HIRDETÉS
A bemutatón nemcsak a könyv rétegei, hanem a csend melletti történelmi traumák és elfeledett temetők is szóba kerültek – emberi sorsokon és megkérdőjelezhetetlen erkölcsi kérdéseken keresztül.
Van, amikor egy könyv nem csupán egy történetet mesél el, hanem azt is, ami nincs, ami rejtve maradt. Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című regénye egy ilyen könyv. Nemcsak a holokausztról, hanem az emlékezés lehetetlenségéről is szól. És a nőkről.
Azokról, akik gyakran nem gondolják, hogy az ő életük is érdemes a megírásra. Az írónő éppen rájuk kíváncsi.
A 10. Csíkszeredai Könyvvásáron Dánél Mónika kérdezte a szerzőt, a végére pedig egy olyan egész, kerek beszélgetés formálódott ki, ami éppen annyira rétegzett volt, mint a regény maga. Két ember találkozása volt ez, akik más gyökerekkel, más helyekről jönnek, mégis összetartoznak abban, ahogyan kérdeznek, figyelnek, emlékeznek.
Tompa Andrea számára az írás nemcsak irodalmi, hanem erkölcsi tett is. Mint mondta:
Regénye női szemszögből követ egy életutat 1944-től 1992-ig, miközben kíméletlen pontossággal mutatja meg azokat a pillanatokat, amikor a test megszentségtelenítése nem az orvostudomány, hanem a hatalom eszköze lett.
A kötet egyik központi jelenete a bábaasszonyok pere – ahol női elkövetők végeztek megalázó vizsgálatokat más nőkkel. „A morálnak nincs neme” – hangsúlyozza Tompa, aki kutatásaiban egyaránt kereste az áldozatok és az elkövetők hangját. Sőt, nevükön nevezi őket. Mert ahogy az áldozatok emléke fontos, úgy az is, hogy felismerjük: a bűn gyakran női kezeken át is formát ölt, az elkövetőket is meg kell tudnunk nevezni.
A regény egyik hőse, Erzsi, nem beszéli a román nyelvet – hiszen székely –, ezért nőként azzal szembesül, hogy férje, a kolozsvári magyar tolmácsolja számára a világot. Ez a nyelvi kiszolgáltatottság különösen fájdalmas réteget ad az egyébként is súlyos tapasztalatnak.
Tompa szerint az irodalom a hiányokra mutathat rá.
A tér, a város, a történelem új fényt kap, ha a múltat nemcsak emlékezetként, hanem jelenként kezeljük. A hallgatásból felszínre kerülnek az elrejtett történetek – sokszor nőktől, akiket soha senki nem kérdezett meg. Így dolgozik az írónő. Felkeresi az elrejtett, elfeledett történeteket. Mint fogalmazott, „a nagy csöndben ha valaki egyszer megszólal, azt meg kell hallgatni.” Tompa épp ezekre a hangokra figyel. És ha a város közepén szobor áll, de egy magánterületen áll egy elrejtett temető, ő inkább az utóbbit írja meg. Azt, amit elfelejtettünk.
A regény címe – Sokszor nem halunk meg – arra is utal, hogy a múlt nem múlt el. Itt van. Velünk. Csak sokszor nem nézünk rá.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
