Nem a nimbusz ábrándja, hanem az ember

Kulka János nemcsak a színpadon találkozott drámai fordulatokkal. Az utóbbi években, a sztrókja után, még közelebb került a nyilvánossághoz – de nem szerepben, nem alakítva valakit, hanem önmagaként. A 10. Csíkszeredai Könyvvásáron Gyárfás Dorka könyvéről beszélgetett vele D. Balázs Ildikó. Nem szokványos színészkönyv ez, hanem egy emberi portré, amelynek tétje van: a bizalom, a sebezhetőség, az emlékezés tétje.

„Megnyugodtam” – mondja Kulka János, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, amikor arról kérdezik, milyen érzés újraélni az életét egy ilyen könyvben.

A válasz rövid, mégis súlya van.

A könyv ötlete eredetileg Király Leventétől származik, aki noszogatta Kulkát, hogy válasszon egy újságírót. „Szerettem. Nem aludtam. Gondolkoztam, majd megvolt: Gyárfás Dorka. Ezt akarom.”

Az újságíró már korábban készített vele egy interjút a Playboy magazin számára – abból semmit nem húztak ki. Talán ekkor kezdődött a bizalom. „Ez egy jutalom egy újságírónak” – mondja. A könyvvel kapcsolatban is hangsúlyozza: nem magát akarta megmutatni, csak tükröt tartani, amelyben az olvasó jobban láthatja Kulkát.

Az emlékezés nem lineáris. A könyv a sztrókkal kezdődik, és a gyerekkorral ér véget – mintha a legmélyebb sebeink felől lehetne csak igazán megérteni egy életet. Kulka János első kilenc hónapját csecsemőotthonban töltötte, mert édesanyja TBC-je miatt nem szoptathatta. Az intézmény szabályai szigorúak voltak, percre pontosan naplózták a babák mozdulatait, ezzel együtt az érzelmeket is korlátozták. „Dicsekedtek vele, hogy milyen nagy csend van” – meséli Gyárfás Dorka. „De ma már tudjuk: az a csend nem a békét jelenteti, hanem a reménytelenséget. Ott a csecsemő megtanulta, hogy hiába sír.” Kulka is így emlékszik:

Foszlányok maradtak meg, és az, hogy később megtudta, nevét feljegyezték az óvónők, az aktáit megnézhette.

A múlt árnyai a családban is visszaköszöntek. Kulka kamaszkorában tudta meg, hogy van egy húga, akiről addig nem tudott, hiszen ő is csecsemőotthonban töltötte élete első két évét. Anyja szégyellte magát, ez egy éket ütött a kapcsolatukba, de mint Kulka fogalmazott, ő később „jó barátnője lett”. Az apját nagyon szerette, mégis csak egy zsinagógalátogatás után hallotta tőle először, hogy a szüleit megölték. „Nem beszélt a tragédiájukról – mint sok holokauszttúlélő” – mondta Gyárfás Dorka.

És mi döbbentette meg leginkább a szerzőt? A bizalom. „Ilyen mély bizalmat korábban nem kaptam. János megérezte, hogy bízhat bennem. Nem legendát akartunk építeni, hanem az emberhez akartunk közelebb ülni.”

Nincsenek tabuk a könyvben, nem dicsőít, nem fényez – inkább egyfajta meztelen őszinteség van benne, amitől talán mindannyian közelebb érezzük magunkat egymáshoz.

Kulka ma is esendő emberként beszél magáról. „Kilenc éve volt a sztrók. Bezárkóztam, nem tudom miért. Jól beszélek, ugye?” – kérdezi mosolyogva. „Bicegek, mindegy. A színpadon egy táltos vagyok.” A színház már nem a szíve csücske, úgy fogalmazott, hogy a Nemzeti megváltozott, unalmas lett számára. De festeni újra elkezdett, bal kézzel.

Gyárfás Dorka szerint a színház is válságban van. „Ritka, hogy valami szívhez szóljon a budapesti színpadokon.” A könyv megjelenése óta viszont János már eljár előadásokra. Kulka János egykor színpadi hős volt. Most: eleven, törékeny és hiteles.

De ő már nem akar takargatni semmit.

„Nem akkor jutunk közel egymás szívéhez, ha takargatjuk magunkat” – zárta gondolatait Gyárfás Dorka. Talán ez a könyv is ezt tanítja. És talán erre emlékeztetett minket Csíkszeredában is. Végül felmerült a kérdés, mi a legfontosabb dolog. Kulka, aki szó szerint megélte a halált, és úgy emlékezik vissza rá, mint egy csodálatos élmény, mégis az életet tartja fontosnak.