Sznoboknak nem ajánlott! Nem „dzsesszné el” a koncerteket Falusi és Sárik

– Gyakran jársz Erdélybe, és nem csak fellépni. Csíkban pedig amellett, hogy a Csíki Jazzfesztivál művészeti vezetője vagy, az év más időszakaiban is összefuthatunk veled itt.
– Nincs semmilyen hivatalos kötődésem. Ez olyan volt nálam is, mint egy csomó magyarországinál, hogy idejönnek, és azt mondják, hogy ez fantasztikus, csodálatos és itt kéne leéljék az életüket. Aztán általában mindenki hazamegy és nem itt éli le az életét, ami teljesen érthető.

Nem tudok rá magyarázatot adni, ez valami mély, belső dolog. Ami a dzsesszfesztivált illeti, 2003 óta járunk koncertezni Erdélybe. Akkor még nem volt meg a trióm, egy másik zenekarral jöttem, és óhatatlanul az ember kialakítja a szakmai kapcsolatait. Mindig nagy csodálattal néztem Nórát (Szilágyi Nórát, a Csíki Jazz szervezőjét – szerk. megj.) és minden olyan fanatikust, aki a semmiből elkezd nagy dolgokat teremteni, például egy fesztivált. Hisz aki öt percre belelát egy ilyenbe, azonnal észreveszi, hogy valami emberfeletti munka, amit ezek a „fanatikus” férfiak és hölgyek szeretetből csinálnak. Inkább fizetnek, mint pénzt kapnak érte. És természetes, hogy az ember próbál segíteni. Én is szívszeretetből csinálom, és remélem, hogy még jó sokáig.

– A Sárik Péter Trió, amellyel többek között a Jazzkívánságműsort és a Beethoven-feldolgozásokat is elhoztátok, idén tíz éves. Hogyan ünnepeltek?
– Sokkal öregebbnek látszunk (nevet), de tíz évesek vagyunk. Ezt december nyolcadikán egy nagy koncerttel ünnepeljük meg Budapesten. Jó, hogy megértük ezt a kort, és viszonylag kevés tagváltás volt a trióban, eléggé egységes a csapat. Nagyon sok szép dolgot csinálunk, szerencsére Csíkban, Erdélyben is sokszor voltunk, nem kell elmesélni az ittenieknek, hogy kik vagyunk. Most nem velük jövünk, de tavaly egy kicsit úgy érzem, hogy túltoltuk, három koncertünk is volt. Úgyhogy most egy egyéves kiéheztetési stádiumnak lesz a vége a Mariann duó-koncerttel.

 – Falusi Mariannal nem ez az első projektetek. Hogyan kezdődött az együttműködésetek?
– 2009-ben kezdtünk együtt játszani. Nagyon furcsa volt a kezdet, felhívott Mariann, hogy lenne-e kedvem vele együtt dolgozni, és persze, hogy volt. Kiderült, hogy rögtön az első projekt egy budapesti bemutató után egy New York-i fellépés. Úgyhogy ilyen erős felütéssel kezdődött a mi történetünk. Persze, ha már sokszor van ott az ember, nem tűnik különösnek, de először ott lenni óriási dolog. Azóta számtalan műsort csináltunk együtt, nagyon sokat dolgoztunk együtt úgy, hogy Mariann és a Sárik Péter Trió, aztán elkezdtünk duóban is együtt játszani.

Rájöttünk, hogy amellett, hogy szeretünk egymással játszani, barátok is vagyunk

– ezt büszkén elmondhatom. És ez megsokszorozza azt a fajta energiát, ami a színpadról lejön, mert egyszerűen igaz, ami közöttünk történik. Négy vagy öt éve akarunk Erdélyben turnézni, de egyszerűen az élet nem akarta, nem jött össze. Volt már úgy, hogy már majdnem a plakát is megvolt, minden megvolt, de mégsem jött össze. A mostani turnét másfél éve kezdtem el szervezni, hogy ha törik, ha szakad, jövünk. És összejött.

– Szatmárnémetitől Brassóig koncerteztek egy hosszú koncertsorozat keretében. Mire számíthat a közönség?
– Igazi örömzenére. Azt szoktam mondani, hogy a műsor sznoboknak nem ajánlott. Tehát

Lesz dzsessz is, de nagyon fontos, hogy ez nem egy dzsesszkoncert lesz abban az értelemben, mint amikor a trióval adunk dzsesszkoncertet. Habár azok sem azok szoktak lenni, hiszen a Jazzkívánságműsor és a Beethoven-műsorunk is egyfajta különlegesség. Dalokat fogunk játszani, ismerteket, külföldieket és magyarokat. Együtt fogunk énekelni a közönséggel, igaz, ezt a kijelentés általában hitetlenkedve fogadják, majd könnyek és nevetés között szoktak velünk énekelni. Egy érzelmes, vidám és őszinte dolog lesz. Mariann nagyon őszinte ember, egy fantasztikus előadó, és ez a színpadról folyamatosan sugárzik. Úgyhogy aki még nem volt Mariann-koncerten, annak különösen nagyon ajánlom.

– Noha nagyon sokrétű Falusi Mariann munkássága, Erdélyben többnyire a Pa-dö-dö jut róla eszünkbe.
– Nagyon fontos, hogy végre megtapasztalhassák az erdélyiek is, hogy Mariann milyen sokoldalú. Persze, hogy a Pa-dö-döből ismerik, de ez épp olyan, mint amikor egy színész egy ismert sorozatban berobban, és a nézők már örökké azzal a szereppel fogják beazonosítani. Mariann klasszikus zenei szakon végzett a főiskolán. Majd még ugyanebben az évben megnyerte a Ki mit tud?-ot Magyarországon, mint dzsesszénekes, ami rögtön mutatja az ő sokoldalúságát. A Ki mit tud?-ot a mai fiatalok már nem ismerhetik, az egy nagy tehetségkutató verseny volt akkor, amikor még csak egy tévécsatorna volt. Egész Magyarország azt nézte, és ha valaki ott fellépett, netán nyert, azonnal országos sztár lett. Ez történt Mariannal is. Emellett ő színésznő, nem csak zenés, hanem prózai darabokban is végigjátszotta Magyarország színházait. Televíziós is, rádiós-műsorvezető, volt zsűri az X-Faktorban, a Csillag születik-ben. De a legfontosabb, hogy fantasztikus énekes és egy nyitott szívű, őszinte, tiszta ember.

– Említetted, hogy van, aki meglepődik, amikor beül egy-egy koncertetekre. Mennyire komoly dolog a dzsessz?
– A dzsessz olyan, mint az élet. És az élet egy komoly dolog valahol. El lehet komolytalankodni, de akkor az ember azért a végén csak megbánja. Viszont túl komolyan sem szabad venni, mert akkor unalmas az egész. Szoktuk mondani Mariannal, hogy szeretnénk, hogyha olyan lenne a mi koncertünk is, mint az élet, amiben megvan minden.

Komolyan kell venni az életet, de csak akkor jó, ha az ember mellette tud élni.

Ha valaki dzsesszzenész akar lenni, akkor az egyértelműen hosszú évtizedek munkája, és sosincs vége a gyakorlásnak. De akkor lesz jó, ha a színpadon ebből semmi nem érződik, csak egy nagyon nagy szabadság és hatalmas energia. A mi koncertünk ilyen lesz, még akkor is, ha nem is lesz feltétlenül mindig dzsessz.

– Hogyan nem szabad dzsesszt játszani?
– Láttam unatkozó és kiégett zenészeket, és elgondoltam, hogy tudják vajon ezek az emberek, hogy milyen az az élet, amikor nem azt csinálod – valamiféle belső, vagy külső kényszer miatt –, amit szeretsz. Például reggel fél ötkor kell kelned éveken keresztül, vagy bejárni egy olyan munkahelyre esetleg, amit nem szeretsz, egy olyan főnökkel és munkatársakkal dolgozni, akiket nem szeretsz és így tovább. Szóval elgondolkodtak ezek az emberek azon, hogy milyen hihetetlen szerencsés helyzetben vannak? Szerintem nem, úgyhogy megfogadtam, hogy ha neadjisten ezt venném észre magamon, akkor azonnal abbahagyom a zenélést. És talán ezzel meg is adtam a választ.

A zene egy mágikus dolog, ami túl van a szavakon. Azért jön valaki koncertre, hogy repítsük ki a hétköznapi valóságából. Nem biztos, hogy ő boldogtalan, mert az emberek nagyon sokszor boldogak is, de ő extázis szeretne. Ezért nagyon népszerű a rockzene, a popzene, mert ott megkapják azt, hogy kirepítik őket a székükből. Ez minden stílusban lehetséges, és én ezt tartom jó zenének.

– Szerencsére még nem úgy néz ki, hogy te abbahagynád, nagyon sok projektben vagy benne jelenleg is.
– Most úgymond az aratás időszakában vagyunk. Hihetetlenül sokat dolgoztunk az elmúlt négy-öt évben, sok lemez és produkció készült, amit most játszunk. Ez a legjobb része már. Az alkotás is jó, de amikor tudsz egy műsort és „csak” be kell mutatni, az nagyon kellemes dolog. A Beethoven-koncertek mennek most nagyon, Németországban, Belgiumban voltunk nemrég, és Magyarországon is sokat játsszuk. Elkezdtük most a vonósos verzióját is, magunk mellé veszünk mindig egy vonós zenekart, ettől még érdekesebb és grandiózusabb a dolog. A Jazzkívánságműsor is fut még, a Mariannos történet is, de játszom Luiza Zannal, Berki Tamással, tehát a megszokott fantasztikus csapattal. Egyetlen új projekt készül, ami nagyon nehéz egyelőre. Bartókot fogunk feldolgozni, méghozzá azért, mert Bartók kicsit olyan, mint a dzsessz. Illetve az emberek viszonya olyan Bartókhoz, mint a dzsesszhez. Nagyon sokan nem szeretik, illetve félnek tőle, mert nem egyszerű dolog, illetve mind a dzsessz, mind Bartók kapcsán rossz élmények érték őket. És ahogy a dzsessznél megpróbáljuk megmutatni, hogy rengeteg olyan oldala van, ami mindenki számára szerethető, most Bartóknál is ez a cél.

– Időközben rádiózni is kezdtél, a Jazzy rádióban hallható a Napi Jazz Sárik Péterrel. A dzsesszel kapcsolatos kis történetek a Facebook-oldaladon is olvashatóak. Hogyan alakult ez?
– Voltam a Jazzy rádióban egy interjún és a riporter, Pachmann Péter utána megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a műsorában minden nap másfél-két percet beszélni egy kicsit a dzsesszről. Sztorikat, olyanfajta bemutatást, ami érdekelheti az embereket, tehát szigorúan nem szakmai, csak annyira belemenni, ameddig egy civil számára is érdekes lehet. Erre a felkérésre nem lehetett nemet mondani.

– Közismert, hogy nagyon figyelsz a közönségre. Mi a legfontosabb, amikor kimész a színpadra?
– Megpróbálom magam adni. Ez egy tyúk-tojás szindróma, amikor a zenészek panaszkodnak, hogy nem volt jó a koncert, mert nem volt jó a közönség, vagy a közönség panaszkodik, hogy nem volt jó a koncert, mert nem volt jó a zenekar. Én mindig a közönségnek adok igazat, mert ő a befogadó, ő veszi a jegyet, a mi feladatunk az, hogy őket elvarázsoljuk vagy extázisba hozzuk.

Egy koncert sikeressége pedig összefügg a mi lelkiállapotunkkal.

Mindig el szoktam mondani a koncerten, ha van valamilyen bajom. Volt olyan, hogy egy nagyon sokoldalas kottából játszottunk egy Jazzkívánságműsor koncerten és egyszer csak a második perctől éreztem, hogy szétesett a zenekar, hogy nagyon máshol járunk és még reménytelenül hosszú az előttünk álló kottasor. Megállítottam ezt az egész vergődést. Végigkamuzhattuk volna és elmondhattuk volna, hogy ez dzsessz és direkt volt, de nem. Elmondtam, hogy nem tudom, hogy most mi történik, hogy merre járunk és akkor az első sorból valaki lemutatott a lábam elé. Ott hevert az a kottalap, ami kiesett az én kottáim közül. és az hiányzott. Én egy oldallal előrébb jártam, mint a többiek. És ezt a közönség nagyon értékelte. Ennyi, semmi más. Legyünk normális, hétköznapi emberek a színpadon és akkor működni fog. Ha meg elszállt majmok vagyunk, akkor nem fognak szeretni.