Kollokvium – véget ért a színházak seregszemléje

Liget 2019. október 21., 15:44

Aradi, temesvári, nagyszebeni, újvidéki, kézdivásárhelyi és csíkszeredai társulatok léptek színpadra a 13. Nemzetiségi Színházi Kollokvium két utolsó napján Gyergyószentmiklóson. Az alábbiakban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakos és drámaírói mesteris hallgatóinak a reflexióit olvashatják a bemutatott darabokról.

Az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház, illetve a MASZK Egyesület Theo Herghelegiu, Tündéri című darabját vitte el Gyergyószentmiklósra Fotó: Jakab Lóránt

Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház, valamit a MASZK Egyesület Theo Herghelegiu, Tündéri című darabját vitte el Gyergyószentmiklósra. „Van egy ajtó, amit soha nem zár be senki. Ez az ajtó most mégsem nyílik. Két férfi próbálkozik az ajtónyitással, kulcs nélkül viszont esélytelen kijutni, így főhőseink valahol a valóság és az álomvilág között ragadnak. Egy olyan helyen, ahol zárva az ajtó, nem nyílik a vodkás üveg, és ahol bohócok szolgáltatják az élő zenét. Ebbe a furcsa világok közötti térbe egyszer csak érkezik egy nő is. Senki sem tudja, hogyan kerül oda, de nemsokára kiderül, hogy a nő valójában egy tündér. Bár hiába derül ki bármi, ez semmin nem változtat. Az ajtó zárva marad, és ez a furcsa, világok közötti hely továbbra is összezár.

S ahogy a főhőseink nem tudnak kijutni, úgy tűnik, az előadás is képtelen eljutni valahová. Így a szereplőkkel együtt a nézők is várakoznak, ácsorognak, nézelődnek, és az embernek az az érzése támad, hogy mindannyian beragadtunk valahová, ahonnan már szívesen távoznánk.

Mindannak ellenére, hogy a zene közben kiváló!” – írja Máthé Barbara az előadásról.

Romániai napló. Temesvár – a Temesvári Állami Német Színház előadása Fotó: Bartalis Előd

Romániai napló. Temesvár. Ezt a címet viseli a Temesvári Állami Német Színház által szombaton bemutatott darab, amelyről Szász Gyöngyi a következőképpen ír: „Hat színésznő. Hat különböző történet. De egy közös város. Temesvár. Nem egy megszokott előadás, amelyben hatalmas díszlet van, temérdek szereplő és nyakatekertebbnél nyakatekertebb mondatok hangzanak el. Egy egyszerű, de mégis nagyon sokatmondó előadás, amely képes első perctől megragadni a néző figyelmét és egy órán keresztül fenntartani azt. Egy hatalmas vetítővászon előtt mindenik színésznő elmondja a saját történetét, miközben az életéből képeket vetítenek ki. Ki ő? Honnan jön? Milyen volt a gyerekkora? Mi bántja legjobban Romániában? Bár különbözőek a történetek, mégis van egy közös pontjuk, Temesvár. Bárhová is kerültek el, ezek a nők mindig ebbe a városba tértek vissza és erre voltak büszkék.

Többször hangzik el, hogy ebben az országban gyakori az erőszak, az alkoholizmus. Az, hogy a kommunizmus által megpecsételt országban élünk.

Egy olyan helyen, ahol az emberek sose tudták, hogy mit kezdjenek a szabadságukkal. Vajon képesek leszünk változtatni, vagy megelégszünk azzal az életformával, amit az ősök felépítettek számunkra?” – teszi fel a kérdést a darab után a hallgató is.

Az Újvidéki Színház az Álmodozók című darabot mutatta be a színházi kollokviumon Fotó: Jakab Lóránt

Az Újvidéki Színház az Álmodozók című darabot mutatta be a színházi kollokviumon. Olvassák el Hanzi Réka reflexióját a darabról. „Forradalmi eszmék, rendhagyó szexuális vágyak, a színházra és filmre vonatkozó önreflexivitás. Lénárd Róbert rendezése látszólag a néző provokálására játszik, az Álmodozók betör a színházba és aktív részvételt kínál. Azonban már azelőtt elfojtja a nézők csatlakozási vágyát, mielőtt az igazán megszületne.

Hasonlóképp, csak prédikál a szexuális forradalomról. Meztelenség, maszturbálás, szeretkezés esetlen mímelése a színpadon

– a hiányzó töltetet a háttérvetítés, például Bertolucci filmkockái igyekeznek pótolni. Hogy mi a két médium viszonya egymással, csak néhány bedobált mondat sejteti, akárcsak azt, hogy mi is a nézők szerepe ebben a lázadásban. A fal proszcénium és nézőtér közt örök és lebonthatatlan – válaszolják meg saját kérdésük, és nem hagynak hozzászólási lehetőséget. Értem, hogy erről is szól az elnyomás: úgy teszünk, mintha szabadságot kínálnánk fel, közben fulladjatok bele a saját elfojtott vágyaitokba. A színházat és a forradalmat csinálni kell, és ehhez mi, nézők szívesen csatlakoztunk volna, ha a párbeszéd nem marad egyoldalú”.

Esteve Soler, A demokrácia ellen című darabját mutatta be a Radu Stanca Nemzeti Színház – Német Tagozata Nagyszebenből Fotó: Jakab Lóránt

Esteve Soler, A demokrácia ellen című darabját mutatta be a Radu Stanca Nemzeti Színház – Német Tagozata Nagyszebenből. Mint Cseke Tamás fogalmaz társadalmunk különböző szindrómáit, ezek tüneteit mutatja hat képben az előadás. „A groteszk, sőt abszurd elemekkel teletűzdelt Alexandru Dabija-rendezés felidézi bennünk a kortárs német színházak, rendezők ízlésvilágát. És

ahogy az első jelenetben a pók felfalja a hálójába beleragadt átlagembert, úgy fal fel minket is az előadás.

A kezdeti statikus, kiállok-és-elmondom játékstílus kedvező a német nyelvet nem értők számára, a felirat viszonylag könnyen követhető. A negyedik képtől azonban a tempó megváltozik, egyre gyakrabban pördül a színpadon felállított fehér kocka, ami az előadás látványvilágának középpontja, és egyre abszurdabb és abszurdabb történetekkel kerülünk szembe. Magunk se értjük, hogy ezt komolyan gondolhatja bárki is, viszont ebben a nyakatekert világban, ahol élünk, talán még olyan képtelenségek is megtörténhetnek, mint a hatodik jelenetben. És mi van a hatodik jelenet után? A végtelen, vagy a semmi.” – írja Cseke Tamás.

Ásókapa a Csíki Játékszín előadásában Fotó: Jakab Lóránt

A kollokvium vasárnapi, utolsó napján a Csíki Játékszín színészei az Ásókapa című darabot mutatták be. Kovács Emese szerint az Ásókapa a házasság kérdéskörét vizsgálja az erdélyi magyarok viszonyain keresztül, amely téma azért is fontos választás, mert

a hozzáállás a holtodiglan-holtomiglan kérdéshez átalakulóban van.

„Az előadás, ahogyan az egyik néző fogalmazott az azt követő témafeldolgozó beszélgetésen, „korképpé” vált, megmutatta, hogy milyen jellemzői lehetnek a fiatalok párkapcsolatainak, milyenek a több éves házasságoknak, de ez a kép általános, felszínes maradt. Szükségem lett volna arra, hogy érezzem azokat az összetett, mélyen fájdalmas és magasra felemelkedő egyéni viszonyulásokat, sorsokat, amelyek a való életben megmutatkoznak. Örültem volna, ha azok az árnyalt és személyes történetek jelennek meg, amelyek a közösséggel készült interjúkból születhetnek, így azonban épp a műfaji sajátosságok hiányoznak, amelyek az előadást közösségi színházzá tennék. Ilyen módon nem váltak felfedezhetővé a helyiek történetei, az, hogy ebben a munkában nekik is szerves részük volt”.

Jelenet a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum A Grönholm-módszer című darabjából Fotó: Bartalis Előd

A kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum, Jordi Galceran, A Grönholm-módszer című darabját vitte színre. „Az előadás kezdete előtt egy tükörrel szemben ülünk, ez a negyedik fal. Még nem tudni, mi van a másik oldalon. Amikor a játéktérben felgyúlnak a fények, szerepet cserélünk: a nézők kerülnek a „tükör” mögé, és elkezdődik a megfigyelés. A tér letisztult, szürke, semmi nincs benne fölöslegesen, ami elterelné a figyelmünket a megfigyelés valódi tárgyáról, azaz az emberről és annak viselkedésmódjáról, miközben a legabszurdabb helyzeteknek van kitéve.

Végig azt hisszük, hogy a mi kezünkben van a legtöbb tudás, mi vagyunk az objektív külső nézőpont, aki képes irányítani az események menetét. De az előadás végén kiderül, hogy mi, nézők is csak kísérleti elemek voltunk.

A tükör, ami elsőre leválasztott a játéktérről, éppen így vont be, mintegy észrevétlenül a játékba” – írja György Alida a bemutatott előadásról.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat