Bella ciao! – A Dalí-maszkos rablók, akik meghódították a világot (1.)

Ki ne hallotta volna legalább egyszer a legismertebb olasz partizán-dalt, a legendás Bella ciao-t, aminek természetesen magyar feldolgozása is van? A fasizmus ellen kibontakozó partizán ellenállás által ismertté tett dal reneszánsza napjainkra tehető annak köszönhetően, hogy a 2018-ban a Netflix beemelte a kínálatába a spanyol Antena 3 csatorna akkor már az országban népszerű La Casa de Papel című sorozatát, ami ismét tömegekkel ismertette meg a híres olasz partizándalt.

A Netflix európai és más kontinensek folytatásos, helyi tévécsatornákon lemenő sorozatai iránt „szaglászó” csapata jó érzékkel csapott le Álex Pina La Casa de Papeljére, nem is sejtve, hogy mekkora aranytojást tojó tyúkra találtak benne. Az eredeti, 15 epizódos folytatásos történetet 22 rövidebb epizódra és két évadra, pontosabban fejezetre osztották, adtak neki egy közérthetőbb, angol címet (Money Heist), az előfizetőknek pedig több sem kellett:

úgy cuppantak rá a Dalí-maszkos rablók történetére, hogy az rögtön a platform nézettségi listájának elejére került több országban is, annak ellenére, hogy előzetesen szinte egyáltalán nem is promózták, tehát a nézők tulajdonképpen maguktól fedezték fel a sorozatot.

Valahol érthető, hogy miért lett világszinten is ennyire népszerű Álex Pina forgatókönyvíró sorozata, ami korábban csak a spanyol nézők kiváltsága volt: az újravágott, 22 epizód tökéletesen alkalmas a darálásra, vagyis arra, hogy egymás után nézzük őket. Dinamikájában és felépítésében talán a Szökéshez (Prison Break) lehetne a legjobban hasonlítani, hiszen itt is egy előre kitalált nagy terv végrehajtását követhetjük végig olyan epizódvégi cliffhangerekkel, amik rögtön „kérik” a következő rész megnézését.

A sztori a Spanyol Királyi Pénzverde kirablásáról szól, ami egy rendkívüli, részletekbe menő, precíz terv alapján történik. Adott egy fura lángész, akit bűntársai a Professzor néven ismernek, a pitiáner bűnözőkből összeálló csapat tagjai pedig városneveket kapnak, hogy identitásuk egy része titokban maradhasson.

Tokió, Nairobi, Berlin, Denver, Moszkva, Rió, Helsinki és Oslo

piros overallokban és a legendás festőművész, Salvador Dalí arcát mintázó maszkokkal, állig felfegyverkezve hatolnak be a pénzverdébe, hogy – és itt jön a zseniális és ezidáig egyedülálló terv – ne kirabolják azt, hanem rengeteg és még annál is több pénzt nyomtassanak maguknak.

A banda tehát a szó szoros értelemben nem lop, hanem pénzt gyárt, ezáltal egyfajta morális szürke zónát hozva létre a tettük megítélését illetően. A túszejtős akció másik szabálya, hogy senkit nem ölnek meg, a foglyul ejtett dolgozókra és a rablás előtt a pénzverdébe látogató diákokra azért van szükségük, hogy időt és pénzt nyerjenek. Igen ám, de minden zseniális tervbe gikszerek csúsznak egyszer,

az emberek gyógyszere pedig könnyen elgurulhat egy ilyen stresszes helyzetben, így természetesen nem minden úgy alakul, ahogy azt előzetesen eltervezték.

A csapatot kívülről irányító és segítő Professzor sem készülhetett fel minden egyes eshetőségre, így az epizódon keresztül zajló rablás és túszdráma nem várt fordulatokat hoz, és egy percig sem hagyja, hogy a néző unatkozzon, hanem hogy körömrágva várja, hogy mi fog kisülni ebből az egész, hatalmas téttel bíró kalamajkából.

Az akció mellett természetesen a dráma is helyet kap a történetben, a jobbnál jobban megírt karakterek személyes indíttatásai, revelációi, érzelmi hullámvasútjai sikerei és kudarcai pedig azért jók, hogy

a néző a lehető legjobban a szívébe zárja őket, és azonosulni tudjon velük, megkérdőjelezve azt az alapfelvetést, hogy a rablók a rosszak ebben a történetben.

A Tokió narrálásával elmesélt történet pedig kevésbé lenne élvezetes az egyre szimpatikusabbá vagy éppen irritálóbbá váló szereplők nélkül, elég csak a rendkívül viccesen röhögő Denver rendkívüli elszántságára és érzelmességére, Nairobi maximalizmusára és hidegvérére, a Professzor profizmusára és időnkénti esetlenségére, Berlin megalomániájára vagy éppen Rió forrófejűségére gondolni, de ott van a tenyérbemászó és irritáló természetű bankigazgató, Arturó, akit lehetetlenség nem utálni. Ők a rendkívül precízen kidolgozott terv végrehajtói, akik bár felkészültek minden eshetőségre, mégsem tudják irányításuk alatt tartani a műveletet, köszönhetően

a rendkívül sok emberi tényezőnek, amikkel lehetetlenség előre számolni.

Két évadon keresztül izgulhatunk tehát, hogy mi lesz a rablás végeredménye, amit a hatóságok szemszögéből is követhetünk, hiszen Raquel Murillo nyomozó és az általa irányított operatív csapat próbálja a Professzor tervét meghiúsítani és a túszokat kiszabadítani. A rablással párhuzamosan kibontakozó nyomozást számos, eléjük gördített akadály nehezíti, de néha azért a Professzor csapata is el-elcsúszik egy banánhéjon, ami természetesen a nyomozók malmára hajtja a vizet.

A Money Heist mindezek ellenére nem egy tökéletes sorozat, ennek is megvannak a maga hibái az ordító logikátlanságok, a nem következetesen felvett és összevágott jelenetek sokaságában, amik néha rendkívül idegesítőek tudnak lenni. Ezeket leszámítva azonban

teljesen élvezhető, kellően izgalmas és fordulatos a történetfolyam a sorozat első két évada, aminek végignézése egyáltalán nem számít időpocsékolásnak.

A rendkívüli népszerűséget látva a sorozat harmadik és negyedik fejezeteit már a Netflix készíttette el, felkérve a sorozat alkotóját, hogy folytassa a két évadban kerek egésszé összeállt történetet. Így készülhetett el a már nagyobb költségvetéssel, a Netflix bábáskodásával a harmadik és negyedik etap, ami teljesen új irányt vett, és ami a tervek szerint a járványhelyzetet követően csak mostanában újraindult forgatással

egy ötödik és egyben utolsó évaddal fog véget érni.

De minderre majd egy következő anyagban térünk ki, addig azonban még párszor meghallgatjuk a Bella ciao-t.