Mi van a székely ködmön mögött?

A Székelykeresztúron élő Zsidó Ferenc író, szerkesztő, tanár, néprajzkutató, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője legújabb, nemrégiben a Gutenberg Kiadónál megjelent regényét mutatták be a Székelyudvarhelyi Művelődési Házban csütörtökön. A szerzővel Bálint Tamás József Attila-díjas költő beszélgetett. Az esős idő ellenére szép számban összegyűlt közönséget és a szerzőket Simon Mária Tímea, a művelődési ház igazgatója köszöntötte.

A regény főszereplője, Anti, egy antihős, ha úgy tetszik, egy anti-Ábel, aki kiköltözik nagyapja eldugott vidéki birtokára hagyományos székely életet élni, de rövidesen rá kell jönnie, hogy az a székely élet, amelyik az ő illúzióiban él, már a múlté.

Zsidó Ferenc kritikusan viszonyul a székelykedés romantikájához, könyve, bár „földhözragadt”, mégsem teljesen komor; a komorságot részint a nyelvi humor oldja, részint az olyan pozitív karakterek felbukkanása, mint a regény másik kulcsfigurája, a jovialitását a halál árnyékában is megőrző Bíró János, aki még az olyan eltévelyedett lelkeket is képes magához vonzani, mint Anti. Az az útvégi, elnéptelenedő település, ahol a történet játszódik, nem létezik, a vázolt helyzetek azonban nagyon is valóságosak – áll a kötet fülszövegében.

Zsidó Ferencnek 2017-ben jelent meg a Huszonnégy című blokkregénye, és míg ebben függőlegesen „haladunk” a tömbházban, legújabb regényében szinte ugyanúgy vezet, csak vízszintesen, a falu főutcáján haladva ismerjük meg a környezetet – mutatott rá Bálint Tamás.

A szerző elmondta, nem székely anekdotikus könyvről van szó, ugyan van néhány humoros rész is benne, de alapvetően egy kritikus, önkritikus regény – hisz ő maga is székely ember –, azt szerette volna megnézni, hogy mi van a székely ködmön mögött.

Akkor, amikor a könyvhöz élményanyagot gyűjtöttem, részint a néprajzos kutatómunkáim, részint azáltal, hogy csak éltem és néztem ki a fejemből, feltűnt nekem az a trend, hogy fiatalok úgy székelykednek, hogy »ha nem eszünk minden nap szalonnát és hagymát«, vagy »ha nem üvöltünk bele az éjszakába félrészegen székely népdalokat, akkor nem vagyunk elég székelyek«. Szóval, van egy külsőségekbe merevített valami, ami mögött olykor nincs elég tartalom. És ez egy kicsit zavart. És ehhez, ahogy én láttam ezt, egy sztorit kellett kitalálni. Egy olyan történetet szerettem volna, amelyben aztán mindenki megtalálja magának a saját következtetéseit” – magyarázta Zsidó Ferenc.

Mint mondta, a Huszonnégyben egy tömbházat „vizsgált” lentről felfele, vagy fentről lefele, ebben a regényben pedig azt, hogy hogyan működik egy városi ember falun, egy olyan ember, akinek azért falusi gyökerei vannak.

Illetve, ennek a könyvnek az esetében sok néprajzi megfigyelőmunka is van mögötte. Amíg a néprajzi kutatómunkát végeztem, azon kaptam magam, hogy a különböző hangfelvételekhez, jegyzetekhez, mindig széljegyzeteket írok, hogy: ezt esetleg regényben is… Rájöttem, hogy akkor talán nem is vagyok igazi néprajzos, ugyanakkor annyi élményanyag, megfigyelés, tapasztalat szűrődött le, hogy talán ezek is hozzájárultak, hogy ez a könyv így összeállt.”

Bálint Tamás a regényben használt tájszólásra is rákérdezett, hiszen erőteljesen jelen van benne az ö-zés. Zsidó Ferenc elmondta, a nyelvjárás egyértelműen keresztúrszéki, de maga a település nincs megnevezve.

Az olvasói visszajelzés az, hogy az első ötven oldalon még nehézkes az ö-zés miatt olvasni, de aztán rááll az ember szeme.”

A regényben mezőgazdasági munkákról, szokásokról is részletes leírás szerepel, amelyek nem öncélúak, és amelyek elhelyezik, hogy milyen környezetben játszódik a történet. A szerző maga is éli és figyeli ezt a világot: ötödik osztályos koráig Siménfalván élt, felmenői vidéki származásúak, és a felesége is, Keresztúron gyümölcsöse, valamint egy falusi házuk is van – hangzott el. Bálint Tamás arra is kitért, hogy rengeteg sziporkázó sor/gondolat van a regényben, és kíváncsi volt: a szerző hallott vicceket hasznosított újra, gyűjtéseket használt fel, vagy ő maga alkotta ezeket? „Én ezt a világot élem, és ezek a humoros gondolatok nagyjából saját alkotások. Úgy látom, hogy ha valami, akkor ez még működik a székelyben, ez a viccelődés, csipkelődés.”

Noha a regény főszereplője Desági Antal, a kötet második felében Bíró Jánosra és családjára terelődik a fókusz, a nehézségeikre, a külföldre szakadt gyerekeik sorsára. Ezekből a kis háttértörténetekből szépen összeáll a korszellem, a tipikus, a teljes Székelyföld mindennapjai, problémái

– magyarázta Bálint Tamás.

„Kezdetben elsősorban Antiban gondolkodtam, és az ő történetében. Bíró Jánosra azért volt szükségem, hogy az ellenpont legyen. Ő nyugodt, alapos, a megtestesült igazi, falusi székely. Aztán ahogy haladtam, azon kaptam magam, hogy szívesebben foglalkozom az ő történetével, és nyilván ezáltal a Székelyföld múltjával is alkalmam volt. De számomra is szimpatikus volt Bíró János, akivel sokszor elidőztem, és szerzőként sokszor erőt kellett vegyek magamon, hogy térjek vissza Anti történetére is. Ez a jó az írásban, mert ha az első mondattól az utolsóig pontról pontra tudnám, akkor talán meg se írnám. Ez benne a kihívás, és így alakítja a szöveg önmagát már egy idő után.”

Elvándorlás, vendégmunkás lét, alkoholizmus, falopás – sorolták a regényben megjelenő súlyos témákat, majd a címről is szó esett.

Bíró János felesége, Mariska ki is mondja, de akkor még csak egy egyszerű replika a beszélgetésben, ahhoz, hogy a könyv végére úgy tűnik, hogy a város, a külföld az, amely magához vonzza a fiataljainkat, és a falvak elnéptelenednek.”

Zsidó Ferenc elmondta, az eredeti szándék szerint a regény címének azt szerette volna adni, hogy Anti, hiszen ebben benne van, hogy antihős, anti-Ábel. „A szerkesztő, Márton Evelin is mondta, hogy elsőre talán nem jó ez a cím. Aztán több íróbarátomat is megkérdeztem, ők is ezen a véleményen voltak. Elkezdődött a keresgélés, és rábukkantunk erre a mondatra. Ez első körben nem metaforikus, de aztán ráépítek egy metaforikus jelentésréteget.

A könyv nyitva marad olyan szempontból, hogy vannak visszautak. Nem vagyok nagyon negatív, nagyon borúlátó, ebből a szempontból nincsen halálra ítélve a székely falu” – véli a szerző.