Minden téren felülmúlja az első részt a Dűne folytatása, de a regény ismeretében megvannak a hiányosságai

Végre láthattam a Dűne modernkori adaptációjának a második részét, nagyvásznon is megelevenedett előttem a klasszikus sci-fi története és karakterei, már boldogan halhatok meg – mondhatnám, ha az első Dűne-regény cselekményének második részét feldolgozó, minden téren grandiózus, nagybetűs mozi nem ágyazna meg egy újabb folytatásnak. Így most, a hivatalosan még be nem rendelt harmadik filmet is várnom kell, és

csak reménykedhetek benne, hogy az előttünk álló évtizedben A Dűne Messiása filmadaptációját is elkészítheti Denis Villeneuve, aki immár végérvényesen bebizonyította, hogy nála jó kezekben van Frank Herbert regényfolyamának mozgóképre vivésének feladata.

Az év látványfilmje a Dűne, és ez még csak a kezdet

Brutális látvány- és hangzóorgia, szerelmeslevél a mozivászonhoz, egy olyan látványfilm, amilyen az Avatar óta nem volt a mozikban – ez a Dűne 2021-ben megjelent filmadaptációja. Nagyságához csak a megjelenésének nem mindennapi körülményei foghatóak.

Ha visszaemlékszünk a 2021 őszén megjelent első rész bemutatásának körülményeire (a Covid miatti korlátozások következtében a moziforgalmazás mellett párhuzamosan streamingen, az akkor még nálunk nem elérhető HBO Max felületén jelent meg), a premierje után nem volt nyilvánvaló, hogy elkészülhet-e a folytatás, hiszen a stúdió az első rész bevételi adataitól tette függővé azt, hogy a korábbi, látványos és emellett intelligens blockbustereket készítő Denis Villeneuve

kap-e még esélyt, hogy egy újabb filmben dolgozhassa fel a történet grandiózussága miatt két részre bontott Dűne-történetet.

A 165 millió dollárból készült első rész végül 433 millió dollárt termelt a mozipénztáraknál, ami bár a marketingköltségeket is hozzáadva nem térült meg vastagon, de ahhoz épp elég volt, hogy újabb 190 millió dollárt adjanak a kanadai direktornak, hogy elkészíthesse a grandiózusságában az első filmet is túlszárnyaló folytatást, a most bemutatott Dűne: Második részt.

És milyen jó, hogy elkészülhetett ez a film! Legfőképp azért, mert nemcsak egy fél könyv adaptációjával maradtunk, hanem egy újabb nagyszabású moziélménnyel gazdagodtunk, ami

a grandiózus látványvilág mellett egy nagyon is komoly, ma is aktuális történetet mesél el komplex karakterekkel, akik vállára bolygók és birodalmak sorsa nehezedik, és akik mind gyarlók és esendőek a maguk módján.

Az első Dűne-film az Atreides-ház kelepcébe csalását és bukását járta körül az Arrakis bolygón, amint a történet antagonistái, a Harkonnenek a legfőbb hatalmat gyakorló császár hallgatólagos beleegyezésével merényletet visznek végbe a fűszer-bányászattal és -kereskedéssel frissen megbízott Leto Atreides ellen. Leto herceg ágyasa, Jessica és fiuk, Paul majdhogynem csodával határos módon menekülnek meg, majd az őket segítő biológus, a rájuk vadászó elit, császári hadsereg katonáinak (sardukarok) áldozatul eső Liet-Kynes tanácsára felkeresik az Arrakis bolygó őslakosait, a fremeneket, akik egy késpárbaj után beengedik maguk közé a saját harcosukat legyőző Pault és édesanyját.

A második film innen veszi fel a fonalat: Paulnak és anyjának bizonyítania kell, hogy méltóak a fremenek megelőlegezett bizalmára, emellett pedig

hosszú távon állást kell foglalniuk a kérdésben, miszerint Paul-e az Arrakis, jövendölésekben hívő népe számára a várt Messiás, aki elvezeti őket az Arany Útra, vagyis egy zöldellő, élhető világba, ahol nem újabb és újabb hadurak zsákmányolják ki a bolygót és annak lakóit.

A Dűne tulajdonképpen egy királydráma, ami történetesen sci-fi környezetben játszódik, de története valójában bármelyik korban időtálló lenne, hiszen a hatalom természetéről, a hitről, a tömegek irányíthatóságáról, a messiásvárásról és politikai machinációkról szól. Nem nehéz felfedezni a fremenek és az iszlám világ közötti párhuzamokat, az űrutazást lehetővé tevő fűszer pedig az olaj Dűne világbeli megfelelője, a császár pedig a mindenkori amerikai elnökként is aposztrofálható. Bár a könyvben a fremenek háborúját dzsihádnak nevezik,

az erős áthallás miatt Villeneuve-ék az adaptálás során már „szent háborúra” módosították, de a film elején látható Harkonnen kizsákmányolók ellen indított partizánakciók így is áthallásosak a közel-keleti konfliktusokkal.

Paul és anyja ebbe a világba kerülnek bele, ám míg a fremenek hívő része Paulban a messiást látja (köztük a második részre igencsak lebutított, comic reliefként szolgáló Stilgar), a Chani által képviselt másik oldal már-már kineveti ezt a fanatizmust, és elutasítja a messiásváró „babonákat”. Jessica azonban meglátja ebben a lehetőséget, és az Élet Vizével kapott hatalom révén egyengetni kezdi Paul messianisztikus útját a könnyen befolyásolható fremenek között, míg Paul vonakodik elfogadni ezt, a számára elég kézenfekvő sorsot, mivel a látomásai azt mutatják, hogy

amennyiben a fremenek élére áll, az beláthatatlanul rossz és pusztító következményekkel fog járni az ismert világ lakói számára.

Ebből az alaphelyzetből kiindulva Villeneuve monumentális képekkel és látványelemekkel hozza el ismét a nagyvászonra Arrakis végtelen homokdűnéit, ahol – mint kiderül –, milliók élnek anélkül, hogy az Atreides házat legyőző, és a fűszerkereskedelem fölötti uralmat visszavevő Harkonnenek tudnának róluk. Az időközben a hatalmas homokférget meglovagoló Paulon múlik tehát, hogy

felhasználja-e az apja által a sivatag erejeként hivatkozott népet annak érdekében, hogy az Atreides-ház elpusztításáért felelősökön elégtételt vegyen.

Kapunk egy új antagonistát az első részben már bemutatott Harkonnen báró és a Dave Bautista által alakított Glossu Rabban mellé. Az Elvis bőrébe is belebújt Austin Butler formálja meg a történet egyik fontos főgonoszát, az első filmből kimaradt Feyd-Rauthát, aki szadista gladiátorként tesz a báró kedvére, aki Arrakis új urává teszi őt, a partizánharcokba belebukott Rabban helyére.

A folytatás az első részhez hasonlóan látványban és hangzásban piszkosul erős, jóval grandiózusabb az elődjénél, a karakterépítésről azonban sajnos nem mondható el ugyanez. A hátborzongató Feyd-Rauthán kívül a többi mellékszereplő sajnos eléggé háttérbe szorul, kevés játékidőt kap, és bár a rendező a Dűne: Második rész promózása során elmondta, hogy ő nem a párbeszédek híve (hiszen ez szerinte inkább televíziós sajátosság, ami rossz hatással volt a filmiparra), ez mégsem indokolja például azt, hogy

mennyire röviden és felületesen sikerült megjeleníteni például a Cristopher Walken által alakított császárt, és a Florence Pugh által megformált (a későbbi Dűne-regényekben fontos szerepet játszó) Irulan hercegnőt.

A legnagyobb csalódás a sokak által kritizált Zendaya Csanija, aki bár hangsúlyos szerepet kapott a mostani filmben, a játékidő nagyrészében egy durcás kislányt alakít, akinek ellenére van mindaz, amiben részt kell vennie. Csani szerepe, és a befejezés nagyban el is tér a könyv sztorijától, de Paul meg nem született húgának (Késes Szent Alia-nak) a történetszálát is megváltoztatta a rendező, így

épp csak nyúlfarknyi szerepet kap a második filmben az egyébként a premierig titokban tartott Anya Taylor-Joy megformálásában.

Sajnos a filmen az is látszik, hogy több jelenet is a vágóasztalon végezte – feltehetően a stúdió nyomására (ahogy az lenni szokott a hollywoodi produkcióknál) – így például nem is került bele a filmbe az egyik Harkonnen-mellékszerepre castingolt Tim Blake Nelson, de a regényben és az első filmben is fontos szerepet betöltő Thufir Hawat karakterét sem láthattuk viszont a folytatásban, hiszen a rendező a Harkonnenek szolgálatába állt mentát helyett inkább a Bene Gesserit női hatalmi rend ügyködéseire fektette a hangsúlyt. Emellett

a film egy hosszabb, akciódúsabb végső csatát is „elbírt” volna, hiszen a kulcsmomentumokat és epikus képsorok többségét az előzetesek kivétel nélkül ellőtték.

Sebaj, talán majd láthatjuk ezeket is egy esetleges rendezői változatban (ha elég hangosan kérik a rajongók, ahogy tették ezt az Igazság Ligája Snyder Cut esetében).

Mindezek ellenére a Dűne egy minden téren monumentális moziélmény, amiből az épp krízisállapotban levő szuperhősdömping és a sokadik bőrt lehúzó franchiseosítás miatt nem sok készül Hollywoodban mostanság. Természetesen a könyörtelen marketinggépezet és a második rész által termelt százmilliók pont a Dűnéből is ezt fogják csinálni (kisajtolva belőle az utolsó fillért is), ám

ha hihetünk Denis Villeneuve-nek, ő még a következő regényt, a Dűne Messiását adaptálná, ezzel bővítve trilógiává a két Dűne-mozit, további tervei azonban nincsenek az esetlegesen kibontakozó franchise kapcsán.

Jelenleg a még be nem rendelt harmadik film is nagyon messze van, hiszen a rendező következő projektje egy Kleopátra-mozi lesz, ugyanakkor ha minden a tervek szerint alakul, egy újabb nagyszabású sci-fi adaptációját, Arthur C. Clarke: Randevú a Rámával-t készítheti el a közeljövőben, mielőtt ismét visszatérne Arrakisra, hogy tovább mesélje a vásznon Paul Atreides dicstelenül végződő történetét.

Várhatóan sokat fognak még kekeckedni a regény rajongói a Dűne-mozi folytatásával, a hibái ellenére nem érdemes leírni, hiszen végre minőségi kivitelezésben, nagyvásznon láthattuk, hogy milyen a homokférgek „meglovaglása”, illetve, hogy milyen léptékű az egyfajta „jó” Star Warsként is felfogható Dűne, és ezen belül is Arrakis világa.

A film monumentalitását pedig csak fokozza Hans Zimmer újabb nagyívű soundtrackje, ami az első részhez hasonlóan

az elemi erővel ható fanfárjaival és ritmikus dobok hangjával egészíti ki Greig Fraser operatőr nagytotáljait, ennek grandiózus összképe pedig a mozitermet elhagyva is sokáig velünk marad.

Ha eddig még nem tettük meg, a filmek farvizén érdemes Frank Herbert Dűne-regényeit is elolvasni, hiszen

egy rendkívül komplex és időtálló sci-firől van szó, ami bár nem a legkönnyebb olvasmány, sokáig velünk maradhat a benne felvetett hatalomtechnikai és egyéb világnézeti aspektusok miatt.

Ha másra nem, legalább azt megtanulhatjuk ebből, a jelenünkre is reflektáló történetfolyamból, hogy a zsarnokság, a vallási fanatizmus, és különböző népcsoportok elnyomása, na meg a teljesen értelmetlen háborúskodás sosem célravezető, a hatalom pedig mindig korrumpálja azokat, akik nem tudják abbahagyni annak gyakorlását.