Elöl a zenében és emberségben

A szászcsávási Csángáló nagyapjától, Horvát Mezei Ferenctől, a Vén Kráncitól tanult muzsikálni.

„Gyermekkoromtól tudok muzsikálni, nagytátám nevelt, nem apám s anyám. Kráncinak csúfolták, híres, világhírű zenész volt. Ezt a zenét, amit mi csinálunk, ő hagyományozta ránk, én tanultam tőle és tanítottam a többieket. Hat éves koromban adoptált, és amikor nyolc-kilenc éves voltam, akkor már hordozott magával. Megálmosodtam, tette le a kabátját egy szegeletbe a kultúrba vagy a házakban, ahol lakodalom volt, és mikor felkeltem, még mindig muzsikált” – emlékezett vissza Mezei Ferenc.

Nagyapjával járt tehát nem csak a faluba, hanem a szomszéd településekre is keresztelőkbe, katonabúcsúztatókra, lakodalmakba muzsikálni – románoknak, magyaroknak, cigányoknak, szászoknak.

„Minden más volt Ceaușescu idejében, de mi a muzsikálásból megéltünk. Kedden, szerdán, csütörtökön is volt bál, pénteken pihentünk, aztán szombaton, vasárnap ismét húztuk. Amikor Ceaușescut lelőtték, mindjárt megindultunk. Turnéztam Japánban, Amerikában, Angliában, Svájcban, Franciaországban, Itáliában, Németországban, mindent összejártam. Volt, hogy hetekig nem tettem le a brácsát a kezemből. Akkor szép volt, ezelőtt tíz-húsz évvel.

És sok stressznek, éjszakázásnak, állásnak ez az eredménye: fájnak a lábaim, reszket a kezem, gyógyszeren élek. Sok éven keresztül itt voltam a találkozón, most köszönöm Istennek, szent Krisztusnak, szent Máriának, hogy felébredtem s el tudtam jönni. Szedem a gyógyszert, de van, hogy nincs tehetségem (pénzem – szerk. megj.) hozzá. Nyugdíjam nincs, munkahelyem nem volt, csak zenész voltam. Az asszony megy napszámba, de neki is fáj a lába, mikor megy, mikor nem. Van egy kis disznónk, majorságunk” – vázolta a jelenlegi helyzetét a muzsikus.

Elmondta, azért nagy öröm az számára, hogy a gyermekeinek átadta a tudást, ők is zenészek, sőt, a tizennégy éves unokája is már lakodalmakban muzsikál.

Sipos Ferenc, a magyarlapádi Pirospántlikás zenekar prímása, az ottani szórványkollégium megálmodója nagyapjától és édesapjától tanult meg hegedülni. Ő még érte gyermekkorában azokat az időket, amikor vasárnaponként a falu apraja-nagyja táncra perdült. Évekkel később aztán ő „vitte vissza” a faluba a népzenét, néptáncot.

„A felmenőim Magyarlapád környékén voltak parasztmuzsikusok. Én ebbe belenőttem, örököltem. Az, hogy a szüleim, parasztok lévén, megtanultak muzsikálni, egy falusi igénynek a kielégítése volt. Addig ezt a zenét a bálokban, táncokban a környékbeli cigánymuzsikusok szolgáltatták.

Az istentisztelet idejére megállt a zene, utána folytatódott. Kibéreltek egy csűrt, vagy a kultúrház mellett volt egy emelvény, és ott zajlott. Mi kicsi gyermekek voltunk, oda voltunk zsúfolódva, bámultuk, csodáltuk. Egészen addig, amíg jött a csorda, és akkor mindenki széledt haza, hogy az állatait lássa el. Kora tavasztól késő őszig vasárnapról vasárnapra ez ment.”

Mint mesélte, a nagytáncba az öregek, a házas emberek mehettek, és azok, akik betöltötték a tizennegyedik életévüket és konfirmáltak. Az óvodások és iskolások a kistáncban ropták.

Aztán változtak az idők. A múlt század derekán még mindenki földműveléssel foglalkozott a faluban, majd a hatvanas-hetvenes években elkezdődött az iparosodás, egy része a lakosságnak a gyárakba ment dolgozni, a fiatalok iskolába, egyetemre mentek, megszakadt a falu egysége.

A prímás, miután elvégezte az egyetemet, tudatosan kellett visszavigye, visszatanítsa a szokásokat a fiataloknak, mert már nem volt tánc, megszűnt a vasárnapi mulatság is.

Sátoros ünnepeken volt még ugyan bál, de ott már beszivárgott a könnyűzene. Megszűnt tehát az a környezet, ahol a kisebbek meg tudták volna tanulni a táncokat, a népzenét a nagyoktól. Jelenleg Magyarlapádon és környékén sok tánccsoport működik, de őket már tudatosan tanították muzsikálni, táncolni.

„A nyolcvanas években, egyetemista korunkban kapcsolódtunk be a kolozsvári táncházmozgalomba, és ott ismerkedtünk meg Kallós Zoli bácsival, Könczey Árpáddal és Csillával. Az ő barátságuk buzdított arra, hogy vigyük vissza a táncházmozgalmat a faluba, abba a környezetbe, ahol megszületett. Táborokat szervezünk, alapítványt hoztunk létre, hogy tudatosan visszatanítsuk a fiatal generációnak a táncokat.

Emiatt hoztuk létre a szórványkollégiumot, ahová azok a környékbeli magyar gyerekek járnak, akiknek nincs lehetőségük magyar iskolába járni. Rengeteg önkéntesünk van, tanítók, tanárok, akik bejárnak a szórványkollégiumba tanítani, azért, hogy a Bethlen Gábor kollégiumnak biztosítani tudjuk az utánpótlást. Mert köztudott, hogy Erdélyben csökken a gyereklétszám, és az erőinket össze kell tegyük, mert másképp baj van” – hangsúlyozta Sipos Ferenc.