Ereje van a hangnak, a dalnak

Annamária nyitott, jó kedélyű lány, aki népdalokban, népi énekekben tudja leginkább kifejezni önmagát, valamint azt a szeretetet, ami benne van. Már óvodás korában felfigyeltek kellemes hangjára, nevetve mesélte, hogy középcsoportosként a nagyokkal vitték vetélkedőkre. Édesanyjától tanult énekelni, és a népdalok mellett a legfontosabbat is tőle tanulta, a hiteles éneklés alapját, azt, hogy mennyire

hiszen a dal témája hordozza előadásmódját is.

Családjában hagyománya van az éneklésnek, édesanya, nagymama, dédnagymama mind-mind énekelt, s gyermekként Annamária is nagyon szerette hallgatni őket. S bár életében folyamatosan jelen volt a népdaléneklés, a vetélkedők, fellépések különböző helyi rendezvényeken, mégis volt időszak, amikor nem az éneklést látta a jövőjének, és úgy döntött, hogy természettudományok szakra iratkozik, hogy később fogorvos lehessen. Talán ez a szakmai kilengés azért is állt be, mert sokszor tapasztalta a kortársai között, hogy nincs értéke a zenének:

kisiskolásként azért akarta abbahagyni az éneklést, mert sokak szerint ciki volt a népdal, de végzősként is sokan sajnálkozva kérdezték, hogy azért felvételizik-e a zenetanári szakra, mert máshova nem sikerült bejutnia.

Ma már nevet ezeken a dolgokon a fiatal lány, de bizony sokszor fájtak ezek a mondatok. „Az emberek észre sem veszik, mennyire szerves része az életünknek. Pedig képzeld el a világot zene nélkül! Milyen lenne az?” – szólított fel a másodéves zeneszakos lány, miközben rámutatott: régen a matematikával, csillagászattal egyenértékű tudomány volt a zene.

Most fiatal felnőttként nagy élmény neki egy-egy baráti társaságban áténekelt éjszaka, amikor azt látja, hogy érdeklődési körtől, nemtől, kortól függetlenül hogyan hat a zene ereje, mennyi érzelmet tud megmozgatni egy vidám, egy pajzán népdal vagy épp egy kesergő.

Annamáriában végül 10. osztályban dőlt el, hogy zenét szeretne tanítani, és ezért Nagyváradra felvételizne, a Partiumi Keresztény Egyetem Zenepedagógia szakára. Így is tett. S bár többször érezte, hogy egy-egy akadályt azért nem sikerült könnyen vennie, mert nem volt meg a zenei előképzettsége, hiszen ő korábban nem járt művészeti iskolába, úgy döntött, nem fog ezzel takaródzni, inkább minden energiáját a felzárkózásba fektette, ami rengeteg zeneelméletet, és kottából éneklést jelentett és jelent a mai napig. Segített a sok pozitív visszajelzés, amit tanáraitól kapott, ezekért nagyon hálás.

Mikor a legmerészebb álmairól faggatom, Annamária csendesen, félénken egy zeneovit említ, meg hogy karvezető is lenne, természetesen gyermekkórusban. Meséli: rengeteget tanult abból, ahogyan őt tanították, jót is, de abból még többet, amit nála elrontottak. Ugyanis a fiatal zeneszakos lány sokszor értetlenül állt egy-egy tiltás, utasítás előtt, innen tudja, milyen fontos a kommunikáció, hogy énektanárként tudja, mit akar hallani és hogyan.

– jelentette ki határozottan. S bár csak egyetemista, mégis tudja, miről beszél, ugyanis kilencedikes kora óta szabadidejében gyerekeket tanít gitározni, énekelni, s még a szeme is csillog, ha erről mesél.

Míg befejezi tanulmányait, Fábián Annamária igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy fejlődhessen, például mesemondókhoz társult, velük énekel, volt iskolai körúton, de tervez még a múlt heti székelyudvarhelyihez hasonló fellépést is. Mindezek mellett a fiatal lány leginkább hiteles szeretne maradni, a szakma szeretetét átadni. „Ha szereti az ember, amit csinál, akkor bírja azt, akár étlen-szomjan is órákig énekelni, és közben fel sem tűnik az idő múlása” – véli a fiatal énekes.