Két párhuzamos világ létezik. A harmónia világa és a káoszé.

A Káosz kortárs finn dráma Kató Zsolt rendezésében készült, Jankó-Szép Yvette magyar nyelvű fordítása alapján. Szereplők: Albert Orsolya, P. Fincziski Andrea és Mezei Gabriella. Az előadás látványterveit Kerezsi Nemere és Dobondi A. Lehel készítette.

„Miről van itt szó? Mi ez az egész? Két párhuzamos világ létezik… A harmónia világa és a káoszé. A harmónia világához tartozik minden, ami szeretet, rend és kellemesség. De ezzel párhuzamosan mindig ott egy másik világ, a káosz birodalma. Benne minden gyengeségünk, félelmünk, a gyermekkorunkban elszenvedett igazságtalanságok, minden, ami feldolgozatlan maradt bennünk. És pont amikor azt a legkevésbé szeretnénk, ez a két világ elkezd egymásba csúszni, és elnyeléssel fenyeget a káosz” – idézik Julia szerepéből az alkotók.

A darabot 2017-ben mutatta be a társulat, a próbafolyamat alatt a szerzőt, a rendezőt és a három színészt Ferencz Zsófia, a Tomcsa Sándor Színház munkatársa kérdezte a darabról, a szerepekhez, a témához való viszonyulásukról.

Mika Myllyaho 2008-ban írta a Káoszt, amelyről így vallott: „A témám az agresszió, annak megjelenítése, ahogyan a nyugati kultúra nem akarja elfogadni a nőkben rejlő agresszivitást. Azt gondolom, manapság még inkább tabutéma, mint tíz évvel ezelőtt, vagyis semmi sem változott, nem vált elfogadottabbá. Ez még mindig aktuális! Gondoljunk csak a férfi politikusok nagyon agresszív viselkedésére, és arra, ahogy a mástól jövő agressziót elutasítják, sőt ezt egyfajta fegyverként használják. Szerintem a nők élete még nehezebb lett, ezért jelenleg a Káosz második részén dolgozom, amely 2019-ben fog megjelenni.”

P. Fincziski Andrea, aki a három főszereplő egyikét játssza, rámutat: Emmi egy nem megalkuvó, nonkonformista nő, romokban heverő házassággal, egyre több újságírói munkával – ami elengedhetetlen a lakáshitel törlesztéséhez – és az igyekezettel, hogy a felszínen maradjon.

Albert Orsolya, aki Juliát, Emmi húgát alakítja, elmondta, amikor kézhez kapta a Káosz szövegkönyvét, választania kellett, hogy melyik szerep áll hozzá a legközelebb. „Emmit választottam, ő tűnt a legfiatalabbnak, emellett van egy kislánya, újságíró, nyitott a világ dolgaira. Tisztára én vagyok, gondoltam. Aztán nem ő lettem, hanem Julia, aki terapeuta, egyedülálló, igazi 21. századi karrierista szingli nő. Az elején fura volt elvonatkoztatni, elfelejteni, amit elképzeltem Emmiről és Juliáról, de aztán egyre izgalmasabb lett a dolog, és ma már teljesen úgy érzem jobb így. Kihívás számomra megfogni Julia nőiességét, szexualitását, hedonista életfelfogását, de ugyanakkor érzelmi szikárságát, a jól felépített életének másokon átgázoló működtetését.”

Mezei Gabriella egy harminchat éves, két gyerekes általános iskolai tanárnőt, Sofiát játssza. Ő is más szerepet kapott, mint amire számított: „Már többször előfordult velem próbafolyamat előtt, hogy gondoltam egy szerepre, amit esetleg rám oszthatnak, és teljesen mást kaptam meg.

Ezekben az esetekben a lelkem sokkal jobban örült a rám osztott szerepnek. Ilyenkor a rendező, gondolom, jobban ráérzett a belső világomra.

Természetesen, az a rendező, aki jól figyel, meg is látja a lényeget egy színészben. Az ember másképp látja magát belülről, mint ahogyan őt látják. Én hajlamos vagyok ösztönösen a könnyebb utat választani, ha megadják a lehetőséget, aztán sokkal jobban örülök annak, amit rám osztanak, mert az kihívás, kénytelen vagyok mélyebbre nyúlni a lelkemben, esetleg felpiszkálni a témába vágó régi sebeket. Velem most ez történt, és nagyon örülök ennek, mert így érzem, hogy a rendezőnek is fontos ez, figyel rám.”

A rendező a mű központi témájáról beszélt.

Kató Zsolt korábban is foglalkozott a nőkön elkövetett agresszió és a nők által elkövetett agresszió témájával.

2008-ban Milan Kundera Hamis autóstop című novellájának filmadaptációját készítette el, La petit mort/Kis halál címmel. „Inkább az agressziót és annak kiváltó okait emelném ki közös, feldolgozásra kerülő témaként. Az, hogy ennek elszenvedői vagy éppen osztogatói a nők, az csupán véletlen az én esetemben. Mindig is foglalkoztatott az, hogy hol csúszhat el az emberi ítélőképesség annyira, hogy a társadalom perifériájára sodorja önmagát? Mi az az érzelmi faktor, melyet ha nagyon mélyre ásunk magunkban és nem engedjük a felszínre jönni, akkor rossz döntések hosszú sorát kezdjük meghozni? És ami a legfontosabb számomra, hogy létezik-e feloldás szorongásainkból? Remélem, tudunk ezekre a kérdésekre megfelelő válaszokat nyújtani!”