Újraindulásra várva: udvarhelyi „körök” Katona Lászlóval

Homoródfürdői házukban töltött két hetet házi karanténban Katona László, miután úgy döntött, hogy hazatér Székelyudvarhelyre Budapestről – ahol eddig meglehetősen pörgős volt az élete.

„Magyarországon márciusban leállt minden, a színházak, a forgatások. Mi ígéretet tettünk, hogy otthon maradunk két-három hetet, hogy majd hátha tudnánk folytatni a melót, aztán kiderült, hogy mire lejárt ez a néhány hét, már semmit nem tudtunk csinálni. És akkor elkezdtem gondolkodni, hogyan tudnék hazajönni. Nekivágtam, és hálistennek Nagyváradnál jöttem át, nem is tudtam, hogy aznap nyitották meg a határállomást, és másfél óra alatt bejöttem az országba. Itthon átvettem a kulcsot, és kivonultam két hétre Homoródra. Az első napokban még ott voltak szomszédok, beszélgettünk a kerten keresztül, második nap is boldogság volt, harmadik nap kicsit kezdtem elgondolkodni, és negyedik nap jött az, hogy hű, még tíz napig ott kell lennem. Ha legalább naponta egy órát sétálhattam volna, akkor nem lett volna gond, de mivel nem tudtam a kertből, s mivel esett az eső, a házból se kilépni, volt egy fogságérzés bennem. De volt netem, tévém, újságom, főztem, olvastam, filmeket néztem” – meséli a karanténos időszakát.

Hozzáteszi, ilyen nyugalmas, „semmittevős” hetei nem voltak az utóbbi években, ám a vírushelyzet elején ő maga sem volt nyugodt: Budapesten a nyolcadik-kilencedik kerület határán lakik, ott is volt egy fertőző gócpont, aggódott a munkái miatt, és hogy hogyan ér haza. De itthon már érezte, hogy picit leállt az élet. Időközben nagybácsi is lett, unokahúgát naponta látogatja.

S hogy mit húzott keresztbe az életében a járványhelyzet? Mint mondta, mintegy száz előadása maradt el, ugyanakkor félbeszakadt a Drága örökösök című sorozat forgatása, amelyben egy minőségellenőrt játszik.

„Február végén mutattunk be egy nagyon nehéz előadást a Szkéné színházban, Eleven éjszaka a címe, Koltai M. Gábor rendezte. Sikerült csinálni egy jó bemutatót, gondoltam, még van egy kis forgatás, és akkor egész nyárig csak játszom az előadásokat. De egyszer csak láttuk, hallottuk, hogy Olaszországban mi történik, és már mondtam a kollégáknak, hogy gyerekek, mi már hétfőtől nem fogunk játszani. Így is lett, csütörtökön még játszottunk egy Mulatságot a Thália színházban, de a Karinthy színházas előadás már elmaradt. Mindenki mondta, hogy ez egy hónapig tart, és májusban újra játsszuk majd az előadásokat, de sajnos nem így jött össze.

Nagyon kemény volt összeegyeztetni a forgatást az előadásokkal. Volt olyan, hogy reggel hatkor keltem és este tizenegyre értem haza, és ez így ment egy héten háromszor. Amikor csak az előadásokat játsszuk, és nincs próbafolyamat, akkor nem annyira stresszes és zsúfolt ez a színészélet, mert akkor délelőtt azt csinálok, amit akarok.”

A Drága örökösök sorozatban eredetileg a polgármester szerepére kérték fel, csak éppen akkor annyi előadása és próbafolyamata volt, hogy nem tudta összeegyeztetni. Így is volt olyan, hogy felkelt hajnali négykor, kiment hat órára forgatni Pest mellé húsz kilométerre, tízre bement Pestre, kettőig próbált, majd vissza a forgatásra. Onnan ötkor el kellett indulnia, hogy beérjen fél hétre az esti előadásra.

„Nem bántam, hogy közben volt ez a forgatás is, mert ott nagyon sok szöveget gyorsan meg kell tanulni. Kétszer felveszik a jelenetet, egyszer összemondjuk, és megy élesben. Az én figurám egy picit választékosan beszél, nem az volt, hogy elolvastam háromszor a szöveget, és rendben volt. Egyszer-kétszer el lehet rontani, de közben vár tizenöt-húsz ember, haladni kell. Sok előadásban vagyok, és van, amiből három-négyet játszunk havonta, van, amiből egyet-kettőt. Ilyenkor jóval az előadás előtt be kell menjünk, és elejétől a végéig össze kell mondjuk a szöveget. A Centrál színházban játszom a Ma este megbukunk c. előadásban, amelyet Mark Bell angol rendező rendezett. Ez Londonban 2016-ban megnyerte a legjobb vígjáték díjat, és mi is megnyertük a legjobb szórakoztató előadás kritikusok díját. Megnéztük a londoni előadást is. Ott például megcsinálnak egy előadást, és egy vagy két évig minden áldott este ezt játsszák. És amikor már nem tudják eladni, leveszik műsorról. De nálunk nem ez a rendszer.

Lacinak is van olyan előadása, amelyet közel négyszázszor játszott: Nézőművészeti Kft. egyik előadása, a Nézőművészeti Főiskola (írta Tasnádi István, rendezte Árkosi Árpád), amelyben Scherer Péterrel és Mucsi Zoltánnal játszik, 2003 óta repertoáron van. De egy másik példát is említ: tavaly nyáron egy Mundruczó Kornél rendezte előadásban játszott, amely egy németországi fesztiválra készült. „Ez úgy működik, hogy csinálnak oda egy előadást, lejátsszák nyolc alkalommal és ennyi. A tavaly egy mega-giga produkció jött létre, nyolcvan-kilencven tagú zenekarral, egy óriási csarnokban felépített színpadon, ezerkétszáz néző előtt játszottunk. Hihetetlen hatása volt. Nagyon jó előadás lett, de olyan giga-mega előadás, hogy nem lehet onnan elmozdítani.”

Feleleveníti: annak idején a Krétakör társulatával rengeteget játszottak külföldön, volt, hogy hónapokig turnéztak. Nem is nagyon van olyan európai ország, ahol ne léptek volna fel, de voltak Kanadában, az Egyesült Államokban is.

Nagy ajándék volt a Krétakör, mert jó előadások is voltak, ugyanakkor magánemberként ennyire a világot nem tudtam volna bejárni. Szakmai szempontból pedig nagyon meghatározó volt ez az időszak. Ott nagyon szerettem, mert létezett egy jó értelembe vett kontroll. Nem volt olyan, hogy késtünk a próbáról, volt egy nagyon egészséges munkamódszer. Ha fél hatkor a zenekar be kellett álljon, akkor mindenki jelen volt, és elkezdődött a beállás. A mai napig nagyon szeretem, ha ez így van. Pepe és Kapa (Scherer Péter és Mucsi Zoltán – szerk. megj.) is krétakörösök voltak, a Nézőművészeti Kft.-ben ez a munkamorál mai napig megvan.”

Katona László éppen húsz éve végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán. Utána két évadot a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatában játszott, majd a budapesti Krétakörhöz szegődött. Néha egy-egy produkció erejéig visszatér, nyolc évvel ezelőtt egy temesvári, Victor Ioan Frunză rendezte előadásban játszott, hívták az udvarhelyi színházhoz is, csak nem tudták akkor összeegyeztetni a programot. Azt nem zárja ki, hogy vendégszereplésre hazajöjjön, de egyelőre haza nem költözik. „De nem írok semmit felül, mert itt van ez a vírus, ki tudja, berobban, és nem tudok visszamenni. Bekopogtatok Palihoz (Nagy Pál – a Tomcsa Sándor Színház igazgatója), vagy felhívom Kozmát Csíkban (Kozma Attila színész), hogy valamit intézzen, mert bajban vagyok” – mondja kacagva.

És ha már Kozma Attilát említette, azt is felelevenítjük, hogy ők ketten az egyetemi évek alatt a színpadon legendás párosnak számítottak.

„Attilát nagyon szerettem. Volt egy Rút kiskacsa című előadás, amelyben a negyedévesek – Mátrai Laci, Kosztándi Zsolt, Márdirosz Ágnes, Csíki Csengele, Ferenczi Gyöngyi, Kézdi Imola – játszották a nagyobb szerepeket, mi harmadévesekül – Diószegi Attila, Fazakas Misi, Kiss Csaba, Kozma és én – a nagy komisz ziccerszerepeket. Ott mi Kozmával egy párost játszottunk, ő volt az igazgató és én a titkár. Rendkívül jó jeleneteink voltak. Az a mai napig legendás.

Bizonyos jelenetekben sokat röhögtünk egymáson. Az, hogy röhögj, szakmaiatlan, megtörténik egyszer egy évben, de nem lehet többet. Volt egy jelenet, ahol álltunk egymással szemben és nem tudtunk egymás szemébe nézni, ő nézte a vállamat, én a feje fölött elnéztem. Mert ha véletlenül a szemünk találkozott, tuti, hogy elröhögjük magunkat. De nekünk ezek a párosok nagyon jól álltak.”

Még egyet visszaléptünk az időbe, szóba kerül a Vitéz lelkek színjátszócsoport. Kiderül, Laci már harmadikban „szerepelgetett”, ötödik osztályban pedig szerencséjére épp egy olyan osztályfőnöke lett, aki színjátszókört vezetett. Ha nincs ez a diákszínjátszás, akkor lehet, hogy az érdeklődése más felé irányul – akkor már zenélt is – de mivel folyamatos volt a színjátszás az életében, nem tudta őt elengedni – mondja.

Visszatérve az elmúlt hetekre, megjegyzi, hogy furcsa számára, mert ilyen sok idő, mint most, nem telt el, hogy ne lépett volna színpadra. Az udvarhelyi mindennapjai pedig családlátogatással, sétálással telnek. „Az első héten, amikor bejöttem Udvarhelyre, azt hitték, bekattantam a karanténtól, mert három-négy órát mentem körbe. Négy óra alatt Udvarhelyt ötször megkerültem. De már tervezem, hogy szeptemberben mit kellene tennem.

Akkor egyszerűen bezárnak a színházak. Most mindenki úgy tervezi, hogy szeptembertől rendesen elindul a korlátozások nélküli évad. És valamilyen szinten el fog indulni, de ha korlátozásokkal indul el, akkor anyagilag nem lehet kihozni. Akkor a nézők is átgondolják, hogy oké, hogy lehet menni színházba, de maszkot kell tenni, mégis van egy kicsi veszélye. Azt nem látom, hogy szeptemberben a tizenötmillió magyar rohanni fog színházba, ez fokozatosan fog elindulni. Ám ha megint jön egy újabb hullám, és mindent leállítanak, az már rossz lesz. Mert oké, hogy három hónapig, fél évig nem játszunk, de ha szeptembertől még egy évig nem lesz színház, akkor lehet, hogy egy kicsit más meló után kell nézni. De nagyon remélem, hogy ez nem következik be” – zárja a beszélgetést Katona László.