Belenézni a görbe tükörbe: Botházi Mária új kötete

Botházi Mária újságíró, író, egyetemi oktató 2001-ben kezdett el dolgozni a Krónika napilapnál, és egy-két év elteltével már a Szempont című rovatban találkozhattunk a tárcáival.

„Az, hogy közölték pár tárcámat, nagy sikerélmény volt. A szerkesztőségben az egyik falra ragasztottunk egy papírt, amelyre mindenféle aranyköpéseket írtunk fel, ezeken sokat röhögtünk később is. Oda került az én egyik ábrándos kijelentésem is, amikor valami Bretter irodalmi körös anyagot szerkesztettem a kultúra rovatnál, hogy

mert mindig is szerettem volna az irodalmi vonallal is foglalkozni. Később a Transindexen közöltem többé-kevésbé rendszeresen ilyen jellegű anyagokat. A hangom az talán megvolt, azoknak az írásaimnak a stílusa nem tér el nagyban attól, ahogyan most írok, de a kezdetekkor – ahogy az lenni szokott – még bajban voltam a témával. Huszonévesként más dolgok érdeklik az embert, és ahogy telik az idő, ez persze változik. És ha teljességében nézzük a képet, akkor később, az Erdélyi Naplónál találtam meg azokat a témákat, amelyekben a legotthonosabban mozgok, és amikre a közönség is kezdett ráfigyelni. Az akkori főszerkesztőnél, Csinta Samunál jelentkeztem, hogy rovatot indítanék az egyik könnyedebb, tehát nem közéleti oldalon. Az volt az alapötlet, hogy az erdélyi női létről fogok írni, Samu – nem kis bátorság volt részéről, mert egy rovatot aztán írni kell, ha esik, ha fúj – biztatott. Ekkor, a kétezertízes évek eleje-közepe táján jelentek meg egyébként új hangok, ihletadó blogok, amelyek nagy hatással voltak a témákra, felismeréseket, továbbgondolásokat, aha-élményeket hoztak. Elkezdtem ezeket a saját stílusomban írni, és így alakult ez ki” – mesélte a kezdetekről.

Az utóbbi években a Főtér portálon teszi közzé hónapról hónapra az iróniával és humorral átitatott írásait. Tárcái fókuszában az erdélyi hétköznapok állnak, erdélyi embereket sorakoztat fel, jellegzetes helyzeteket sajátságos megvilágításban. Mint mondta, a tárcaötleteket, a témákat, amelyek eszébe jutnak jegyzetfüzetekbe szokta feljegyezni, van, hogy több füzetbe is, hiszen – mint kacagva megjegyezte – sosincs kéznél az, amelybe egy korábbi ötletet beleírt. „Sajnos az agyam nem elég befogadóképes, hogy fejben írjak és megjegyezzek dolgokat, sőt, ahogy telik az idő, azt tapasztalom, hogy még azt is elfelejtem, amire nagyon akarok emlékezni. Úgyhogy – hagyományőrző módon nem telefonba, hanem füzetbe, ezen is kellene már változtatni – felírom a témákat, egy-egy szót, ami eszembe jut. Aztán van úgy, hogy valami elkezd foglalkoztatni, és éppen jön a határidő és le kell adni a szöveget a Főtérnek, és akkor azt megírom. De olyan is van, hogy nem sikerül kibontani az adott ötletet, elkezdem ugyan, de érzem, hogy nem lesz jó, és akkor egy másik szövegnek kell nekifognom. Ez nagyon nehéz lelkileg, mert ott van egy határidő, már belemerültem egy témába, írtam többezer karaktert, és egy új történetet kell indítani.”

Úgy gondolja, ezek az írások az újságírás és az irodalom határmezsgyéjén helyezkednek el, és hol erre, hol arra mozdulnak. Az újságírói szemmel való megfigyelés az, ami mozgatja ezeket a témákat. És ahogy egy tudósító is kívül helyezkedik a tudósítás tárgyán és megírja az eseményt, úgy írja ő is ezeket a történeteket, de itt a fantázia szüleményeiről van szó.

Botházi Mária első, a Boldogság juszt is a tiéd című kötete 2016-ban jelent meg, rá három évre látott napvilágot a Biorobot, és néhány hete pedig a Fűnyíró a Tündérkertben című kötet, mindhárom a kolozsvári Koinónia kiadónál.

„Az első kötetébe az ember mindent beletesz, amije van, azt hiszem, hogy általában így készülnek az első kötetek. Az enyém is így született, nem túl egységes vonalvezetéssel. Amikor a Biorobotot kezdtem összeállítani, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen én két témát írok folyton: az egyik a női lét erdélyi vagy univerzális kérdésköre, a másik pedig az erdélyiség. A Biorobotba nem kerültek be a kifejezetten az erdélyiséggel foglalkozó írások, és már akkor láttam, hogy létre tudok hozni egy kötetet azokból a témákból is, amik a mi kortárs erdélyiségünkre világítanak rá” – magyarázta.

És hogy milyen a mi Tündérkertünk, mi az, ami változott az elmúlt harminc évben? A szerző úgy véli, hogy a mitizált Erdély-kép jó ideje megkopni látszik, és a Tündérkertben ma már fűnyírók hangja szól. Az Erdély nagyszerűségéhez, szépségéhez, hagyományaihoz, tájaihoz kapcsolódó diskurzus nem változott az elmúlt harminc évben, de az az igény igen, hogy ráközelítsünk a mi hétköznapi életünkre, hogy elmeséljük magunkat.

„Ez a Tündérkert rendkívül ambivalens, egyrészt csupa táj és csupa hagyomány, másrészt pedig ebbe a tájba lepattant blokkok rondulnak bele, és vadkapitalista építkezések csúfítják el. Ebben a tájban a magányos fenyő képét a kopjafák váltják fel a Hargitán, az erdő sokszor inkább foghíjas, mint kerek. Ma már tudjuk, hogy nem Benci a mackó, és paprikasprével, riasztókütyükkel merészkedünk ki az egyébként továbbra is lélegzetelállító természetbe. Az irodalomban, a dokumentumfilmekben vagy az útikönyvekben szereplő Tündérkert inkább csak a hétköznapi Erdély díszlete talán.”

A kötetben Kovácsék életébe nyerhetünk bepillantást, rajtuk keresztül ismerhetjük meg az erdélyi ember mindennapjait, örömeit és bánatait, félelmeit és vágyait. Botházi Mária elmondta, mivel ezeknek a szövegeknek a többsége internetes környezetben jelent meg először, a kötet szerkesztésekor úgy látta jónak, hogy átdolgozza őket. Olvasóbarátabbnak tűnt, hogy ne általánosságban az erdélyi magyar emberről beszéljen, így ezeket a szövegeket kiegészítette, történeteket faragott belőlük, és „átkovácsozta” ott, ahol kérte a szöveg. „A Kovács család az erdélyi magyar embernek a fantomképe próbál lenni. Ezért szándékosan nincs nekik keresztnevük, ez egy általános család, bárki lehet. A Kovács gyakori név, úgyhogy elnézést kérek minden Kovács nevű ismerősömtől, nem róluk szól a könyv. Amibe bele tudtam szőni ezt a fajta megoldást, oda bele is szőttem, tehát Kovácsék végigvonulnak a köteten, néha előtűnnek, néha eltűnnek, mert vannak más típusú szövegek is a könyvben. De meg-megjelennek Kovácsék szomszédai, rokonai és általuk az erdélyi magyar család, vagy a mi nagy erdélyi magyar családunk.”

A beszélgetésünk során arra is kitértünk – ahogy a szerző egy székelyudvarhelyi előadásán is fogalmazott –, hogy a szégyen generációk óta kísér bennünket. De nem csak a szégyen, hanem a szabadságvágy is, a szabadsággal viszont nem mindig tudunk élni. A kötetben Kovácsék is gyakran el akarnak rugaszkodni valamitől – hagyománytól, attól a közegtől, amelyben élnek –, de azoktól a béklyóktól, amelyeket ők teremtenek maguknak, nem tudnak. „Tele vagyunk mindenféle társadalmi kötöttséggel. Egyébként ez valószínűleg minden társadalomban így van, és minden társadalom a maga belterjes világában érzékeli ezeket.

Mert ugye, mindig megvan a dolgok rendje és aszerint kell élni. Na, de mi az a rend, ez ma még meghatározható? Mert, ha az lenne, részben jó is tudna lenni, hiszen, ha az életnek van egy szervezőelve, akkor sokkal könnyebb. De közben meg elvevődött tőlünk ennek a szervezőelvnek a kifutása, az, hogy lehessen látni előre, hogy mi után mi következik, vagy legalább mi várható. Ez a korból is adódik, amelyben élünk, és nyilván a társadalmi környezetből is. Nincs meg a biztonsága az életvitelnek. Nem biztosak a hétköznapi élet keretei: a munkahelyek, a pénzügyek, az előrelépések bármilyen irányba, a családi berendezkedések. A keretek még megvannak, de mögülük a biztonság, ami értelmessé tehetné valamelyest őket, eltűnt. A kisebbségi lét eleve nem egy biztonságos létezési mód, másrészt pedig egy biztos, kapaszkodókkal teli életutat az itteni emberek nem túl gyakran tudnak megtapasztalni. De ez nem feltétlenül erdélyi magyar, hanem erőteljesen kelet-európai jellegzetesség.”