Írnia kell: egy kitalált világba kalauzol új könyvében Márton Evelin

– Előző könyveddel, a Szalamandrák éjszakáival, öt évvel ezelőtt szinte berobbantál a köztudatba, erdélyi szinten nagyon népszerű lett a kötet. Jelentett-e ez a siker valamiféle frusztrációt a következő könyved megjelenése előtt? Rástresszeztél-e arra, hogy akkor most tartani kell a szintet?
– Az a szerencsém, hogy a magam részéről azt nem tartottam egy sikerkönyvnek, és így rögtön sokkal egyszerűbb dolgom volt. Valószínű, hogyha én is úgy gondoltam volna, hogy az egy megismételhetetlen, fantasztikus, csodálatos alkotás, akkor agyonstresszeltem volna magam. Ami viszont jó, hogy tulajdonképpen mindig szigorú vagyok magammal, a szövegeimmel – attól függetlenül, hogy sikeres vagy nem egy könyvem. És nem tartom magam egy híres és befutott szerzőnek, de annak örülök, hogy sokan olvasták a Szalamandrák éjszakáit, illetve, hogy pont az a korosztály, amelyiknek a szemszögéből megírtam az egészet – ami végül is a saját szemszögem volt, és azóta se változott nagyon sokat, pedig már nagyon régen nem vagyok kamasz, de van az úgy, hogy az ember valamennyire kamasz marad. Másfelől elég sok idő, majdnem hat év eltelt a két kötet megjelenése között, és közben dolgoztam, írtam ezt-azt – bár nem vagyok egy nagyon termékeny szerző, aki ontja magából az írásokat. Ma már a Szalamandrák éjszakáit egy kicsit túlírtnak látom, és ez sokáig rettenetesen idegesített. Meg is ígértem több helyen is, hogy többet ilyen vastag könyv nem fog kikerülni az én kezem alól, és ezt sikerült tartani.

– Az, hogy te szerkesztőként is dolgozol, jelent valamiféle többletet az írói munkásságod szempontjából? Tudatosabban, kritikusabban állsz a saját szövegedhez (is)?
– Igen, ez részben így van, bár a Helikonnak csak másfél éve vagyok a szerkesztője, csak azóta szerkesztek prózát, viszont rádiós szerkesztő vagyok már majdnem tizenhét éve. Tény, hogy hangot szerkeszteni egy kicsit másabb, de nem sokkal másabb: ott is az a lényeg, hogy ne torzuljon, és ne módosuljon mindaz, amit az interjúalany mondani akart.

Viszont én nagyon jó szerkesztőkkel dolgoztam, például Vida Gáborral, a Látó főszerkesztőjével, akivel stílusban eléggé hasonlítunk, illetve a gondolkodásmódunkban is. Az, hogy hogyan szerkesztem „magamat”, a saját szövegeimet magamban, az tulajdonképpen tőle indult, neki köszönhetem. Éveken keresztül minden szövegemet átküldtem neki, ő mindig bejelölte nekem, hogy hol van hiba, vagy hol van csúszás. Ugyanezt a stílust alkalmazom most én is a szerkesztésben, mármint mások prózái esetében.A saját szövegeim esetében ez inkább egy belső folyamat. És ez alakul is idővel. Szerintem egyetlen szerző sem pont ugyanolyan, mint amilyen akkor volt, amikor megírta az első könyvét. Ez valahonnan elindul, és halad valamerre. Ez ugyanolyan, mint mondjuk a képzőművészet. Ott is folyton keresed magadat vagy azt a hangot, ami a leginkább megfelel. A stílus több mint valószínű, hogy nem változik, viszont a nyelv vagy a forma, az változhat.

– Sok évig éltél Bukarestben. Hogyan hatott rád a román főváros? Milyen visszatekinteni?
– Kolozsváron nőttem fel, és elkövettem azt a hibát, illetve nem volt bennem annyi bátorság, hogy egyetemre elmenjek a szülővárosomból, ami egy igen jó lépés lett volna. Így az elszakadás az akkori önmagamtól egy kicsit kitolódott. Itthon nem találtam meg saját magamat, illetve a saját határaimat, és ez nem szerettem. Kíváncsi voltam, hogy mit bírok ki úgy, hogy semmiféle segítségre nem számíthatok, csak saját magamra. Úgyhogy ilyen szempontból tökéletes választás volt Bukarest, mert bár itt van országban, egy teljesen más miliő. Semmiben nem hasonlít Kolozsvárra – esetleg néhány architekturális elemben –, teljesen más a mentalitás, meg minden. Egy kihívás volt, hogy én hogyan tudok abba belesimulni. És hát nem volt mindig egyszerű.

Ha nem más, akkor kimegy a temetőbe, és van egy olyan sírkő, ahol a rokonai nevét írja. Oda leülhet, és akkor érzi azt, hogy kötődik valahová. Na, hát ez Bukarestben nem mindig jött össze, viszont amúgy érdekes volt, és szerettem.

– Milyen, illetve milyen volt a bukaresti magyar élet?
– Meglehetősen változatos. Bukaresten belül is, a bukaresti magyar közösségen belül is különféle csoportok vannak. De bevallom, nem kerestem feltétlenül a bukaresti magyar köröket, bár persze a Petőfi Házba és a Magyar Intézetbe néha eljártam.

– Bukarestnél messzebb is „elmerészkedtél”, Afrikában is megfordultál. Mesélnél az utazásodról?
– Ezzel az utazással egy gyerekkori álom teljesült. Az afrikai út, amely Tanzániába vezetett végül is egyszerű: biológus barátaink részt vettek Arushában egy konferencián, mi később csatlakoztunk hozzájuk a férjemmel. Javarészt sátorban aludtunk, a fantasztikus afrikai vörös földön, volt egy helyi vezetőnk, aki „mindent is” tudott, főként nemzeti parkokban és rezervátumokban jártunk, de Geitannak, a vezetőnknek köszönhetően többször is találkoztunk helyi emberekkel, étkeztünk olyan vendéglőkben, ahová nem a turisták járnak. És ez volt az álom része a dolognak, azt hiszem, hogyha az egyik ötcsillagos bungalótól a másikig hordoztak volna, nem marad annyi mély és csodálatos emlék az egészről – éppen tíz éve volt amúgy.

– Utazás közben írtál naplót?
– Próbálkoztam, úgy terveztem eredetileg, hogy legalább egy-egy gondolatot le kellene írni naponta, de ez nem igazán valósult meg, túl sok volt az élmény. Viszont a vezetőnkkel sokat beszélgettem, tanítgatott szuahéli nyelven, azokat lejegyeztem, és megkértem, írjon be a füzetkémbe például olyan együtteseket, akiket ő hallgat – tehát tulajdonképpen nem írtam naplót, de gyűltek a füzetembe a dolgok. A Szalamandrák éjszakái részben annak köszönhető, hogy ez az afrikai utazás megtörtént, sokat lendített ezen a könyvön, mert végre megtaláltam azt a helyet, ahova kihelyezhetem a hősömet, egy Európától távoli és nagyon különböző világba.

Kegyetlen derű, ami ritkaság a mai irodalomban – Márton Evelin Solea Minor című regényét mutatták be Kolozsváron

Hétfőn, az év utolsó Helikon Estjén mutatták be Márton Evelin Solea Minor című kötetét. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéház emeleti termében a szerzővel Mărcuțiu-Rácz Dóra beszélgetett, az esemény házigazdája pedig Karácsonyi Zsolt főszerkesztő volt.

– A Szalamandrák éjszakáival ellentétben a legújabb regényed egy teljesen fiktív világban játszódik. Hogyan, miért fordultál ebbe az irányba?
– Írtam korábban is fikciót, több félbemaradt kézirat is el van süllyesztve itt-ott a gépemen, egyiket se éreztem vállalhatónak. Nem tudom, mit válaszoljak a kérdésedre, talán most érett meg a dolog. Jólesett elhúzni ebbe a kitalált világba, ahol nem sok jó nem történik és nem is várható, de nekem mégis jó volt ott lennem.

De szerintem a legvadabb fikcióban is benne van az a világ, amiben élünk, mert egyszerűen nem tudunk teljesen kiszakadni belőle, valamilyen nyoma csak marad.

– Történelem-művészettörténet szakon végeztél. Ez hogy kapcsolódik a mostani életedhez?
– Történészi aspirációm nincsenek, viszont továbbra is érdekel és foglalkoztat ez a tudományág, szakma. Az egyetemet főként dacból végeztem el, hogy megmutassam, képes vagyok rá. Kamaszkoromban meglehetősen „nehéz gyermek voltam”, emiatt talán nem sok reményt fűzött szép boldogulásomhoz a családom egy része, talán úgy gondolták, hogy nem lesz belőlem semmi. Szóval felvételiztem, bejutottam, és még ösztöndíjam is volt egy ideig, viszont már menet közben rájöttem, hogy ha én ezzel a szakmával szeretnék foglalkozni, akkor még nagyon-nagyon sokat kellene tanulni. De közben valahogy

zavart az, hogy én magamat nem tudom eltartani, egyetem után sokkal fontosabbnak tűnt az, hogy dolgozni kezdjek, és járjam a magam útját.

Úgy alakult, hogy a sajtóban kezdtem dolgozni, és aztán ezen a pályán maradtam. De mai napig sok szakirodalmat olvasok, érdekel, hogy mi történik régészet, művészettörténet terén.

– A regényeidben van egy nagy adag humor. Vicces embernek tartod magad?
– Hát, nem tudom. Néha megkacagtatom az embereket, és én is szeretek nevetni. Van pár olyan ismerősöm, aki el is várja, hogy időnként felhívjam telefonon, mert például rettenetesen bánatos, és akkor mondok valami hülyeséget, szóviccet, amitől jobb kedvre derül.

– Szóvicceket emlegettél. Te, mint író-szerkesztő, hogy látod, ma, Erdélyben mennyire bánunk jól a nyelvvel?
– Erre nehéz egy általánosító választ adni, mivel nem vagyunk egyformák. Van egy irány, amit nem szeretek, inkább ezt tudnám kiemelni – ami egyébként a román nyelvre is ugyanúgy jellemző. Rengeteg angol kifejezéssel találkozunk a munkánk miatt, meg különféle kütyük, alkalmazások miatt, és ezeket néha zavaróan nagymértékben használjuk – akár én is. Ez nem csak a fiatalokra jellemző, azt hiszem, inkább attól függ, hogy ki milyen szakmában dolgozik, vagy milyen egyetemre jár, milyen közeggel találkozik.

– Az írói tevékenységedre, az író-énedre hogyan hatott a pandémiás időszak? Hatott egyáltalán?
– Igen, mindenképpen. Szeretek visszavonulni, de ugyanakkor társasági ember is vagyok, szeretek a barátokkal, a kollégákkal lógni, kell az, hogy emberekkel találkozzak, beszélgessek. Úgyhogy ebben az időszakban meglehetősen elvadultam. Az ember berozsdázik egy idő után, és ez nem vagány.

– El tudod képzelni, hogy valaha „kizárólag” író legyél?
– Nem, nem tudnám elképzelni, hogy csak ez legyen. Az írás belső kényszer, azért írok, mert így tudom kifejezni magam. Anélkül nem tudnám elképzelni az életemet, viszont a közlés nélkül simán.

De szeretek szerkeszteni is, meg még egy csomó mindent szeretek.