Mivé lett a Kártyavár? A sorozat, amelyet átírt a szexbotrány

A Kártyavár öt évadon keresztül borzolgatta a kedélyeket, tocsogott az ördögi politika (remélhetőleg) fikcionális világában, majd aztán a főszereplő, Kevin Spacey renoméja a szexuális zaklatásra vonatkozó vádakat követően elolvadt, hisz kiderült róla, hogy még ezen sorozat forgatása közben sem állt távol tőle, hogy szexuálisan zaklasson hölgyeket és – főleg – urakat, néha fiúkat. A vádak olyan súlyosak voltak, hogy a Netflix azonnal felfüggesztett mindenféle együttműködést vele, a sorozat hatodik, befejező évadának forgatását is leállították, olvashattuk a hírekben.

Sokáig aztán nem lehetett tudni, mi lesz a sorozat sorsa, mígnem aztán egy augusztusi bejelentést követően november 2-án minden különösebb előzetes felhajtás nélkül a Netflix előállt a hatodik évaddal.

De mivé lehet egy sorozat úgy, hogy eltűnik belőle az a főszereplő, aki nem mellékesen Golden Globe-díjat is kapott ezen alakításáért? Erre is kíváncsi voltam.

Aki nem tudná, a Kártyavárban a Kevin Spacey által alakított Francis Underwood és felesége, a Robin Wright által megformált Claire egy olyan párost alkot, akik az amerikai és világpolitika legfelsőbb szintjére küzdik fel magukat úgy, hogy – ahogy mondani szokták – unortodox eszközöket is használtak. Ha magyarra akarjuk ezt fordítani, akkor az ármánykodás, cselszövés és hasonló eszközök tárházát bőven felvonultatva az Amerikai Egyesült Államok elnöki és alelnöki tisztségét is megszerzik úgy, hogy tulajdonképpen ehhez egyetlen választást sem nyernek meg – legalábbis tisztességesen. És akkor nem ejtettünk még szót a karrierjük alakítása során megtörténő, többé vagy kevésbé rejtélyes és egyre szaporodó halálesetekről, amitől Francis és Claire tulajdonképpen nem csak egy házaspár, hanem egy bűnszövetkezet is lett.

Az ötödik évad úgy ért véget, hogy Francis Underwood nyaka körül már annyira szorult a hurok, hogy kénytelen volt lemondani elnöki tisztségéről, a helyébe viszont az alelnöki székből épp a felesége került, aki kegyelmet kellett volna adjon neki. „Eljött az én időm!” – lépett elő a háttérből azonban fenyegetően Claire, ami már sejtetni engedte, hogy a való világban kitörő #metoo mozgalom megihlette az alkotókat, vagy csak egyszerűen így akarták fenntartani az érdeklődést.

A proféta beszélhetett a forgatókönyvírókból, mert aztán annyira eljött Claire ideje, hogy mire a hatodik évad elkezdődött, Francis meg is halt.

Nyilván ez a legevidensebb megoldás arra, ha már a főszereplőt alakító színészt még egy epizódszerepre sem akarod használni, hogy elteszed láb alól. Így lett Claire Underwood az Egyesült Államok első női elnöke úgy, hogy a háta mögül a férfi is eltűnt.

Ez akár egy izgalmas alaphelyzet is lehetne: milyen lehet az amerikai elnökség úgy, hogy egy nő kezében van az atombombák kilövőgombja? Hogyan fogadja ezt a közvélemény? Miképpen irányítja az ország és az emberiség sorsát egy nő?

Ezek a kérdések foglalkoztatták az alkotókat is, ezt onnan tudjuk, hogy Claire – akárcsak korábban Francis – kibeszél a sorozatból, s bevallja nekünk, nézőknek elhatározását, hogy mostantól minden másképp lesz. És épp azért, mert nő. Vége a férfiakra jellemző harcmodornak, a női módszerek a nyerők. Olyannyira, hogy egy adott pillanatban kirúgja az egész kabinetet, és egy kizárólag nőkből összeállított kormányt ültet a helyére. Sajnos azonban addigra már tudjuk, hogy ezt nem elvből teszi, hanem mert a pillanatnyi érdeke úgy kívánja. A hullák száma pedig tovább szaporodik olyannyira, hogy „politikai” drámából néha egyszerű krimivé züllik a történet.

Tulajdonképpen az egész évadról lerí, hogy mintegy muszájból jött létre. Míg korábban 13 részes évadok voltak, a befejező évadot nyolc részben elintézték. Mintha csak el akarták volna varrni az elvarratlan szálakat a lehető legegyszerűbben és kész. Az volt a benyomásom, hogy ehhez amúgy még ez a nyolc epizód is sok lett: kettő-három olyannyira unalmasra sikeredett, hogy konkrétan bele is aludtam. Aztán ha már átvergődött valahogy az ember az évad első felén, akkor mégis elkapja annyira a történet szála, hogy kíváncsi legyen, hogy ér véget végül az egész. Ezt nyilván a spoilerezés veszélye nélkül nem igazán lehet elmesélni, de annyit elmondhatok: stílszerűen ér véget, vagy legalábbis stílszerűnek szánva.

Azt már sohasem tudjuk meg, hogy ért volna véget Francis és Claire véres szövetsége, ha a való világban Kevin Spacey nem tojta volna le a kalapács nyelét.

Azt sem tudjuk, hogy  csettintettünk volna-e elismerően akkor a végső csattanón. A Kártyavár végső évada azonban ilyen körülmények között eléggé kiábrándító lett. Nem csak Kevin Spacey sajátos alakítása hiányzik belőle rettenetesen, hanem az az idegborzoló feszültség is, ami a férfi és női főszereplő különös kapcsolatát, szövetségét jellemezte. A főgonosz eltűnését a több kisebb gonosz megjelenésével nem sikerült kompenzálni, pedig színre lépett egy másik férfi-női páros is, amelyek szerepét ismert arcokra, Diane Lane-re és Greg Kinnear-ra bízták. Akik persze ugyancsak unortodox eszközöket használva tulajdonképpen a mélyállam szerepét játsszák el, bár erre ott van még a különböző titkosszolgálatokat irányítgató elnöki tanácsadó Jane Davis (Patricia Clarkson) vagy a rengeteg titkon ülő korábbi elnöki bizalmas, Douglas Stamper (Michael Kelly) is.

Az Underwood nevet is elhagyó Claire Hale Lincolnként ül kőfotelében, a maga szája íze szerint irányítva a világot. A szabadság, testvériség, egyenlőség, de a demokrácia maga is már rég illúzió. De legalább nőiesebb, emberarcúbb, igazságosabb lesz-e a politika, ha a nők vezetik? Erre a kérdésre a Kártyavár nem adja meg a választ. De valószínűleg nem is akarja.