Kegyetlen őszinteség képmutatás nélkül: egy zuhanás története

„Én nem tudom, hogy mit akar velünk az Isten, csak Ő tudja, hogy mindez mire jó” – talán ebbe, a darabból kiragadott mondatba sűríthető Lackfi János drámájának súlya.

A csíkszeredai Tarjányi Krisztina Irma és a csíkmadarasi Molnár Enikő Budapesten élő szabadúszó színművészekben egy találkozás során fogalmazódott meg a közös munka ötlete.

„Arra gondoltunk, hogy jó lenne Lackfi János szövegeiből készíteni egy előadást, mert képmutatás nélküli és kegyetlen őszinteséggel beszél arról, amivel mi nagyon tudunk azonosulni. Tavaly a pandémia idején olvasgattam Lackfi-szövegeket, és az ő honlapján találtam meg ezt a darabot. Érdekes, hogy Enikő is akkoriban olvasta a darabot, és neki is megtetszett. Van benne egy néma férfi szereplő is, őt kivettük. Tervezgettük, s közben rájöttük, hogy annyira súlyos a szöveg, hogy bele lehet halni rossz és jó értelemben is. Úgy éreztük, hogy muszáj lesz zenével »megsegíteni«. Nem zenei aláfestésre gondolok, hogy könnyebben emészthető legyen, a zenével oda lehet simulni egy nehéz szöveghez” – meséli Krisztina.

Így csatlakozott hozzájuk Varga Abigél, az általa írt zene kíséri az előadás két szereplőjét. De Agárdi Eszter cselló- és Pethő Rebeka fuvolaművész játékával nem csak a kortárs komolyzene játszik jelentős szerepet a darabban, hanem a vizuális művészet is helyet kap a szintén csíkszeredai származású Ilyés Mariann grafikus munkájának köszönhetően. „A nézőt tulajdonképpen egy kiállítás fogadja. Manapság sokféle inger ér bennünk, sokféle dolgot látunk, ezért nem biztos, hogy meglátjuk, meghalljuk azt, ami éppen történik velünk. Ezért gondoltam arra, hogy jó lenne egy bevezető, hogy az ember meg tudjon érkezni, le tudjon csendesedni egy kicsit, majd az előadást egy beszélgetés követ, amiben egy kicsit le tudjuk zárni az átélteket.”

Boldog félelemmel kell nézni ezt az előadást – jegyzi meg Krisztina –, hiszen ők is így játsszák, mert „rettenetesen kikezdi az ember a lelkét”.

Az előadás két vonalon siklik. A darab egy szó szerint is kirepülni vágyó lány és az őt majdhogynem méhébe visszazárni kívánó anya kapcsolatát hozza előtérbe, amit árnyal a spiritualitáshoz való viszonyuk és egy megnyomorító baleset traumája. Ebbe a történetbe snittszerűen bevillan Avilai Nagy Szent Teréz és Lisieux-i Kis Szent Teréz önéletrajzából egy-egy monológ. Tragédia, szenvedés, szabadság, féltés.

„Én azt szeretem ebben a darabban, hogy nem egy áhítatos keresztény tanítómese lesz a végére, hanem egy igaz történet marad anélkül, hogy bárkit bármiben meg szeretne győzni, ellenben nagyon érvényesen képviseli mindazt, amiben az ember hisz. Egyáltalán nem hazudtolja meg Lackfi ebben a drámában sem önmagát, a tőle megszokott őszinteséggel és árnyaltsággal írta meg ezt a történetet. Egyetlen egy dolgot jelent ki Lackfi az egész előadásban amihez nem fér kérdőjel, az anya mondja egy adott pillanatban:

Ezzel a mondattal bedobja a darabot az eutanázia kérdésvilágába, noha a darab nem erről szól. Ez egy mondat, ami elhangzik anya és lánya között, amikor már nagyon egymásnak feszülnek a rengeteg szenvedésben. Igazából nem azért szeretem, mert katolikusként kimondhatom, hogy én az élet védelme mellett állok, hanem azért, mert tényleg azt gondolom, hogy az élet valahol abban a dimenzióban van, amihez nekem nem szabad hozzányúlnom, az élet kezdete és vége nem múlhat rajtam” – emeli ki a csíkszeredai színművész.

Bár a darabnak nincs rendezője – jegyzi meg Krisztina – a szintén csíkszeredai Csatlós Lóránt színművész segítette a munkájukat, a most bemutatott verzió a közös munka eredménye.

Az eredeti tervek szerint az előadást a tavalyi Ars sacra fesztiválra szerették volna benevezni, ám később kiderült, már megtette ezt ugyanezzel a darabbal egy másik társulat. Végül mégiscsak megtörtént a csoda, és szeptemberben sor került a bemutatóra a fesztiválon, ugyanis a másik társulat lemondta a fellépést.

– eleveníti fel a kellemes emléket Krisztina.

Tarjányi Krisztina korábban Németországban élt férjével, 2018-tól Budapesten élnek. Szabadúszó előadóművész, aki színházi munkája mellett a nemzetközi Crescendo Mozgalom és a Crescendo Nyári Akadémia keretében szervezett lelki programok vezetője. A mozgalom a hivatásos komolyzenei előadóművészek, zenetanárok és zenei pályán tanuló fiatalok nemzetközi keresztény szervezete, mely Beat Rink svájci református lelkipásztor, író kezdeményezésére jött létre 1985-ben.