Létrehozni az elliptikusság terét

– Azt olvastam, hogy – a művészetek felől közelítve is – a közelmúlt érdekli leginkább, pontosabban közvetlenül a születése előtti történelmi kor. Ezen belül pontosan mi az, ami foglalkoztatja és akár ihletforrásként is szolgálhat?

– Inkább azt mondanám, hogy jelenleg a közelmúlt érdekel leginkább, mivel a doktori kutatásomban a rendszerváltás előtti korszak animációs filmjeivel foglalkozom.

Megkerülhetetlennek tartom a 20. század történelmi eseményeit, művészeti irányzatait, főként, ha az ember alkotó és emlékezetmunkás.

Az mindegyik történelmi korra elmondható, hogy színes és ellentmondásos, de ez itt van közel, a tanulságaiban, a következményeiben élünk. Ezen kívül a 20. század az első történelmi kor, amelyet a technika rögzíteni tudott, tehát visszanézhető, visszahallgatható, és ezáltal élőbb, mint bármelyik korábbi. Rettentő mennyiségű forrás áll rendelkezésünkre, én például nagyon szeretek fényképeket nézegetni, ezek többször inspiráltak már. A fotó a dokumentum és a műalkotás közötti hibrid műfaj, amely nagy mozgásteret hagy annak is, aki a realitásra kíváncsi, és annak is, aki a képzelet birodalmát építi.

– Azt hiszem a legfontosabb témák, amelyek nemcsak az írásaiban kerülnek fókuszba, hanem a mindennapjaiban is számottevőek: az otthon, az elmozdulás, illetve a terek közötti ingázás élménye. Ha figyelembe vesszük, hogy Szatmárnémetiben született, Marosvásárhelyen nőtt fel, és most Budapesten él, hogyan tudná meghatározni az otthon fogalmat?

– Számomra az otthon az a közvetlen környezetem, ahol jól érzem magam, ahol berendezkedtem. Az már más kérdés, hogy mit nevezek hazámnak például, mert akkor azt szoktam mondani, hogy Erdélyt.

Erdélyben több helyen érzem magam otthon, ezek a gyerekkorom és a fiatal felnőttkorom helyszínei.

Budapesten is valahogy így élek, hogy több pont van benne, ahol jól érzem magam, ez adja ki azt a hálózatot, amiben biztonságosan mozgok. De nem annyira a helyszínek, mint inkább az emberi kapcsolataim miatt ingázok egyik helyről a másikra. A szeretett személyeknek nagy a húzóereje.

– Azt mondta, hogy gyerekkorában nagyon sokat utazott az otthonjai között, és talán ennek köszönhető az is, hogy ma már az utazással kapcsolatban mindig aktiválódik az otthonkereső funkciója. Hogyan tud mindez – például egy adott utazás – hatni egy éppen készülő szövegre?

– Sok utazós szöveget írtam, mert a többlakiság meghatározó tényezője az életemnek. Vannak termékeny periódusok, amikor mindegy, hogy milyen élmény ér, az jó eséllyel fordul át valamilyen alkotásba.

Az utazás is olyan, mint a fényképnézegetés, előre kiszámíthatatlan hatások érnek, ez fellazítja a talajt, megmozgatja a fantáziát.

Viszont soha nem írtam utazás közben. Nem szoktam jegyzetelni, inkább otthon elevenítem fel a látottakat. Vissza tudok helyezkedni egy atmoszférába, mivel teljesen magamba engedem, átszűröm magamon a helyek hangulatát, amikor ott vagyok.

– Az otthon mindig egy adott térhez kötött tapasztalat, vagy inkább a narratíva által válik megkonstruálttá? Az írás közben létrehozott világok lehetnek ugyanolyan otthonosak, mint a fizikai tér?

– Mivel nem írok fikciót, a szövegeimben megkonstruált terek mind a valóságból szűrődtek be, annak elemeiből építkezem. Számomra az írás egy otthonos tevékenység, és ezáltal talán otthonteremtés is.

– A tér mennyiben alakíthatja az identitást? Létezik olyan, hogy „téri emlékezet”, amely nemcsak a múlthoz, hanem egy adott hely struktúrájához is kötődik?

– Nagymamám mesélte, hogy gyerekkorában nem tudta elképzelni, hogy mi lehet a falu határában húzódó dombok mögött. És hogy arra, aki a szomszéd faluba házasodott, azt mondták: idegenbe ment. Ma már a székelyföldi faluban is török szappanoperát néznek, azt beszélik meg a komaasszonyok, nem a falubeli pletykákat, mert kiöregedett a falu, nem történik semmi.

A tér alakíthatja az identitást, ahogyan a gondolkodást is behatárolhatja, ha az embernek nincs kitekintése, vagyis nem kíváncsi arra, hogy mi van a dombokon túl.

De erre vannak jó ellenpéldák, ilyen Nádas Péter Gombosszegen vagy Immanuel Kant Königsberben, amely város állítása szerint „az emberek és a világ megismerése felé nyitott, amelyben minden tudást megkaphatsz anélkül, hogy utaznod kéne bárhová”. Nádas persze ál-falusi, de ezzel csak azt akarom mondani, hogy vannak bizonyos fajta alkotók, akiknek csend és nyugalom kell az alkotáshoz, és ettől még lehetnek kozmopolita és univerzális gondolkodók, akik nem csak arra emlékeznek, ami az ő életükben és velük történt, hanem képesek a történelmi, kollektív emlékezetre is.

– Az emlékezés során mindig „visszateremtjük” az elveszett tereket. Mennyiben tekinthető az írás a térrekonstrukció egyik formájának? Hogyan működteti ezt a szövegalkotás során, vagy tudja-e befolyásolni magát a folyamatot?

– Előfordult már, hogy felkerestem egy számomra fontos helyet, amit az emlékezetem nagyon rétegzetten őrzött meg, de a látvány nyomába sem ért annak a gazdagságnak, sőt, lelombozó volt. Szóval azok a helyek, amelyekhez életünk fontos eseményei kapcsolódnak, a részünkké válnak, és mint a műalkotások, mást és mást jelentenek a használóik számára. Amennyiben az lenne a célom, hogy felismerhető tereket alkossak, nyilván másak volnának az eszközeim, nem verseket írnék vagy szubjektív útirajzokat, hanem mondjuk útikönyveket vagy Wikipédia-szócikkeket. Szóval a térrekonstrukció itt egy nagyon szubjektív hozzáállást jelent, amelyben pont a befolyásolás a lényeg, az, hogy ne dokumentáljam a tereket vagy a történéseket, hanem létrehozzak egy harmadik dimenziót, az elliptikusság terét.