Hogy éltünk, mit gondoltunk a világról? Üzenet a jövőnek a Petőfi-tricentenáriumra

Péter Beáta 2023. december 28., 14:31 utolsó módosítás: 2023. december 28., 15:15

Az idő igaz címmel könyvet küldött a jövőbe a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) és a Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ): a Petőfi-bicentenárium zárásaként elhelyezett időkapszulába Petőfi versei mellé ma is élő költők műveit válogatták be. A versantológiát a Magyar Nemzeti Bankban őrzik, és majd csak 2123-ban, Petőfi születésének 300. évfordulóján nyithatja ki a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója. A Petőfi tricentenáriumi versantológia ötletgazdája a Magyar Kultúra magazin főszerkesztője, Bonczidai Éva, vele beszélgettünk.

Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra Magazin főszerkesztője •  Fotó: Hartyányi Norbert
galéria
Bonczidai Éva, a Magyar Kultúra Magazin főszerkesztője Fotó: Hartyányi Norbert

A Petőfi-bicentenárium zárásaként egy időkapszulát helyezett el a Magyar Nemzeti Bankban Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, melyet Dr. Kandrács Csaba, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke vett át – erről egy kisfilm is készült. Az időkapszulába Az idő igaz című antológia és Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenete került be.

Videó: Kultúra hu

Az antológia Az idő igaz címét Petőfi Sándor sorai adják a Voltak fejedelmek… című verséből. Az, hogy hány, és mely szerzők művei kerültek be a kötetbe, csupán két ember ismeri: Demeter Szilárd és Bonczidai Éva. Annyit azonban tudni lehet, hogy Kárpát-medencei lefedettségű, vannak benne erdélyi, felvidéki, vajdasági, magyarországi, kárpátaljai szerzők is, bár nem volt szerkesztési elv, hogy minden régióból kerüljön be költő.

Szerkesztéskor az volt a fő kérdésünk, hogy melyek az időtálló művek? Például Kosztolányi Dezső 1910-ben írta a Mint aki a sínek közé esett című versét, és több mint egy évszázad alatt ez semmit nem kopott. A mai szövegek közül melyik lesz ugyanennyire érvényes száz év múlva is?

És a versek születésének korában, a maguk jelen idejében felismerhetők-e a nagy művek? A 20. század elején élők tudták-e, tudhatták-e, hogy a magyar irodalom nagy verseinek zöme épp ezekben az évtizedekben íródik? Legalábbis ma így érezzük…” – mutatott rá Bonczidai Éva. Mint mondta, az antológiában azok a témák, gondolatok jelennek meg, amelyekkel Petőfi foglalkozott: szülőföld, család, szabadság, szerelem, haza, az idő természete – ez mind hangsúlyos az időkapszulába zárt könyvben is. „Mi mostan a magyar? – tette fel a kérdést Petőfi 1847-ben, és mi mai versekkel próbáltunk válaszolni erre” – mondta a főszerkesztő.

Dr. Kandrács Csaba, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója •  Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Dr. Kandrács Csaba, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke és Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

De hogyan ismerhető fel, melyik a nagy vers? „Erre nincsenek megbízható mértékegységeink. Természetesen ez az antológia is egy szubjektív válogatás, mint mindenik hasonló kötet – jegyezte meg a szerkesztő. – De amikor a Vonat témájú lapszámot szerkesztettük, és azt vizsgáltuk, mit írtak a magyar költők a vonatokról, szíven ütött Radnóti Miklós egyik naplóbejegyzése, melyben azon bosszankodik, hogy József Attila nagyságát mennyire nem ismerte fel a világ, amikor még élt. 1940. december 28-án, miközben arról elmélkedik, milyen szerepe van a halálnak a költő életművében, Radnóti megjegyzi: »Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség – szitkozódom magamban. A Nagyon fájból 80-100 példány fogyott, a legszebb verseiből fogyott ennyi két év alatt, 2 pengőért vagy 2.60-ért, s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengős árban három hónap alatt az Összes Versekből. De most valahogy mást is éreztem, ahogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset, és »olvasók« voltak, mert nem ismertem őket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba.« És ez döbbentett rá arra, hogy

a legpontosabb mérce az lehet, hogy egy vers hogyan hat egy másik költőre, nyomot hagy-e egy másik alkotó lelkében. Ezért arra kértünk közel hetven költőt, írót, irodalommal foglalkozó embert, hogy ajánljanak öt időtálló verset, amelyet ma is élő költő írt. Az így összegyűjtött közel négyszáz szövegből válogattuk ki azokat, amelyek Petőfi verseivel együtt a kötetbe kerültek.”

Werkfotó •  Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Werkfotó Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Az időkapszula elhelyezésének ötlete az időhöz való viszonyunk alapgondolatából indult ki – magyarázta Bonczidai Éva, aki már a magazin indulásakor arról írt a lap főszerkesztői beköszöntőjében, hogy egyik céljuk az, hogy ha száz év múlva valaki tudni szeretné, milyen volt a kétezerhúszas évek eleje, a Magyar Kultúrában releváns válaszokat kapjon. A Petőfi bicentenárium idején egy 24 oldalas melléklettel bővült a lap, amelyben azt vizsgálták, hogy a reformkor kérdésfelvetései, törekvései hogyan vannak jelen a mai életünkben, ezért az a gondolat, hogy mi marad utánunk, illetve, hogy mi érthető meg a mi világunkból, a törekvéseinkből évszázadok múlva, végigkísérte az elmúlt időszakot. Az Emlék témájú lapszámban már szó esett időkapszulákról, a kultúra átörökíthetőségéről, a Könyv témájú lapszám egyik alapgondolata pedig az volt, hogy a könyv a legidőtállóbb adathordozó, más tárgy nem képes arra, hogy ennyire komplex üzeneteket eljuttasson akár évszázadok múlva élő emberekhez is.

Werkfotó •  Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Werkfotó Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

A bicentenárium indulása óta a főszerkesztő egy ismeretterjesztő előadással járja a Kárpát-medencét: Te mit tennél egy időkapszulába? címmel mutat rá a reformkorral való kapcsolatunkra, ezt iskolákban, fesztiválokon, különböző kulturális rendezvények részeként már számos helyszínen hallhatta a közönség. „Gyakran szembesülök azzal, hogy a fiatalok szoronganak, ha a jövőre gondolnak. Ezzel az előadással szeretnénk megmutatni nekik, hogy az előttünk járók mit tettek a megpróbáltatások idején – a reformkor embere is szembenézett a klímaváltozás, a háborúk, a járvány következményeivel, és az ő példájuk segíthet megérteni, hogy tennivalónk van. Bármi is történjék, tudnunk kell, mi fontos valójában, és mit tehetünk azért, hogy ezeket megőrizzük és átadjuk az utánunk jövőknek” – fejtette ki.

Ez a szerkesztői szemlélet van amögött, hogy egy könyvet próbálnak meg eljuttatni azokhoz, akik száz év múlva ünneplik Petőfi Sándor születésének évfordulóját.

Werkfotó •  Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Werkfotó Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Az antológiát tartalmazó időkapszula kapcsán Demeter Szilárd korábban úgy fogalmazott, hogy azt a jövőnek, a dédunokáinknak küldik. Bonczidai Éva kiemelte, a Közös alcímet viselő, decemberi lapszám egyik központi kérdése ez, hogy el tudjuk-e juttatni a dédunokáink generációjáig azt, ami nekünk ma fontos.

Vajon mennyire tudatos az értékválasztásunk, és tudunk-e ennek jegyében élni és úgy beszélni erről, hogy a gyerekeink észben tartsák, az unokáink meghallgassák ezt, és általuk eljut-e majd a dédunokáinkig?

– tette fel a kérdést a főszerkesztő. „Száz év nem egy nagy időtáv, még akkor sem, ha egészen valószínű, hogy nem érjük meg az időkapszula kibontását. Ez nem beláthatatlan távolság, mégsem magától értetődő, hogy célba ér-e az üzenetünk.”

Werkfotó a forgatásról •  Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Werkfotó a forgatásról Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

És hogy miért verseskötet? Bonczidai Éva válasza erre az, hogy kockázatosnak tartja azt, hogy amikor a jövőről beszélünk – akár tudományos fórumokon is –, akkor nagyon háttérbe szorul, vagy egyáltalán nincs jelen az irodalom és a művészet. Miközben a történelem során számtalanszor beigazolódott, hogy a dolgok változását, illetve a jövő hozadékait leggyakrabban és leghamarabb költők, írók érzékelik. Ma mégsem tulajdonítanak elég súlyt annak, hogy miről írnak, mit gondolnak a művészek – magyarázta.

•  Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

„A bicentenárium idején számba vettük azt is, milyen volt a 19. századi emberek jövőképe. Idén Madách Imre születésének évfordulóját is ünnepeljük, újraolvasással is, és az irodalmunkban kevés borzongatóbb jövővízió van annál, mint amit ő elénk tárt Az ember tragédiája falanszterről és az eszkimó-világról szóló színeiben. Ha megnézzük, milyen ma az irodalom és a művészet társadalmi megbecsültsége, nem tűnik irreális jövőnek az, hogy lesz idő, amikor Michelangelo nap mint nap széklábat farag, mert az hasznos. Ugyanakkor nevetséges volna azt állítani, hogy a művészet fölösleges és nincs evolúciós haszna – a természet nem pazarol, ha a művészet, a kultúra nem direkt módon szolgálná a túlélésünket, ekkora erőfeszítést nem pazarolna erre az ember.

Évezredeket szántunk arra, hogy generációról generációra átadjunk történeteket, jelképeket, olyan tapasztalatokat, melyek a lelkünk épségét, a hinni tudást biztosítják.

Ha van, amitől félek, amikor a dédunokáim generációjára gondolok, az pont az, hogy csak annyit látnak majd belőlünk, hogy lelaktuk a Földet és gusztustalan ökológiai lábnyom voltunk. Hogy a pusztítás mértékével azonosítják az embert, és nem számít, hogy lelkünk is van. A versek talán lassítják ezt a folyamatot és árnyalják az ember lényegére vonatkozó állításokat.”

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.