Balla Zsófia és Markó Béla párbeszéde generációkról, utakról

Két régi ismerős, két meghatározó költő egy asztalnál. A Csíkszeredai Könyvvásár második napján Balla Zsófia, a 75+1 éves erdélyi költőnő és Markó Béla beszélgetett – régi generációs társakként, mély tisztelettel, finom iróniával, és azzal az intellektuális szenvedéllyel, ami egész pályájukat jellemzi.

Nem könnyű megnevezni azt a nemzedéket, amelyhez tartoznak – talán nem is kell. Ők maguk a „harmadik Forrás-nemzedékként” hivatkoznak rá: azokként, akik már nem követték a második generáció kollektív, egységes hangját, hanem kifelé figyeltek, világirodalmi tájékozódással, személyesebb, belsőbb tónussal. Balla Zsófia költészete is így indult – fiatalon, különutasan. Tizenöt évesen már tárgyverseket írt: „mit érez a plafon, a padló?” – kérdezte, miközben kortársai még a népdalok nyelvét utánozták.

Markó Béla szerint nem is a fejlődés az, ami igazán jellemzi őt: „teljes fegyverzettel pattant ki”. Nem volt szüksége kísérletezésre, már az első verseiben ott volt a hang, amely azóta is övé. Nem véletlenül vallotta be: kevés kortársára volt igazán irigy, de Balla Zsófia ezek közé tartozott. Egyébként is, mint mondta, Balla „eleve egy hármas kisebbség tagja”: romániai magyar, zsidó, és nő.

A beszélgetés során újra és újra visszatértek az identitás kérdésére.

Nem véletlenül, hiszen – ahogy Markó fogalmazott – Balla költészete erről szól: a modern identitásról, a választás jogáról. „Miért kéne egyneművé válni?” – tette fel a kérdést, hozzátéve, hogy Erdély maga is egy kevert világ, ahol az embernek joga van megválasztani hazáját, otthonérzetét. „Egy dolgunk van: embernek lenni.”

Balla Zsófia sosem volt a könnyű utak embere. Maradt, amikor sokan elmentek, és csak akkor költözött Budapestre, amikor már szabadon lehetett járni Erdély és Magyarország között.

A transzilvanizmus így nem ideológia nála, hanem természetes gyökérzet: szóhasználatában, mentalitásában, látásmódjában.

A zene is végigkísérte pályáját – zeneiskolába járt, bár ma már azt mondja: „nem kínoz a ritmus”, mégsem tartja magát formaművésznek. Inkább érzékeny hallású költő, akit a világ rezdülései, a tárgyak sorsa, a történelmi és személyes sebek egyaránt versre indítanak. Esszéiben a lágerélményekről ír, költészetében pedig arról a különös hazáról, amit a segítő szándék és az okos kritika jelenthet egy írónak.

És hogy mit jelent ma költőnek lenni? Talán azt, amit ő mondott: minden generáció újat akar. Nem tagadni, hanem tanulni az előző hibáiból. A beszélgetés végére pedig az is világossá vált: Balla Zsófia versei nemcsak szavakat, de viszonyokat is formálnak – generációk, hazák, identitások között. És ezek a viszonyok, ha jól figyelünk, bennünk is tovább élnek.