Fegyencdráma váratlan csavarral: a Megbocsáthatatlan

Bár a filmes palettán gyakoriak azok az alkotások, amelyek a fegyencek börtönbeli nehézségeit mutatják be, akad néhány, „szabadultakról” szóló film is. A Netflix alkotása, a Megbocsáthatatlan (The Unforgivable) is ebbe a sorba illeszkedik, de nem azt a tipikus történetet dolgozza fel, amikor volt bűnöző a kinti világban gyorsan „visszaesik”, hanem a mindennapok nehézségeire mutat rá.

Az sem gyakori, hogy az ex-fegyenc egy nő, sőt az sem, hogy rendőrgyilkos.

A kiindulási pont elég figyelemfelkeltő, amit csak fokoz, hogy a főszerepben azt a Sandra Bullockot látjuk, akit többnyire kellemes romantikus filmekből ismerünk (persze, vannak kivételek, mint például 2009-es Szív bajnokai dráma).

Meglepően nehéz a filmről spoiler nélkül írni, bár sokáig úgy érzi a néző, hogy a filmben nem a események a legfontosabbak, hanem az összkép, amit a volt fegyencnő visszailleszkedéséről, mindennapos nehézségeiről,  akadályiról kapunk. A főhős Ruth Slater húsz évet töltött börtönben, amiután megölte az őt és kishúgát kilakoltatni akaró seriffet. Ruth leült két évtizedet, majd jó magaviselet miatt kiengedték, ám a zsarugyilkos jelzőt nem tudja lemosni magáról. Próbál munkát szerezni, új barátokat találni, de minden téren nehézségekbe ütközik, sőt a meggyilkolt seriff gyerekei is meg akarják bosszulni a tették. Mindezeken túl pedig a húgát, aki nevelőszülőkkel kezdett új életet, is szeretné megtalálni, amihez ügyvédi segítségre lenne szüksége.

Bár a szinte két órás film a komor, majdnem nyomasztó hangulata ellenére is pörgő, a lassan kibontakozó történet ellenére nem unalmas, körülbelül a film felénél van egy pillanat, amikor a néző azt érzi, hogy ez alkotás egyszerre túl sokat akar: volt fegyenc, rendőrgyilkosság, bosszúra szomjazó rokonok, pro bono segítő kedves ügyvéd, örökbefogadott gyerek, stb. Bármely téma elég lenne egy filmhez, de ebben minden benne van, és a végére ez az elegy meglepően jól összerázódik, a nézőnek nem marad hiányérzete.

A film szinte szó szerint szürke látványvilága és Sandra Bullock játéka nagyon hatásossá teszik a filmet,

ám a jó történeten és témán túl, ez egy tipikus  amerikai alkotás, amiben benne a van a motivációs-faktor: a gondolat, hogyha valamit nagyon akarsz, akkor ha elég keményen és kitartóan küzdesz, akkor el is érheted azt. És persze épp ezért egy másik gyakori jelenség is tetten érhető: a néző a gyilkosnak, a volt rabnak, a bűnösnek szurkol. Amiben azonban képes szakítani a megszokott filmekkel, az a végső csavar. Az egész film alatt érezzük, hogy itt lesz egy csavar – tulajdonképpen a titokban szervezkedő seriff-gyerekek szála be is vezeti ezt – ám a csavar nem az, amire számítunk. És ez manapság nagyon ritka, mondhatni üdítően újszerű.

A Megbocsáthatatlan egy jó film, amit mindenképp érdemes megnézi az ünnepnapok, illetve az ünnepi filmek idillje után, de azért akadnak hibái is. Például a főhősnő húga, a huszonéves Katie (Aisling Franciosi) szála szomorúan mellőzött, a film csak felvillant momentumokat a lelkileg sérült, traumatizált lány életéből, kicsit olyan a film ezen vonala, mint amikor csak résnyire leshetünk be egy ajtón.

Mindent összevetve a Megbocsáthatatlan megéri azt a két órát – és nem azért, mert nézettsége a Nagy pénzrabláséval és a Squid Game-ével vetekszik.

A film Sandra Bullock nagy visszatérése, és remény arra, hogy a Netflix nem csak a Különlegesen veszélyes bűnözőkhöz hasonló közönségfilmeket gyárt és népszerűsít a jövőben,

hanem mer bátor lenni, és minél több komoly témához hozzányúlni.