Kezdetek és az igazi kezdet: hiánypótló kiadványok a csíki képzőművészetről

Szabó András – immár nyugalmazott – főmuzeológus 2010. október 30-án kezdett hozzá ahhoz a kutatáshoz, aminek az eredménye a nemrég megjelent két kötet. „Akkor a könyvtár még a városháza épületében lakott, a múzeumból nemrég költöztek át, közben megépült az új székhely, és akkor kezdtek oda költözni, amikor bekopogtam, hogy kutatnék. Az akkori igazgatónő, Kopacz Katalin mondta, hogy adjanak egy asztalt és egy széket, és amit kérek, tegyék le az asztalra. És a nagy költözés közepette én nyugodtan kutathattam ott. Hangsúlyosan meg kell köszönjem Márton Árpádnak, hogy az ő életművéből általam a legkimagaslóbbnak tekintett munkája címét átadta, hogy sorozatcímként használhassam. A nyolcvanas évek elején festette meg a Napfaragók című képét, ami a művészetről szól. Hogy a Napot és a fényt a művész faragja, alakítja. A négy szeretett tanárom közül ő állt az első helyen, többször fordultam részletkérdésekkel hozzá a kutatás alatt, és ő eligazított. Témába helyezett, úgy, hogy tovább értettem, hogy mit kell a sorok között olvassak. Mert néha kiolvasható, máskor nem biztos. Sokat segített nevek, helyzetek, események, alkalmak, találkozások felelevenítésében.”

Szabó András a kolozsvári dizájn szak elvégzése után a bútorgyárban kezdett dolgozni formatervezőként, majd 1986-ban felvették a múzeumhoz műkincshivatalnoknak. Akkor Kántor József volt a múzeum képzőművészeti gyűjtemény, és azon belül a Nagy Imre hagyaték kurátora. Miután beadta a kitelepedési kérvényét, Szabó András vette át a gyűjtemény gondozását. Mint mesélte, az első dolga az volt, hogy ’86 nyarán feldolgozta Nagy Imrének az emlékházban megőrzött leveleit, aktáit, a dokumentumgyűjteményt.

„Elkészítettem a repertóriumot, találkoztam különböző nevekkel, és próbáltam utánanézni, hogy ki kicsoda. Volt, akivel kapcsolatban sikerült információhoz jutni, volt, hogy nem, döcögött össze-vissza, mert hiányzott az a valami, ami összefoglalja ezt az egész csíki képzőművészeti életet. Akkoriban nem volt internet, és hiába, hogy közben megjelent az internet az évek során, de csak egy-egy napilapban vagy folyóiratban, esetleg egy kis monográfiában, tanulmánykötetben lehetett ezt-azt megtalálni.

Arra gondoltam, hogy mindezt szépen, időrendi sorrendben össze kellene gyűjteni, rendezni, összefüggésbe rakni, összekapcsolni a különálló szövegeket, úgy, hogy legyen olvasmányos és lehetőleg a maximális adatmennyiséget szedjem össze Csík és Szereda képzőművészeiről. Azért Csík és Szereda, mert voltak az igazán csíkiak, de nem szeredaiak, voltak a szeredai szeredaiak, de voltak a szeredaiak, de nem szeredai származásúak. Itt egy hatalmas területet kellett befedni, és az első két kötet az indulás, a kezdetek korszaka. Nekifogtam egy olyan témának, amit én a botcsinálta művészettörténészségem alatt hiányoltam” – emlékezett vissza.

A könyvek anyagának összeállítása során felhasznált már korábban megjelent adatokat, jelezve a forrást, és közzétette a kiemelt rész teljes szövegét is. „Az anyag, amiket csip-csup darabokként összeszedtem, rongydarabok voltak, és én fércelgettem belőle, hogy legyen egy abrosz” – vallotta a szerző.

A csíkszeredai képzőművészeti élet kezdeteiről elmondta: 1872 és 1900 között Sipos Sándor volt a somlyói gymnasium rajztanára, aki világi tanár volt, írást tanított, első, második és negyedik osztályban pedig rajzot. „1872-ben kezdett itt oktatni, akkor már megvolt a Ratio educationis nevű tanügyi törvény a monarchián belül, és az írta elő, hogy hogyan lehet rajzot tanítani. Sipos rajztanár a budapesti mintarajztanoda és rajztanár képezdében végzett. Alig indult el az oktatás, egyszer csak kérés érkezett Csíkszereda város önkormányzatához, hogy adja meg a szeredai polgárjogot ifj. Johann Streitscheknek, aki a Mikó-várban született, az apja volt a Mikó-vár parancsnoka. A Mikó-vár káplánja keresztelte, ott volt beírva, és nem a városban. És sem Csíkvármegye, sem a város nem akarta elismerni, hogy ő csíki, mivel osztrák kaszárnyában született. Végül 1891. január 11-i dátummal a belügyminiszter megadta a szeredai polgárjogot Streitschek Jánosnak. Ő katona volt, de közben kitanulta a festészetet, a képeit ma is aukciókon meg lehet vásárolni. Az volt az érzésem, hogy megvan az első csíki festő. Mert akkor nem Nagy István lesz, hanem ő. Addig kutakodtam s leveleztem, hogy megtudjam egy Lestyán Kinga nevű Magyarországon élő hölgytől, akinek a gyökerei csíkszentkirályiak, hogy az ő egyik őse, csíkszentkirályi Lestyán János 1840-ben és 1841-ben portrékat és életképeket állított ki a Pesti Műegyletben.

Lestyán neve nem szerepel a mintarajziskola diáknévjegyzékében, viszont szerepel egy rokona neve, aki 1892 és 1902 között tanult Budapesten ugyanitt. Sepsiszentgyörgyön megtalálható az a képe, amit Kratochvil Károly tábornokról készített.

Ilyen és ehhez hasonló információkat kutatott és dolgozott fel Szabó András, olyan adatokat, amelyeket sem a nagyközönség, sem a szakma nem ismert eddig.

Sőt, már a múzeumi munkaidőm utolsó szakasza volt, amikor bizonyos dolgokat letettem az asztalra, szabadon kutathattam, tudtam erre időt szakítani.”

Hozzátette, gazdag anyagot talált újságokban megjelent kiállításmegnyitókról, visszaemlékezésekről, amelyek magyarázatot adtak egy-egy eseményre, például Nagy Istvánnal kapcsolatban több ilyen van. Ugyanígy Márton Ferenc kapcsán is sok mindent tudott tisztázni. A kutatása közben kapta meg egy 1940-ben készült jegyzőkönyv másodpéldányát. Ezt Márton Ferenc halála után az öccse, Márton Mihály csíkszentgyörgyi tanító készítette, és a Magyar Iparkamarában található Márton Ferenc alkotások leltárát tartalmazza. Eszerint 1940 augusztusában még megvolt a Csíki székely gátkötők és az Erdőírtás Csíkországban című kép is, ott volt az iparkamara épületében húsz Márton Ferenc-munka, amelyekről azóta nem tudunk.

„A művészettörténetben van egy olyan szabály, hogy nem mondjuk azt, hogy nincs, nem létezik, hanem azt, hogy lappang. Addig amíg kerül bizonyíték, hogy megsemmisült, addig lappang. Ezelőtt a napvilágra került jegyzőkönyv előtt mindenki csak annyit tudott, hogy 1913-ban a müncheni világkiállításon a Csíki székely gátkötők nagydíjat kapott, és az Erdőírtás Csíkországban című festményt 1919-ben jótékonysági célra adományozta, és a szárhegyi vasútállomás főnöke nyerte meg tombolán. De arról már nincs szó, hogy azt átvette-e, vagy mi lett a képpel. Most kiderült, hogy még ’40-ben is megvolt mindkettő” – magyarázta Szabó András.

Mint mondta, például Szopos Sándorral kapcsolatban is kerültek elő olyan információk, amelyekről eddig nem tudtak, és most a könyvben megtalálhatóak. A szerző Daczó Katalin nevét is kiemelte, hiszen ő találta meg Streitschek honosítási aktáit a levéltárban, majd tette közzé, és ugyancsak ő találta meg a debreceni Petőfi-szobor alkotóját, Orbán Józsefet. Vagy például Erőss Vilmost, aki a Brassói Lapokból kikeresett Nagy Imrére vonatkozó cikkeket. „Ez nem az én ügyeskedésem vagy tudásom, inkább az én szorgalmamat jelképezi, hogy összeszedtem mindent. Akik az első kötetben szerepelnek, részben megelőzték Nagy Imrét, részben vele kortársak is voltak. Az nem úgy van, hogy megszületett, festett, meghalt, és jön a következő és így sorban. Vannak átfedések is, próbáltam úgy osztani, hogy könnyen követhető legyen. Ezek a személyek jelentették a kezdetet, ők képviselték a csíki képzőművészet kezdeteit.”

Míg az első kötet a Kezdetek, a második kötet az Igazi kezdet alcímet kapta, és a csíkzsögödi születésű Nagy Imre művészkarrierjét mutatja be, az 1924-ben hazatért festő alkotó és művészetszervező tevékenységét, kiállításait, munkásságának haláláig tartó felívelését. Szabó András felidézte, a zsögödi képtár felépítésekor Nagy Imre megígérte, hogy a hagyatékát a megyére hagyja. „Halála előtt két héttel el is készítette a végrendeletét, minden a megyére szállt, és ahogy Imre bácsi meghalt, azonnal le is pecsételtek mindent. Nem állt fenn az a veszély, hogy bárki valamit elvigyen. Így merem állítani, hogy a világ legkomplexebb hagyatéka Zsögödben létezik, ahol az utolsó szúnyoghálódarab is leltáron van.

Ez egy nagyon egyedi hagyaték, éppen azért, mert nem a halála után találták ki, hogy össze kellene szedni a hagyatékot, hanem eleve egyezség volt az akkori hatalmat gyakorló személyekkel, és mind a két fél állta a szavát.”

A Nagy Imre-hagyaték nyugalmazott kurátora hangsúlyozta, a zsögödi festőt a korabeli sajtó az erdélyi képzőművészet első vonalába helyezi, olyan személyek írtak róla, akiknek a szava a szakmán belül irányadó volt. „Nagy István 1937-ben meghalt, ő már akkor teljes mértékben Magyarországon alkotott, Márton Ferenc vakvágányra került, Szopos Sándor megmaradt a középszeren, mert bár nagyon jó festő volt, nem tudta magát menedzselni.

Nagy Imre volt az, aki szem előtt volt mindenhol. Művészként is kiváló volt, de ha ő nem mocorog, nem megy el sokfelé, nem tart kapcsolatot sok emberrel, akkor elcsúszott volna ő is, vagy a feledés és érdektelenség közbejön, és ő is vakvágányra kerül.

A róla szóló összegyűjtött anyagok azt bizonyítják, hogy a nimbusza nem csak 1970-től errefelé létezett, mert megvolt a múltja és a múltjának megvolt az oka. A második kötet nem az én kurátori helyzetemből nézve, hanem attól teljesen függetlenül az erdélyi 20. századi képzőművészet viszonyában tárja fel Nagy Imrének a teljes aktivitását.”

Szabó András gondolkodik egy harmadik kötet összeállításán is, hiszen még rengeteg adatot összegyűjtött a csíki képzőművészeti életről, illetve képviselőiről. „A legtöbb életmű még nincs lezárva, és addig lehet írni róla, okoskodni felette, de ilyen emlék-jelleget is viselő kiadványban nem illik vele foglalkozni. A gyűjtéseimet át fogom adni a Csíki Székely Múzeum adattárának, hogy majd valaki folytathassa ezt, amit én az első két kötetben megvalósítottam.” A megjelent kötetekből példányokat juttat el a székelyföldi múzeumoknak, könyvtáraknak, galériáknak, képtáraknak, tehát közgyűjteményekben lesznek ezek megtalálhatóak. De az erdelyimuveszet.ro honlapon is olvasható: itt az első kötet, és itt a második.

És hogy milyen összességében ez az „abrosz”, ha rátekintünk, amelyeket az újságcikkekből „összefércelt”? Egy nagyon színes portéka – válaszolja. „Vannak sötét árnyalatok is benne, de elég sok a vidám szín. Nagyon változó, és a foltok méretei is különbözőek. Van, ami sokkal tartalmasabb, súlyosabb, azok a cinóber, a kárminvörös foltok. Vannak rózsaszínes, könnyed, bulvárosabb írások is, és vannak szürkék, esetleg kötelességből írt cikkek. De összességében nagyon színes.”