HIRDETÉS

Tánclépések a világot jelentő deszkákon

Balog Emese 2018. március 13., 16:00
HIRDETÉS

Joó Renáta 23 éves, székelyudvarhelyi lány, akire joggal mondhatnánk, hogy szinte előbb tanult meg táncolni, mint járni. Jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakán tanul, és az egyetem mellett tagja az András Lóránt Társulatnak, így életének szerves része a táncszínház is. 

A néptánctól a kortárs táncig. Joó Renáta szerint segíti egymást a két mozgáskultúra Fotó: Hodgyai István

A mozgásművészet, a táncosok kecsessége, a testtel való kommunikáció képessége sokunktól távol áll, vannak, akik nem is ismerik az előadóművészetnek ezt az időigényes, de csodálatos látványt nyújtó és nehézségeiben is szép formáját. Én is Renáta néhány megtekintett előadása után kaptam fel a fejem és kezdtem el figyelni a tánc világára, ami kitölti az ő mindennapjait. A művészet ezen különleges formája maradandó élményekkel gazdagíthatja a nézőt, de figyelmet érdemel azért is, mert rengeteg munka van a táncszínházi előadások mögött. Erről és a világot jelentő deszkákon óvatos léptekkel való haladásáról beszélgettünk Renátával.

– Mesélj kicsit a szakmádról és az azt megelőző dolgokról! Hogyan jutottál el Marosvásárhelyig?
– A tánc iránti rajongásom már egészen korán elkezdődött. Alig múltam hatéves, amikor először részt vettem egy néptáncórán, amely akkor még leginkább csak lépegetésekről meg játékokról szólt. Idővel állandó tagja lettem a Kékiringó néptánccsoportnak, amely végigkísérte gyerekkoromat. Ezt követően, nem sokkal érettségi után lehetőségem adódott, hogy az Udvarhely Néptáncműhelynél dolgozhassak. Az ott eltöltött két év nagyban segítette fejlődésemet, illetve időközben megismerkedhettem a néptánc mellett a kortárs tánc, a táncszínház egy kis szegmensével is. Ezt követően 2015-ben kerültem Marosvásárhelyre, ahol a művészeti egyetem koreográfia (mozgásművészet) szakára jelentkeztem. Az egyetem mellett az András Lóránt Társulat bedolgozójaként is folyamatosan tevékenykedem.

Fotó: Bereczky Sándor

– A tánc szeretete tehát már gyerekkorod óta szerves része az életednek, és minden a néptánccal kezdődött. Amit most csinálsz és a néptánc között elég nagy a szakadék. Mennyire volt nehéz „átalakítanod” mozgáskultúrádat, hogy megfelelj a kortárs tánc elvárásainak?
– Valóban más, természetesen sok mindenben különbözik egymástól ez a két műfaj, de eddigi tapasztalataim alapján mégis azt gondolom, hogy összefüggnek és segítik egymást. Az én mozgáskultúrám eléggé különbözött attól, amit ez a műfaj igényel, ilyen például a plaszticitás, illetve a fizikai felkészültség. Igazából ezek a dolgok folyamatos nehézséget jelentenek, viszont szerencsére fejleszthetők.

– Amit te művelsz, nem csupán tánc, hanem színészet is. Voltak gátlásaid, amelyeket le kellett küzdened, amikor előadóművész vált belőled?
– Ez is egy folyamatos fejlődésen megy keresztül, mind a gátlásaimon való munkálkodás, mind az úgymond előadóművésszé válás. Eddigi tapasztalataimra alapozva azt mondhatom, hogy eléggé gátlásos ember vagyok. Ennek ellenére mégsem úgy gondolok ezekre az úgymond nehézségekre, mint rossz dolgokra, vagyis nem így élem meg. Sokkal inkább új, határaimat feszegető lépcsőfokokként tekintek rájuk.

– Mi volt eddig a legnehezebb dolog számodra, ami ennek az életformának a velejárója?
– Mindenképp egy nehézséget jelentő velejárója, hogy minden időnket felveszi. Sosem lehet eleget gyakorolni, haladni. Mindig van tovább és tovább. Ezt, bár olykor nehézségként éljük meg, közben tudatában vagyunk annak is, hogy az időráfordítás mennyire indokolt.

– Szakmai szempontból melyek voltak a legmaradandóbb élményeid az elmúlt pár évben?
– Minden maradandó. Kicsit úgy gondolok ezekre az évekre, hogy nagyon rövid idő ez ahhoz, hogy mindent megtanuljunk, éppen ezért

nagyon résen kell lennünk, és a szivacshoz hasonlóan mindent magunkba kell szívnunk, amire csak lehetőségünk adódik, annak érdekében, hogy később legyen miből gazdálkodnunk és tovább építgetnünk.

Minden próbafolyamat maradandó, elkönyveljük magunkban mind a pozitív, mind a negatív élményeket. Minél több emberrel dolgozunk, annál több tapasztalatot szerzünk e téren is, amelyek fontosak és meghatározók lehetnek jövőbeni munkáink tekintetében.

– Mik azok, amiken tudatosan javítanod kellett, hogy segítsenek az előrejutásban?
– Elsősorban a gátlások, amelyekről már korábban beszéltünk. De ezen kívül is van még rengeteg dolog, mint például a pontosság, az igényes munkára való törekvés, a kitartás… Igazából csupa olyasmi, ami minden ember hétköznapjainak része, csak saját nyelvére lefordítva.

– Hogy érzed, a környezetedben mennyire értik és értékelik azt, amit csinálsz?
– Változó. Eddig úgy tapasztaltam, hogy többnyire nem értik. Nem is olyan rég egy kedves idős hölggyel beszélgettem, miközben a buszra vártunk, és megkérdezte, hogy mit tanulok, mivel foglalkozom. Igyekeztem röviden fogalmazni, de nem teljesen értette, hogy mi is ez pontosan, viszont nagyon érdeklődő volt, így hosszabban belementünk a beszélgetésbe. Ez nem csak az ő esetében volt így. Sokan a közvetlen környezetemből sem értik néha, hogy mi is ez és mivel jár. Úgy tapasztalom, hogy mivel még nem túlságosan elterjedt nálunk a táncszínház fogalma, az emberek elsőre idegenkednek tőle.

Fotó: Bereczky Sándor

– Van példaképed, vagy valaki, akiből inspirálódni tudsz? Ha igen, ki? És hogyan merítesz belőle „erőt”?
– Én nem igazán hittem soha a példaképek felállításában és követésében. Nagyon sok ember van, akinek szeretem és tisztelem a munkásságát, valamint az elért eredményeit. Figyelemmel kísérem és igyekszem tanulni tőlük, mind a nehéz időszakokban, mind az egyszerű hétköznapokban.

– Hogyan képzeled el a jövődet? Utolsóévesként biztosan vannak már hosszú távú elképzeléseid...
– Elképzeléseim vannak, konkrét tervem még nincs. De mindenképp a továbbtanulás és a további fejlődés lehetőségének keresése, elérése a cél.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS