyon gáz lenne… De hát volt még ilyen. Most, amikor technikailag gyakorlatilag minden lehetséges, leforgatni egy ilyen másfél órát két műiesen felépített „utcasarkon” nem vall valami nagy „szakértelemre” – annál már az ötvenes években készült westernek helyszínei is hitelesebbek egy hollywood-i filmgyár hátsó udvarán.