Fast X – Benzingőz és tesztoszterontúltengés tizedszerre

Az ember nem azért vesz jegyet egy Halálos iramban filmre, hogy mélyenszántó gondolatokkal gazdagodjon, vagy a filmben szereplő szereplők drámáin őrlődjön, ne adj’ isten karakterfejlődéseknek legyen tanúja. Nem.

A Halálos iramban, immár húsz éve azt a nézői igényt szolgálja ki, hogy autós akciózások, szereplők közötti keménykedések és egyre látványosabb akciójelenetek között némi cselekmény is található, igaz, a pocsékul megírt, inkább csak összedobott fajtából.

Aki azonban egy ilyen filmre vesz mozijegyet, vagy indítja el később laptopján vagy otthoni képernyőjén, az nem azt várja tőle, hogy a világ működéséről tudjon meg többet egy vizuálisan és auditívan elmesélt történettől, hanem, hogy kiszakítsa őt a mindennapok zajából, és olyat mutasson neki, amit a való életben biztosan nem láthatna.

Ezért szeretjük nézni a vásznon ahogy Godzilla és King Kong óriási, neonfényben pompázó felhőkarcolók között dubstep-dallamokra csépelik egymást, és ezért várjuk a Dűnét, hogy a lehető legnagyobb vásznon, a lehető legjobb hangzásban lehessünk tanúi annak, ahogy a Frank Herbert által kitalált Paul Atreides meglovagol egy hatalmas homokszörnyet Dennis Villeneuve újabb szerzői blockbusterében.

Ennek a nézői igénynek köszönheti létjogosultságát a most megjelent, sorban a 11-ik (a Hobbs & Shaw leágazást is beleértve) Halálos iramban-film, ami nemes egyszerűséggel a Fast X címet kapta az egyébként mindenféle logikát nélkülöző számozott címadást kapó franchise-ban. Vin Dieselék (akarom mondani Dominic Torettóék) története az utcai autóversenyzéstől és DVD-lejátszók meglovasításától az elmúlt években érkezett folytatások során egyfajta nemzetközi bűnbandás, heist-zsánerré nőtte ki magát, ahol „hőseink” valamilyen megbízatás következtében helyi rosszarcúaknak, pénzembereknek, maffiavezéreknek törnek borsot az orra alá, és

minden őrült tervet véghez visznek, amit csak az emberi elme kitalálhat, mindössze néhány izomautó, motor, pár lőfegyver kell hozzá, és újabban mindent meghackelő szuperszámítógépre és az azt kezelő, a banda „agyára” van szükség.

Többek között ezeknek köszönhetően lovasítottak meg Torettóék az ötödik részben egy bazinagy széfet (annak vontatása során hatalmas pusztítást hagyva maguk után), majd tankot, katonai konvojokat, helikoptereket, és persze

rengeteg másik autót daráltak be, tettek tönkre, gyalultak le, a végén pedig egy asztalnál ülve mondtak áldást a frissen sült hús, a friss saláta és az elmaradhatatlan Corona-sörök mellett, mindig hangsúlyozva, hogy a családnál nincs fontosabb összetartó erő.

Persze szenvedtek el veszteségeket a különböző, részről-részre nagyobb téttel bíró kalandok során, voltak akik feláldozták magukat a küldetés sikere érdekében, másnak pedig a halálát játszották el (jó kis utólagos magyarázat egy korábban kiírt karakter, a kilencedik részben a Tokyo Driftben csúfos véget ért Han visszahozására), akitől azonban végérvényesen távozni kényszerültek, az a hetedik rész készülése idején, a való életben autóbalesetben elhunyt, Brian O'Conner karakterét alakító Paul Walker volt, akitől aztán érzelmes montázsban búcsúztak a Furious 7 végén.

A lóerők azonban Walker halála után is robogtak tovább a már bevett sémák alapján: újabb küldetések, újabb főgonosz, hőseink pedig bármilyen nyaktörő mutatványt vittek végbe, bárhonnan zuhantak ki autóikkal, karcolás nélkül úsztak meg mindent, amit aztán a kilencedik részben a Tyrese Gibson által játszott Roman önreflexív módon szóvá is tesz, Ludacrisék pedig rövid szívatás után,

nemes egyszerűséggel kiröhögik az abszurd feltételezését, miszerint halhatatlanok, netán istenek lennének.

Az akciók terén minden részben próbáltak a korábbi részekben látottakra rálicitálni, így jött el az atomtengeralattjáró, az űrbe kilőtt versenyautó, a drónok és az önvezető autók ideje is, mindenki beleadott apait anyait, a fizika törvényeitől pedig úgy rúgták el magukat az írók és készítők, mint egyszeri vadászpilóta, aki éppen katapultálni kényszerül a gépéből.

Az esetek többségében az adott film főgonosza a végén átállt a jók oldalára, ritka esetben kinyírták, a végén pedig jöhetett az újabb családi grillezés, és a család összetartó erejének újabb és újabb kihangsúlyozása. Aki ezek után ennél többet vár el a Halálos-iram franchise újabb és újabb filmjeitől, ezzel az erővel azt is kívánhatja, hogy például a Michael Bay által rendezett blockbusterekben

ne legyenek robbanások és lobogó amerikai zászlók (macsó ex-tengerészgyalogosokról vagy éppen egymás püfölő, autóvá változó robotokról nem is beszélve),

szóval akinek ennél nagyobbak az elvárásai, az a lehetetlent kéri és várja el.

Ebben a történetfolyamban ennyi van, az egyre valótlanabb és látványosabb akciójelenetek újabb és újabb szintre emelése mellett pedig a hollywoodi akciósztárok beemelésében erősek, hiszen már egy, a Bosszúállók: Végtelen háború-kaliberű szuperhőscsapatot is kiadnának az egyre bővülő családhoz filmenként csatlakozó új arcok (a tizedik résztől Brie Larson, Daniela Melchior és Jason Momoa),

Vin Diesel pedig simán tekinthető a Halálos iramban Amerika kapitányának, aki ez esetben nem pajzsával és szupererejével, hanem morcos tekintetével, izomautójával és a benne található nitro-tartállyal győzi le az aktuális gonoszt, miközben csapata a legjobb tudásával segít neki.

A küzdelem oroszlánrésze azonban mindig az ő reszortja, hiszen minden filmben ő nyomja le a főellenfelet a család és a nem nem létező fizika erejével.

A jól bevált formulán a tizedik rész sem változtat, mindössze meghosszabbítja, nagyobb léptékűvé és sokkal személyesebb indíttatásúvá teszi az újabb küzdelmet, ami az eredeti tervek szerint az ezt követő filmben zárulna le, a film bemutatója előtt azonban az ingyenmarketingelés egyik nagymesterének is tekinthető Vin Diesel (aki hajlamos nevetséges szuperlatívuszokat mondani a Halálos iramban aktuális filmjeiről) gyorsan elhintette a köztudatban, hogy

„a stúdió megkérdezte őket, hogy nem-e lehetne trilógiává bővíteni a lezárást?” (persze, hogy lehetne, csillantak meg a dollárjelek az összekacsintó szemekben),

így elég nagy az esély, hogy nem a tizenkettedik részben fogjuk látni a végérvényes, mindent eldöntő nagy küzdelmet, amiben talán már a földgolyót is kimozdítják a sarkából hőseink, csak hogy legyőzzék a családtagok életére törő újabb szupergonoszt.

A főgenyó szerepét a tizedik (és várhatóan a tizenegyedik részben is) Jason Momoára osztották, aki az ötödik filmben legyőzött drogbáró fia, aki véres bosszút esküszik a Toretto-klán ellen apja megölése miatt. És oda üt, ahol a legjobban fáj, méghozzá

szeretett Domunk fiát és szeretteit veszi célba, hiszen azt akarja, hogy a benzingőzös macsó is szenvedjen és érezze azt a veszteséget, amit miatta kellett neki átélnie.

Momoa tobzódik is Dante szerepében, látszik, hogy élvezettel csatlakozott a franchise-hoz a tizedik, és a további tervezett részekben, és tényleg mindent megtesz azért, hogy szeretett, faarcú Torettónk tényleg szenvedjen. Bár csak a következő epizódra tér vissza Dwayne (The Rock) Johnson karaktere, Hobbs (mert ugyebár van az a pénz, miután Diesellel korábban eljátszották a szívek harcát és „szakítottak”), a tizedik filmben sem maradunk ex-pankrátor nélkül, ugyanis „feloldható karakter” lett az előző felvonás főgonosza, a John Cena által alakított Jakob Toretto.

Az előző rész keménylegénye helyett most egy bolondos nagybácsit alakít, aki komplett hadsereget képes likvidálni némi segítséggel egy családi házban, e a játékidő nagy részében különféle „járgányai” segítségével próbálja megvédeni Dominic fiát, akire Danténak fáj a foga, hogy aztán egy abszurd és teljesen logikátlan fordulattal a kezére jutassa…

Aki azonban a logikát vagy éppen a józan észt keresné egy Halálos iramban filmben, az rossz helyen jár,

itt ugyanis az ilyenek nem léteznek, ahogy a fizika törvényei sem, de ezt már megszokhattuk a tíz rész alatt.

A lényeg, hogy ezúttal elérkeztünk a széria Végtelen háborújához, vagyis a több részre osztott Legnagyobb Téttel Bíró Összecsapás első részéhez, aminek egy vagy két film múlva esedékes befejezése egy korszakot zár majd le (na persze, hiszi a piszi!). A félbe- vagy épp harmadba vágott történet ezúttal tényleg drámai lezárást kapott, de

egy percig sem gondolhatjuk komolyan, hogy bármelyik karakter élete is veszélyben lenne, vagy képernyőn kívül nyírták volna ki a készítők, hiszen olyan vastag plot-armor védi őket, hogy az még a kinyírhatatlan (kiírhatatlan) szuperhősök becsületére válna.

Most pedig újabb egy vagy két évet várhatunk, amíg láthatjuk a mostani szüszpanszos lezárás feloldását, illetve hogy a rengeteg karakter mellett mit tartogat a jövő a két „meglepetés” visszatérő szereplőnek. De addig sem kell hiányolnunk a kétévente érkező sorozatévadok mintájára érkező akció-franchiseokat, ugyanis júliusban ismét Tom Cruise fog (egy kicsit komolyabban vehető minőségben) elkápráztatni (saját magát folyamatosan túllicitálva a saját testi épségét fenyegető kaszkadőrjelenetekkel) a mozivásznon a Mission Impossible újabb felvonásában, de autó- és állatformába alakuló Transformerek is püfölni fogják egymást idén nyáron a mozikban.

Amíg pedig ezekre az agykikapcsolós látványfilmekre van igény (márpedig miért ne lenne, hiszen ezekért is találták ki a mozit), addig

jönnek és jönnek az újabb folytatások.

Aztán a soft-rebootok, aztán a teljes rebootok, aztán az újabb és újabb trilógiák. És ez így van rendjén, hiszen az efféle agykiakapcsolásokra, parasztvakításokra is szükség van időnként. És Hollywood mostanában nagyon jól tudja, hogy mikkel vakítson minket.