Félutasok: egy álomból inspirálódott a tiniregény

A fiatal szerző kolozsvári, jelenleg Budapesten tanul, orvosnak készül, de közben az irodalomról sem akar lemondani, tele van ötletekkel, tervekkel, máris írja a második regényét. Amely, ha jól halad vele, talán nyomtatásban is megjelenik, de, ha úgy érzi, hogy nem felel meg az elképzelésének, az elvárásának, akkor nem erőlteti. Czire Hanga Debóra azt üzeni kortársainak, illetve nem csak nekik, hogy ha van egy jó ötletük, ne hagyják magukat, törekedjenek annak megvalósítására, tartsanak ki az elképzeléseik mellett.

Arról, hogy hogyan és mikor írta a több mint háromszáz oldalas regényét, szívesen mesélt Hanga: „Néhány évvel ezelőtt karácsony előtt utazott a család, és leírtam egy történetet, de nem tettem pontot a végére, mert úgy éreztem, még nincs vége, folytatnom kell. Ez körülbelül harmincoldalas lett, majd úgy alakult, hogy még ennél is hosszabb.

De soha nem lebegett a szemem előtt az a cél, hogy nyomtatásban is lássam”

– idézte fel a regény megszületésének kezdetét a kilencedikes diáklány. Tulajdonképpen egy álommal kezdődött, egy színdarabban szerepelt egy fiú és egy lány. De az álmok olyanok, hogy „egy kicsit mintha én lennék a főszereplő, és mégsem”, – vagyis volt benne olyasmi is ami megtörtént vagy megtörténhetett volna, és olyan is, ami nem. Gondolkodott az álombeli történeten és folytatta azt, részben saját életéből merítve az ötleteket, de soha nem az volt a célja, hogy megírja azt, ami vele történik.

Legelső olvasója – akárcsak a többi írásának is, – nővére, Orsi, aki azonnal meglátta a regényben a lehetőséget, azt, hogy ez mások számára is élményt nyújthat, kár lenne az „asztalfiókban” hagyni. Ő szólt a szülőknek is, elsősorban az édesapjuknak, hogy olvassák el, véleményezzék.

„A szüleim is mindig írnak, a testvérem is ír, ilyen családba születtem bele, ez határozza meg az én életemet is” – mondja Hanga, akitől azt kérdeztük, volt-e vagy van-e olyan író, költő, aki befolyásolta abban, hogy regényt írjon. „A tanáraimtól is sok biztatást kaptam, hogy írjak, mert van hozzá tehetségem” – tette hozzá, majd azt is elárulta, hogy harminc oldal helyett egy háromszáz oldalas regényt megírni nem olyan könnyű, ahogy az első látásra tűnik. Megesett ugyanis, hogy hosszabb ideig szüneteltette a szöveget, és közben szurkolt, hogy mi lesz vele, lesz-e ereje tovább folytatni azt. A kiadás is egy hosszabb folyamatot jelentett, talán még nehezebb is volt az írásnál, hiszen folyamatosan egyeztetni kellett a szerkesztővel, meghallgatni a hozzászólásait, megjegyzéseit, azok szerint vágni a már kész szövegből, vagy átrendezni, néhol átírni azt. De mihelyt megjelent a könyv,

már nem keresi benne a hibákat Hanga, nem tudná már amúgy sem kijavítani,

elfogadja, hogy kész a könyv, és reméli, mindenkinek tetszeni fog. Igaz, hogy nem zárkózik el a kritikától sem, úgy érzi, arra is felkészült, hogy a sok pozitív hozzászólás mellett bírálatot is fogadjon, sőt várja azokat a hozzászólásokat is, amelyek szakmai szempontból foglalkoznának a művével.

„Nem értettem, miért lepődtek meg, hiszen tudták, hogy rendszeresen írok” – válaszolta kérdésünkre Czire Hanga Debóra, hogy milyen volt a nyomtatásban megjelent regény fogadtatása.

Azt, hogy miről szól a regény, nehéz röviden elmesélni – előzi meg a kérdést a fiatal szerző, majd gyorsan hozzáteszi, hogy a történeteknél is fontosabbak azok az érzelmek, amelyeket kiváltanak. A cselekmény több szálon fut, de az, amiről nem beszélünk, mert nem szoktuk kibeszélni saját, legbelső érzéseinket, az itt helyet kap a regényben, megfogalmazódik, sőt egyfajta irányt, támaszt mutat a kamaszoknak, de a tinik szüleinek is. Mert beszélni kell ezekről, kezelni kell ezeket valamiképpen – mondja.

Mindazt, amiről Hanga beszél, megerősíti az édesapja is, Czire Szabolcs, aki még „nyersben” olvasta a Hanga szövegét, és meglepődött, de volt, hogy el is érzékenyült attól, amit a lánya írt. „Csodálatos élményt jelentett, visszaköszöntek hasonló gondolkodások abból az életkoromból, amikor annyi idős voltam, mint ő. Az egyik fejezetnél percekig csak ültem és folytak a könnyeim” – meséli az apa. A kiadó megkeresésében, a szerkesztésben aztán sokat segített a család is, hisz „minden sikeres gyermek mögött áll egy szülő, vagy nagyszülő” – hangsúlyozta az édesapa, hozzátéve, hogy a gyereket támogatni kell, biztatni, ösztönözni, nem elég az adottság, a tehetség, mellé segítséget kell nyújtani.  

Czire Orsolya Ráchel mosolyogva és örömmel fogadja húga sikerét, mindenben segíti, biztatja, ahogy azt az első perctől tette, akár mint a legelső olvasója, akár mint a kiadás ötletgazdája. „Sokan odajönnek hozzám és gratulálnak. Olyankor azon gondolkodom, hogy most mit is mondjak, azt, hogy nem én írtam a könyvet, vagy esetleg kérdezzem meg, hogy dedikáljam-e” – fogalmaz a tizenegyedikes kolozsvári diáklány.