HIRDETÉS
A Petőfi-bicentenárium zárásaként egy időkapszulát helyezett el a Magyar Nemzeti Bankban Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, melyet Dr. Kandrács Csaba, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke vett át – erről egy kisfilm is készült. Az időkapszulába Az idő igaz című antológia és Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenete került be.
Az antológia Az idő igaz címét Petőfi Sándor sorai adják a Voltak fejedelmek… című verséből. Az, hogy hány, és mely szerzők művei kerültek be a kötetbe, csupán két ember ismeri: Demeter Szilárd és Bonczidai Éva. Annyit azonban tudni lehet, hogy Kárpát-medencei lefedettségű, vannak benne erdélyi, felvidéki, vajdasági, magyarországi, kárpátaljai szerzők is, bár nem volt szerkesztési elv, hogy minden régióból kerüljön be költő.
És a versek születésének korában, a maguk jelen idejében felismerhetők-e a nagy művek? A 20. század elején élők tudták-e, tudhatták-e, hogy a magyar irodalom nagy verseinek zöme épp ezekben az évtizedekben íródik? Legalábbis ma így érezzük…” – mutatott rá Bonczidai Éva. Mint mondta, az antológiában azok a témák, gondolatok jelennek meg, amelyekkel Petőfi foglalkozott: szülőföld, család, szabadság, szerelem, haza, az idő természete – ez mind hangsúlyos az időkapszulába zárt könyvben is. „Mi mostan a magyar? – tette fel a kérdést Petőfi 1847-ben, és mi mai versekkel próbáltunk válaszolni erre” – mondta a főszerkesztő.
Az időkapszula elhelyezésének ötlete az időhöz való viszonyunk alapgondolatából indult ki – magyarázta Bonczidai Éva, aki már a magazin indulásakor arról írt a lap főszerkesztői beköszöntőjében, hogy egyik céljuk az, hogy ha száz év múlva valaki tudni szeretné, milyen volt a kétezerhúszas évek eleje, a Magyar Kultúrában releváns válaszokat kapjon. A Petőfi bicentenárium idején egy 24 oldalas melléklettel bővült a lap, amelyben azt vizsgálták, hogy a reformkor kérdésfelvetései, törekvései hogyan vannak jelen a mai életünkben, ezért az a gondolat, hogy mi marad utánunk, illetve, hogy mi érthető meg a mi világunkból, a törekvéseinkből évszázadok múlva, végigkísérte az elmúlt időszakot. Az Emlék témájú lapszámban már szó esett időkapszulákról, a kultúra átörökíthetőségéről, a Könyv témájú lapszám egyik alapgondolata pedig az volt, hogy a könyv a legidőtállóbb adathordozó, más tárgy nem képes arra, hogy ennyire komplex üzeneteket eljuttasson akár évszázadok múlva élő emberekhez is.
A bicentenárium indulása óta a főszerkesztő egy ismeretterjesztő előadással járja a Kárpát-medencét: Te mit tennél egy időkapszulába? címmel mutat rá a reformkorral való kapcsolatunkra, ezt iskolákban, fesztiválokon, különböző kulturális rendezvények részeként már számos helyszínen hallhatta a közönség. „Gyakran szembesülök azzal, hogy a fiatalok szoronganak, ha a jövőre gondolnak. Ezzel az előadással szeretnénk megmutatni nekik, hogy az előttünk járók mit tettek a megpróbáltatások idején – a reformkor embere is szembenézett a klímaváltozás, a háborúk, a járvány következményeivel, és az ő példájuk segíthet megérteni, hogy tennivalónk van. Bármi is történjék, tudnunk kell, mi fontos valójában, és mit tehetünk azért, hogy ezeket megőrizzük és átadjuk az utánunk jövőknek” – fejtette ki.
Ez a szerkesztői szemlélet van amögött, hogy egy könyvet próbálnak meg eljuttatni azokhoz, akik száz év múlva ünneplik Petőfi Sándor születésének évfordulóját.
Vajon mennyire tudatos az értékválasztásunk, és tudunk-e ennek jegyében élni és úgy beszélni erről, hogy a gyerekeink észben tartsák, az unokáink meghallgassák ezt, és általuk eljut-e majd a dédunokáinkig?
– tette fel a kérdést a főszerkesztő. „Száz év nem egy nagy időtáv, még akkor sem, ha egészen valószínű, hogy nem érjük meg az időkapszula kibontását. Ez nem beláthatatlan távolság, mégsem magától értetődő, hogy célba ér-e az üzenetünk.”
És hogy miért verseskötet? Bonczidai Éva válasza erre az, hogy kockázatosnak tartja azt, hogy amikor a jövőről beszélünk – akár tudományos fórumokon is –, akkor nagyon háttérbe szorul, vagy egyáltalán nincs jelen az irodalom és a művészet. Miközben a történelem során számtalanszor beigazolódott, hogy a dolgok változását, illetve a jövő hozadékait leggyakrabban és leghamarabb költők, írók érzékelik. Ma mégsem tulajdonítanak elég súlyt annak, hogy miről írnak, mit gondolnak a művészek – magyarázta.
„A bicentenárium idején számba vettük azt is, milyen volt a 19. századi emberek jövőképe. Idén Madách Imre születésének évfordulóját is ünnepeljük, újraolvasással is, és az irodalmunkban kevés borzongatóbb jövővízió van annál, mint amit ő elénk tárt Az ember tragédiája falanszterről és az eszkimó-világról szóló színeiben. Ha megnézzük, milyen ma az irodalom és a művészet társadalmi megbecsültsége, nem tűnik irreális jövőnek az, hogy lesz idő, amikor Michelangelo nap mint nap széklábat farag, mert az hasznos. Ugyanakkor nevetséges volna azt állítani, hogy a művészet fölösleges és nincs evolúciós haszna – a természet nem pazarol, ha a művészet, a kultúra nem direkt módon szolgálná a túlélésünket, ekkora erőfeszítést nem pazarolna erre az ember.
Ha van, amitől félek, amikor a dédunokáim generációjára gondolok, az pont az, hogy csak annyit látnak majd belőlünk, hogy lelaktuk a Földet és gusztustalan ökológiai lábnyom voltunk. Hogy a pusztítás mértékével azonosítják az embert, és nem számít, hogy lelkünk is van. A versek talán lassítják ezt a folyamatot és árnyalják az ember lényegére vonatkozó állításokat.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
