Pásztor Anna: mindenkiben benne van a rocker meg a kiscica

– Mivel érkezik, mivel készül a zenekar? Miben lesz más ez az erdélyi turné, mint amit láthattunk eddig?

– A zenekar tizenöt éves, de soha nem voltunk még egy rendes rockzenekaros turnén: a legtöbb, amit távol voltunk, az két nap volt, az is itt volt, Erdélyben. Ez az első olyan igazi turné, amiről álmodtunk tinédzserkorunkban: hogy rockzenekarok úton vannak két hétig. Úgyhogy ez egy álom teljes megvalósulása, hogy mi beszálltunk két buszba és egy teherautóba és elindult a konvoj. Elképesztően izgatott is az egész brigád, ugyanis tizenöt év alatt annyira cizellálódott és csiszolódott, és olyan elképesztő egységet képezett a zenekar, hogy ha ilyen új kihívások nem érkeznének, akkor elkényelmesednénk. De ez egy hihetetlen akadály és hihetetlen inspiráció. Tényleg igazi tiniknek érezzük magukat, mint egy újonnan alakult rockzenekar. Nagyon érzem a fiúkban is a bizonyítási vágyat. És elhoztunk egy nagyon komoly műsort az elmúlt tizenöt év legeslegjobb dallistájával, ráadásul pont most egy pár hónapja kaptunk egy olyan szponzorizációs lehetőséget, amellyel világszínvonalú fényeket és LED-eket vihetünk be még egy legkisebb klubba is. Éppen most a hátam mögött ezeknek az összeszerelése zajlik.

– Miért hiányzott ez a turnéélmény az Anna & the Barbies életéből?

– Ennek az egésznek van egy nagyon szomorú vetülete: az egészen fiatal, de a középkategóriás zenekaroknak sincs arra pénzük, hogy még Magyarországon belül is rentábilisan lemenjek vidékre, nemhogy még megfelelő technikai személyzetet is vigyenek magukkal. Amire meg eléggé jó zenekarok már, addigra annyira kiöregedtek a korból, hogy nem szeretnének klubokban játszani vagy elmenni otthonról. Nekünk meg megadatott tulajdonképpen az, hogy egy promóciós körút keretében, ami tulajdonképpen egy tehetségkutató, és az erdélyi zenekarokat hivatott beharangozni, be tudjuk utazni Erdélyt. Ez egy álom megvalósulása.

Tényleg úgy érezzük magunkat, mintha mi lennék a U2.

– Emlékszel még az első erdélyi fellépésetekre?

– Első erdélyi fellépésünk négy évvel ezelőtt pont itt volt a nagyváradi Moszkvában, ahol most is vagyunk. Most konkrétan abban a helyiségben ülök, ahol négy évvel ezelőtt Adélkával (Dénes Adél, a zenekar menedzsere – szerk. megj.) találkoztunk. Amellett, hogy a Moszkva nevű klubban dolgozott, neki volt a klubbal összeköttetésben egy boltja, egy minőségi turkálója. S csak itt lehetett cigizni, s ezért itt találkoztam Adélkával, felvásároltam tőle sok mindent, s itt döntöttem el, hogy együtt szeretnék vele dolgozni. Tudtam, hogy költözik Magyarországra, s másnap fel is hívtam. Emlékszem a közönségre is, hogy nagyon érdeklődőek voltak, de visszafogottak. Én felmásztam a bárpultra, mindenkihez odamentem, koccintottam, pálinkáztam, s emlékszem, hogy a végére mindenki teljesen elengedte a fenntartásait, s egy tejesen jó koncert volt.

– Igen, te nagyon extravagáns személyiség vagy, az erdélyi emberről viszont azt tartják, hogy visszafogott. Érzel te ebből valamit?

– Én nagyon nagy melegséget, kedvességet és a budapesti viszonyokhoz képest nagyon nagy emberséget érzek itt. Olyan idejönni – mind az emberekkel való kapcsolat, mint az ittlét –, mint amikor az ember először levegőt vesz: egyszerűen tiszta és vitalitással teli. Emlékszem, amikor Adélka anyukája először hozott mindenféle jót Erdélyből: a krumplis kenyérrel nem tudtunk betelni, s akkor ott volt a tojás, aminek tojás íze volt, a paradicsomnak meg paradicsom íze. Ez tényleg más klíma.

– Akkor nem érzed, hogy nehezebben fogadnák a különleges személyiséged?

– Nem. Valami miatt ez a furcsa távolságtartás már az első koncerten abszolút megtört. Azóta hihetetlen, hogy mennyi helyen voltunk. Amikor elterjed, hogy ez a zenekar, az Anna and the Barbies rendben van, akkor nagy szeretettel ölelnek magukhoz, ilyen igazi őszinte szeretettel, s ez páratlan azért.

– Amúgy mennyiben különbözik a színpadi Anna a hétköznapitól?

– Hála az égnek nem ilyen vagyok a hétköznapokban, hanem teljesen nyugodt és élhető. De ez nem szétválasztható, hanem egy egyéniségnek a két része, és

például tegnap volt egy fotózás, ahol egy nagyon letisztult, majdnem smink nélküli dolgot próbáltunk ki, és az is működik. Ezzel az üzenetcsomag annyi, hogy nyugodtan az emberek bátran merjenek játszani, mert tényleg egy óriási színház az élet, és minden szerep rád van szabva, ha van kedved eljátszani.

– Az anyaság ilyen szempontból változtatott rajtad?

– Ez is csak egy új szín. Nagyon sok és erőteljes színt adott az énemhez az anyaság, és az előző Annát is kiszínezte: mélyebb lett és sokkal izgalmasabb, és a nőiességemet is sokkal izgalmasabban meg tudom élni. Semmit nem vett el az előző Annából, csak minden sokkal érdekesebb lett.

– Emlékszel arra, hogy mikor ismertek meg először az utcán?

– Hm... Az a helyzet, hogy nemrég még egy magyar hetilap szerkesztőjével battyogtam az utcán a nagykörúton, és olyan szerelésben voltam, hogy aztán senki nem ismert meg. A sztárkáktól, sztárocskáktól elvárják, hogy úgy nézzenek ki hétköznap is, mint a színpadon, de én teljesen ellentéte vagyok annak, mint amit színpadon láttak: kis kontyom van, semmi sminkem, s tornacipőben voltam meg egy nagy fiúkabátban.  Nekem abszolút nincsenek sztárallűrjeim a hétköznapi életben.

– De az, hogy színpadon vagy, lételemed, gondolom...

– Az tölt fel, én meg is őrülnék, hogyha nem csinálhatnám. Ez nekem egy terápia. Azt mondta az egyik pszichológus ismerősöm, hogy addig nem lesz semmi bajom pszichésen, amíg a méregfogamat tudom koptatni a színpadon, meg az üzenetemet átadhatom, meg a missziómat véghezvihetem. Ezt nekem tényleg csinálnom kell.

– S mit csinálsz, amikor nem vagy a színpadon?

– Egymillió dolgot: fesztivált szervezünk, van egy hedonista rendezvénysorozatunk, ami épp átmegy most gasztrohedonistába, most egy televíziós műsor kapcsán éppen beleszerettem a főzésbe és szakácsiskolába járok, meg nyilvánvalóan két pici gyereket nevelek, ami önmagában egy főállás. Albumot is írunk, most lesz a zenekar tizenötéves.

– És hol tart ezen a 15. évfordulón az Anna & the Barbies?

– Az Anna & the Barbies egy elképesztő átalakuláson ment át az elmúlt egy-két évben, velük természetesen én is: tényleg egy hihetetlen, mélységeit megmutatni képes, lelkét feltáró, nagyon cizellált, nagyon profi bandává kezdünk összeérni, ami egy letisztulással is jár.

Közben összeforrt zeneileg is a zenekar, tényleg a próbateremben mosolyogva, izzadva próbálunk négy-öt órákat pisilés nélkül, mert annyira élvezzük azt, hogy milyen színvonalon tudunk zenélni. Ráadásul hozzájött az, hogy hihetetlen időpontokban, nagyon jó színpadokon játsszunk, mind fesztiválokon, mind klubokban. Már nem az van, hogy egy jól zenélő zenekar, hanem most már egy csont nélkül jól zenélő zenekar vagyunk, amelynek a technikai körülmények is mind adottak.

– Amit most látni fogunk a turné során...

– Igen, november 22-étől december 3-áig vagyunk úton. Megfordulunk olyan városokban is, amelyekben még nem voltunk, többek közt Csíkszeredában és Brassóban.