„Szinte soha nem tudom a végét.” Molnár Vilmos a rutinná nem váló írásról

Molnár Vilmos 1962-ben született Csíkszeredában, gyerekkorában sok időt töltött a Sepsiszentgyörggyel egybeépült Szemerján is. Szülei csíki bányavidékeken dolgoztak könyvelőként, sokat túlóráztak, így hétéves koráig jórészt a nagymamája nevelte.

Az első osztályt Balánbányán jártam, a többit Csíkszeredában. Itt a tömbházak közt én is éltem a gyerekek szokásos életét: játszottunk, várat építettünk, bandáztunk, csatáztunk egymással. Erre jó terep volt az évekig épülő Tudor-negyed. Amikor vakációkban visszakerültem nagyanyámékhoz, ismét átvettem a látásmódjukat.” Úgy gondolja, ez hasznára vált később, amikor írni kezdett, mert megtapasztalta: nemcsak egyféleképpen lehet látni a világot, más nézőpontból egészen másnak látszik minden. „Kicsit ilyenek a könyvek is, mindegyik egy másik világ. Minden szerző másképp lát és láttat, olyan ez, mintha egy másik ember bőrébe bújna az olvasó. Épp ez az érdekes egy írásban. A történet is lehet érdekes, de önmagában egy történet még nem irodalom. Az egyéni látás- és láttatásmód teszi azzá.”

Novelláiban fel-felbukkannak a nagyszülők, de mint fiktív szereplők. „Írásaimban a nagyszülők jórészt fiktívek.

Shakespeare színműveinek szereplői sem léteztek a valóságban úgy, ahogy ő megírta, de azok az emberi gyarlóságok és sodró szenvedélyek, melyeknek a Shakespeare által megformált szereplők hangot adnak, mindig is léteztek. Summásabban megjeleníthető az ember egy fikciós műben, mint egy apróságokkal bíbelődő dokumentarista írásban. De mind a kettőnek helye van a nap alatt. Fontos a stílus is, épp úgy lehet közvetíteni vele valamit, mint a tartalommal.”

Már gyerekkorában falta a könyveket, volt, hogy a könyvtárból jövet nem bírta kivárni, míg hazaér, leült egy padra, és kiolvasta a könyvet. Kezdetben azokat a könyveket vette le a polcról, amelyek gerince sérült, szakadt volt, úgy vélte, azokat sokan olvasták, jók kell legyenek. „Második elemistaként már jártam könyvtárba, rengeteget olvastam, még az úton is. Szabályt állítottam fel: minden tizedik lépésnél nézek fel, nehogy nekimenjek valaminek. Mégis sikerült felpróbálnom egy-két villanypóznát. Valahol ezzel kezdődik az írás: az embernek fontos lesz a könyv, az olvasás.” Ő maga is írni kezdett, előbb aforizmákat, rövid verseket, később tárcákat, novellákat. Ezek az Utunk irodalmi lap hátsó oldalán jelentek meg. Egy alkalommal hosszabb novellát írt, hogy ne férjen el a hátsó oldalon, ez már a lap belsejébe került. „Akkor úgy éreztem, mintha lovaggá ütöttek volna. De ebbe is vegyült disszonáns hang. Gyakran keveredik a jó és rossz élmény, velem többször volt így. Ezt az írásomat megmutattam a szüleimnek. Az előzőket nem, de akkor úgy gondoltam, ez már valami, egy rangos irodalmi lap belső oldalain jelenek meg. Fura volt a fogadtatás. Apám elkomorodott, összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. Anyám ránézett apámra, majd rám, megint apámra, megint rám, végül megkérdezte: ez most jó vagy rossz? Legyintettem, s többet nem mutattam meg az írásaimat. Apám talán féltett, sok magyar írónak akadt gondja Romániában az akkori hatóságokkal…”

Később antológiákba is beválogatták az írásait, majd 1993-ban megjelent első novelláskötete, a Levél Szingapúrból.

Kérdésemre, mikor döntötte el, hogy író lesz, úgy válaszolt, még most sem döntötte el igazából. Nem ír napi tizenöt-húsz oldalt, nem napi penzum szerint dolgozik.

Mindig van pár téma, ötlet, amiről tudom, meg fogom írni, mert foglalkoztat. Van, hogy éjjel felébredek, és eszembe jut, milyen irányba lehetne elvinni egy történetet. Szinte soha nem tudom a végét, néha a közepét sem, vagy van, hogy a végét már tudom, de az elejét nem. Miközben írom, hagyok a témának szabadságot, alakuljon kedve szerint. Meg szokta hálálni. Minden elismerésem azé, aki naponta tizenöt-húsz oldalt ír, de én inkább megfigyelni, ámulni szeretek a dolgokon. Aztán eldől, megírom-e. A meglátás a fontos. A megírás csak egy folyamat vége.”

A csodára is kitérünk, a szerző novelláiban ez is gyakran megjelenik. De több novelláskötetének címében is benne van a „csoda”: Az értelmetlen csoda, Csodák ideje, Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei. Elmondta,

nála „a csoda nem feltétlenül természetfölötti jelenség, a csoda az, amire rácsodálkozunk. És így szinte minden lehet.”

Valódi csodákról is szokott írni. Ám „egy csoda könnyen eltereli a figyelmet a lényegről” – áll a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei című könyvében. A tizennyolc történetet tartalmazó kötet tavaly év végén jelent meg a magyarországi Corvina kiadónál, borítóján a Flammarion fametszet színes változata látható. A novellák végén egy árnyékrajz Csoma-figura barangol, keresve az őshazát. Molnár Vilmos válogatásában és szerkesztésében 2019 végén a Székely Könyvtár sorozatban jelent már meg egy tanulmánykötet a nagy székely nyelvészről: Kőrösi Csoma Sándor az újabb kutatások tükrében. Ebben a Csoma életútját kutató orientalisták, történészek új írásaiból nyújt kötetnyi ízelítőt. A 2021 végén kiadott Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei viszont szépirodalom, nem dokumentarista jellegű írások sora. Míg a 2019-es tanulmánykötet a Csomával kapcsolatos hamis mítoszokat, tévhiteket oszlatja, a 2021-ben megjelent, általa írott novellafűzérben éppen mítoszokat kreál. „Csoma életében rengeteg űr, fehér lap található. Nagyon szerény volt, nemigen beszélt magáról, nem írt útinaplót. Kevés levele közül is elveszett néhány. Több útszakaszáról alig tudunk valamit. Ösztökélt, hogy a fantázia (s némi humor) segítségével kitöltsem ezt az űrt, úgy, hogy a lényeg ne vesszen el, még nyilvánvalóbbá váljon…