Kopriva Nikolett és Miklóssi Szabó István: „Elmentünk végre boldognak lenni”

Péter Beáta 2024. április 21., 13:56

Egy költő és egy író. Társak az életben, társak az alkotásban. A Sepsiszentgyörgyön élő házaspárral az alkotói energiák találkozásáról, a sepsiszentgyörgyi otthonról, a kárpátaljai látogatásokról, és megismerkedésük történetéről beszélgettünk.

•  Fotó: Kopriva Nikolett és Miklóssi Szabó István archívuma
galéria
Fotó: Kopriva Nikolett és Miklóssi Szabó István archívuma

Kopriva Nikolett és Miklóssi Szabó István mozgalmas hónapokat tudnak maguk mögött: folyamatosan alkotnak, elindult az általuk működtetett Hangoldal nevű Facebook-oldal, Istvánnak két kötete is megjelent – a Holdanya unokája című regény, az Apja fia című kisregény –, írja az új regényét, Nikinek új verseskötete látott napvilágot – a Kővé zsugorodott ország. Jól vannak, derült ki, amikor felettem (ezúttal többes számban) a Szia, hogy vagy? kérdést. Az aznapi reggelük kötetszerkesztéssel indult, ugyanis készül Nikolett újabb könyve, amely a tervek szerint ősszel jelenne meg. A könyvet István szerkeszti, akinek az utóbbi két regényét Niki szerkesztette.

Két alkotóember találkozott, ez azon ritka esetek közé tartozik, amikor az alkotóenergiák tudják segíteni egymást. Szerencsésnek érezzük magunkat, mert megtaláltuk egymást, nemcsak párként, hanem alkotótársként is. Érzékenységgel, tisztelettel viszonyulunk egymáshoz.

Jó szerkesztőt nehéz találni, ezért is örülünk egymásnak. Nem kell küzdeni a meg nem értéssel, a tudálékossággal, a félműveltséggel, de legfőképpen a hanyagsággal. Szabad kezet adtunk egymásnak, ami nem jelenti azt, hogy ne folyna intenzív kreatív vita kettőnk között” – magyarázta István. „A kifejezésmódunk ugyan különböző, de világaink hasonlóak” – tette hozzá Niki.

Ezért tudunk a szerkesztésben együtt dolgozni, egymás munkáit átlátni.”

Úgy vélik, ebben nincsen semmi különleges, mindez annak a szeretete, amit csinálnak. Az általuk létrehozott Hangoldal, ahol a szövegeik – és ritkábban másoké – hangzanak el, a szerelemgyermekük – fogalmaztak. A versekhez, prózai szövegekhez pedig vizuális anyagot is készítenek. „Heti kétszer-háromszor teszünk közzé, vasárnaponként mások írásait is feldolgozzuk, de a hangsúly a saját írásainkon van. Az is külön utazás, ahogy István a hangot összerakja, megtalálja az anyag, a felvétel hangulatát” – mesélte Niki. István elmondta, egy vers, felvétel kidolgozása hosszú időt vesz igénybe: kiválasztják az anyagot, kitalálják a koncepciót, elkészül a felvétel, sok esetben a vizuális anyag is hozzá, majd az utómunka következik.

„Nagyon szeretjük a közös alkotást, hozzásegít ahhoz, hogy megéljük elsősorban az erdélyi irodalmat. Niki is, annak ellenére, hogy kárpátaljai. Olyan közeg ez Erdélyben, amelyik rendkívüli. Úgy érezzük, elsősorban ennek vagyunk a tagjai. Örülünk, hogy publikálhatunk, a lapokban való közlés is külön öröm” – sorolta István.

•  Fotó: Miklóssi Szabó István archívuma
Fotó: Miklóssi Szabó István archívuma

Beszélgetésünk közben mosolyogva jegyzik meg, hogy ez az első interjú, amit közösen adnak. Arról is szó esik, hogy az első közös fellépésük januárban volt Budapesten, Jászberényi Sándor meghívására. A fellépés után indultak Kárpátaljára, Niki ugyanis Munkácson nőtt fel, a családja jelenleg is ott lakik. S noha Sepsiszentgyörgyön másfél éve járt először, mostanra már otthonának tekinti.

Nagyon szeretem itt. Munkáccsal rezonál ez a város. Az itteni emberek kedvesek, befogadóak, akárcsak a kárpátaljaiak. Gyorsan megszoktam új környezetemet, otthonomnak érzem. Magyarországon kilenc évet éltem, azelőtt tizenhét évet Kárpátalján, úgyhogy elég nagy utat jártam be, de úgy érzem, ide valóban hazaérkeztem.”

Arra is kitérünk, hogy mivel a családja Kárpátalján él, megterhelő tehetetlenül nézni, ami Ukrajnában történik. Amikor csak tudnak, Munkácsra utaznak, tavaly március óta ötször sikerült hazalátogatniuk. „Bármilyen politikai nézete is van egy embernek, bármit is mond nemzetről, nemzetiségről, emberi jogokról, arról örökre meggyőződtünk, hogy aki háborút éltet, azzal valami nincs rendben. El kell menni Munkácsra, Beregszászra, át kell lépni az ukrán határt, be kell lépni abba a vibráló feszültségbe, abba a gyászba, abba a mérhetetlen halálkultuszba, ami ott kezd kialakulni. Kell látni a gyászoló arcokat, a levágott végtagú embereket, a temetőben a zászlókkal fellobogózott sírokat. Hallgassa meg történeteiket, lássa meg, mennyire hiányoznak a fiatalok az utcáról, nem azért, mert szöknek a sorozás elől. És igen, ellenőrzik az embereket, megállítják az úton. Bennünket négyszer ellenőriztek – főleg engem – egy hetven kilométeres szakaszon. De az általános hangulatot, azt a képet, ami fogad, nehéz szavakkal leírni” – osztotta meg István.

„Hónapról hónapra érződik a változás” – magyarázta Niki. „Egy évvel ezelőtt nem éreztem ekkora feszültséget a levegőben, mint legutóbb. Mindenki szét van esve, bizonytalan, fásult, nem tudja, mit hoz a következő nap. Mindenkinek szét van zilálva a családja. Vagy van halott a családban, vagy szerencsésebb esetben családtagjuk más országban van. A férfiak nem tudnak egymással találkozni, ugyanis hatvan év alattiak nem hagyhatják el Ukrajnát. A mi családunk is több felé szakadt, Magyarországon, Ukrajnában, Németországban, Romániában élünk. Tavaly augusztus óta Munkács főterén ki vannak téve hatalmas plakátokon a halott katonák portréi, ez pedig borzasztóan beleég az ember retinájába, lelkébe.”

•  Fotó: Kopriva Nikolett archívuma
Fotó: Kopriva Nikolett archívuma

És hogy hogyan emlékszik vissza Niki gyerek- és tinédzserkora Munkácsára? „Számomra nyugodt, boldog volt” – válaszolja. „Még csak magyarellenességet sem éreztem. Nyilván megvoltak a magam nehézségei, de azok belső feszültségek voltak, nem a környezetemből fakadtak. 2013-ban jöttem el Kárpátaljáról, a zavargások 2014-ben kezdődtek. Amikor jött a Covid-19, Magyarországon éltem, és másfél éven át nem tudtam hazalátogatni. Akkor kezdtem ténylegesen érezni az országhatár jelenlétét. Aztán jött a háború.”

Kérdésemre, hogy a Munkácson tapasztalt élményeket feldolgozzák-e az írásaikban, kiderül, Niki legutóbb megjelent kötete, a Kővé zsugorodott ország nagy része erről szól. Noha a háború kitörésekor már össze volt állva a könyv anyaga, ekkor még bekerült néhány vers, amelyek más szemszögbe helyezték az egészet.
„A versfolyam egy feszes ívvé alakult a háború miatt. Az ezt követő könyvnek a szerkesztését most fejeztük be. Ebben kiemelt szerepet kap a téma. Niki fantasztikusan meg tudta jeleníteni a háborút, minden elismerésem neki ezért.

Én még nem tudok ezekről a borzalmakról írni, meg kell érjen, meg kell szülessen a dolgok értése. A háború naponta felmerül nálunk, amikor beszélünk róla, elkomorodunk, lehangolódunk. Ez másfél év alatt nem változott. Amikor legelőször voltam Ukrajnában, elképesztő félelemmel mentem”

– magyarázta István.

Hónapokon keresztül Niki sem tudott írni a háborúról, hangzik el. „Azért sem, mert már nem élek ott életvitelszerűen, és úgy éreztem, hogy nekem erről nem tisztem beszélni. Aztán 2022 végén másfél hetet töltöttem otthon, éppen egy áramkimaradásos időszak volt, sötétben ültünk, naponta két órára kapcsolták be az áramot. Ott volt a rengeteg beteg ember, akik nem tudtak meggyógyulni a hideg miatt. Mindenki zseblámpával járt az utakon. Nagyon megrázó volt így látni az otthonomat, többek közt ez késztetett arra, hogy kezdjem el feldolgozni a tapasztaltakat, az érzelmeket.”

Niki és István 2022 őszén ismerkedtek meg, tavaly júniusban pedig hivatalosan is összekötötték az életüket. Mosolyogva, egymás szavába vágva mesélnek erről.

2022 novemberében a Magyar Írórezidencia Program keretében Sepsiszentgyörgyre jelentkeztem rezidensnek két hétre. Itt nem ismertem senkit. Felvettük egymással a kapcsolatot, kértem, mutassa meg a várost”

– emlékszik vissza Niki.

István elmeséli, amikor Niki megérkezett, éppen a marosvásárhelyi könyvvásáron volt. Mintha lökte volna valami haza. „Felhívtam a rendezőket, mondtam, haza kell jönnöm. Első este elég sokat beszélgettünk telefonon, másnap találkoztunk. Most itt vagyunk házaspárként. Tréfásan mondogatom ugyan, hogy amikor beült az autóba, húsz perc múlva éreztem, hogy a feleségem lesz, de van benne valami. A találkozásunk után szinte egy évig nem csináltunk semmit, nem írtam, elmentünk végre boldognak lenni. Múlt év végén kezdtünk el intenzíven dolgozni. Most egymásnak örülve, egymásban megerősödve folytatjuk munkánkat.”

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.