Bábszínház a rohanó világban. Hetven éves az Ariel

A 70. évad, az évforduló nagyszerű alkalom nem csak az ünneplésre és a visszatekintésre, de a bábszínháznak a mai társadalomban betöltött szerepének az erősítésére is, illetve a nemzetközi elismertségének a növelésére is – vallja Gavril Cadariu igazgató. Az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház vezetője érdeklődésünkre elmondta, az emlékek felidézése mellett nagy hangsúlyt kap az előretekintés is, az, hogy valamennyi elvárásnak, igénynek megpróbálnak eleget tenni, a legkisebbektől a legnagyobbakig, a csecsemőktől az óvodásokon és kisiskolásokon át a kamaszokig és a felnőttekig mindenkit kiszolgálni, élménydús, gazdag programot kínálni számukra. „Ugyanakkor a fogyatékkal élőkre is gondolunk, ahogy a vidékiekre is, mikor összeállítjuk az évi programunkat, tekintettel vagyunk minden kategóriára” – tette hozzá Cadariu.

A bábszínházalapító Antal Pál rendező emlékét Székely Katalin, az Ariel irodalmi titkára idézi, aki arról beszél, hogy hosszú évtizedeken át Pali bácsi köré koncentrálódott minden, legalábbis a magyar tagozat élete.

„Rajta csüngtünk, az ő történetein derültünk és tőle tanultunk mindent, világszemléletet, kultúrát, kritikai szemléletet és úgy általában rendet. Nagy mesélő volt és nagyon következetes, rendszerető ember” – emlékezik vissza Székely Katalin, hozzátéve, hogy akkoriban, amikor ő, közel harminc éve a pályáját kezdte, kiváltságosnak  számított az a színház, amelynek saját rendezője volt. A magyar tagozaton Antal Pál, a románon Mimi Mierlut rendezett, ami természetesen azzal is járt, hogy évtizedeken keresztül mindent az ők irányításával vitt színpadra a társulat, de ez akkor még természetes volt, ritkaságszámba ment a vendgérendező. „Ez az utóbbi 20 évben már közel sincs így, nagyon sok rendezőt meghívunk, Magyarországról és itthonról” – teszi hozzá. A repertoár is színesebb sokkal, árnyaltabb, sokféle stílus és technika megjelenik a színpadon.

– fogalmaz az irodalmi titkár, majd hozzáteszi, hogy nyilván a színház nem akar ennek teljes mértékben megfelelni, sőt, le akarja egy picit lassítani ezt a fajta rohanást, villódzást, de mégis lépést kell tartani.

Gönczi Katalin még 1988-ban, Szőllősy-Pénzes Szilárd 1990-ben kezdte a bábszínészi karriert. A pénteki bemutatóra készülve, a délelőtti próba előtt beszélgettünk arról, hogy milyen volt akkor, amikor újsághirdetés alapján jelentkeztek és vizsgáztak, majd kezdték a pályát a bábszínházban, természetesen ők is, mint sokan, Antal Pál tanítványaiként.

Még elkapták azt az idősebb nemzedéket, többek közt Bartha Gyöngyvért, Vilhelem Józsefet, Nagy Lászlót, akiktől el lehetett lesni, meg lehetett tanulni a bábszínészetet, amelyet most ők adnak át fiatalabb kollégáiknak. Katalin a magas talpú cipőt említi, amire azért volt szüksége, hogy a paraván mögül láthatóan tudja felemelni a bábút, amit mozgatott. Szilárd viszont a roggyantott térdekre emlékszik, hiszen nem szabadott kilátszani a paraván mögül. 

Manapság már a paraván sok esetben eltűnik, sokkal több a technikai elem, a fénymegoldások, akár a vetített háttér, egyre kevesebb szerepet kap a bábú.

Igaz, hogy már Antal Pál is rendezett olyan előadásokat, többnyire inkább felnőtteknek szólót, amelyekben a színész volt a színpadon.  De az, hogy ki milyen módszerrel és látványvilággal dolgozik, az elsősorban rendező és tervező-függő.

Az utóbbi években a bábos szakma legjelesebb képviselői rendeztek az Ariel Színházban, mint például Rumi László, Halasi Dániel, Vidovszky György, Sramó Gábor, Kolozsi Angéla, Bartal Kiss Rita, vagy tervezők közül Matyi Ágota, Mátravölgyi Ákos, de ugyanakkor a vásárhelyi Király István, és színház állandó rendezője, Barabás Olga is sok szép munkát jegyzett az elmúlt évadokban.

Miután az újságban meghirdetett bábszínészi állásra jelentkeztek és felvételiztek a harminc évvel ezelőtti kezdők, még mielőtt szerephez jutottak volna, rengeteg előadást megnéztek, minden nap figyelték idősebb kollégáikat. Mindketten a színpaddal kacérkodtak korábban, hogy rövid idő alatt rájöjjenek, ez az, amiben megtalálták önmagukat, amit szívvel-lélekkel tudnak csinálni, ahogy Szilárd fogalmaz, soha nem éreztem azt, hogy dolgozik, bármilyen fáradtnak is érezte magát, nagy lelkesedéssel végezte azt.  Mivel korábban nem létezett bábszínész szak az egyetemen, Katalin is és Szilárd is már nagy tapasztalattal rendelkezett, amikor beiratkozott a Művészeti Egyetem bábszakára és teljes mértékben plusznak érezték azt, hogy e tapasztalattal, tudással végezhették az egyetemet. 

A pénteki bemutatón Halmágyi Éva is fellép, aki a fiatal bábszínészek generációját képviselve beszélt arról, hogy a kollégáit gyerekkorában a színpadon látta. Gimnazistaként, 18 évesen még nem igazán tudta, mi akar lenni, de egy alkalommal lehetősége volt betekinteni a bábművészetbe és akkor határozta el, hogy ezt választja. „Élmény volt úgy bekerülni, hogy gyerekként láttam egy előadást, ami megmaradt bennem, aztán egyetemistaként látni, ahogy a kollégák dolgoznak rajta, aztán kicsit később, amikor felújították, már játszani is benne”– foglalta össze a Jancsi és Juliska előadás kapcsán a meghatározó élményt, hozzátéve azt is, hogy ha belép a bábszínházba próbálni vagy előadásra, akkor megszűnik a kinti világ, akkor csak ez van, a jó közérzet, a jó kollégák.