A bandaháborúkon és a fegyvereken túl: erdélyi tanár el salvadori kalandja

– Ez a kávé egyáltalán nem hasonlít arra, amit az itthon kapható kávékból szoktunk készíteni. Honnan ez a különbség?
– Igen, eltér a feldolgozáshoz használt technika. Ez a kávé vegyszermentes, frissen, a helyszínen van szedve, pörkölve, gondolom, az is számít.

– Mi volt neked a benyomásod, amikor először kóstoltad?
– Az első benyomásra annyira nem emlékszem, de arra igen, hogy amikor meglátogattunk egy kávéültetvényt, megismerkedtünk a feldolgozás csínjával-bínjával, majd elénk tettek négyféle, különböző technikával feldolgozott kávét. Ezeket első körben szagolgatni kellett, aztán leforrázták, akkor megint szagolgattuk, majd egy kanálból szürcsölve kellett megízlelni, és sorba kellett rendezzük, hogy szerintünk melyik technikával készült kávé mennyire édes, milyen különbséget fedezünk fel az ízvilágukban. Akkor és ott nagyon éreztem ezeket a különbségeket: mennyire édesebb az egyik, mennyire fűszeresebb, aromásabb a másik. Amit mi itt az üzletben megtalálunk, sokkal semlegesebb.

– Másképp viszonyulsz azóta a kávéhoz?
– Igen, sokkal nagyobb tisztelettel. Hisz eleve négy évnek kell eltelnie, amíg a cserjéből a poharunkig eljut, ezalatt pedig rengeteg odafigyelést, törődést, befektetett munkát igényel.

– És te hogyan jutottál el El Salvadorba?
– Évek óta tűnődöm azon, hogy jó lenne a tanításból egy kicsit kiszakadni, tizenöt év után megszusszanni. Ugyanakkor szerettem volna valami hasznosat csinálni, nem csak elmenni nyaralni.

– szakmámnál fogva azért engem ez érdekelt a leginkább. Tavaly januárban jelentkeztem Indiába iskolát építeni, úgy éreztem, nekem az volna a legmegfelelőbb kiszakadás, mert tanítást semmiképpen nem akartam vállalni. Oda viszont nagyon sokan jelentkeztünk, 73-mal többen, mint amennyire szükség lett volna. Végül örültem, hogy nem vettek fel, mert ott, azt hiszem, még aszkétikusabb körülmények lettek volna, meg aztán nem olyan helyre kell menni, ahol pluszban vagy, hanem oda, ahol szükség van rád. Ezt az el salvadori hirdetést is láttam tavaly januárban, de akkor figyelmen kívül hagytam, hisz oda tanítani kellett menni. Idén januárban aztán újra szembejött velem a hirdetés, eleinte azt hittem, hogy a Facebook küld nekem valami emlékeztető üzenetet, de aztán rájöttem, hogy egy Svájcban élő kedves ismerősöm az, aki a hirdetésükbe hozzászólásként beírta a nevemet. Még aznap este írtam egy levelet az iskola önkéntes szervezőjének.

– Szóval igencsak hirtelen döntöttél.
– Olyan szinten hirtelen, hogy egy kedden este 8-ra kellett menjek röplabdázni, de 7.50-kor megláttam a hirdetést, és hirtelen felindulásból meg is írtam a levelet. Késtem ugyan a röplabdáról tíz percet, de mire onnan hazaértem, már várt a válasz, biztattak, hogy jelentkezzek, töltsem ki az ívet. Így kezdődött.

– Akkor oda is tanítani hívtak, de nem épp ugyanazt, mint itthon.
– Nem, 8 és 12 év közötti gyerekeket tanítottam különböző tantárgyakra, elsősorban matekre, ezen belül mértanra és algebrára, ezeken kívül pedig társadalomtudományokra és környezettanra. Ha szükség volt rá, beugrottam más tantárgyakra is helyettesíteni. Mindezt angolul és egy magániskolában: az állami iskolákban persze spanyolul folyik az oktatás. Ez a magániskola úgy jött létre, hogy néhány szülő, aki szeretett volna a gyerekeinek minőségi oktatást, összepótolt és létrehozott egy iskolát. Ez egy nagyon érdekes rendszer, leginkább a Montessori-rendszerhez hasonlít – így is hirdetik magukat –, arra épül, hogy a gyereknek élmény legyen a tanulás, érdeklődjön iránta, teljes mértékben szabad tudjon maradni, kreativitásra, rendszerben gondolkodásra koncentrálnak.

Nekem az egyik legnagyobb tanulság egyébként az volt, hogy ezt itt is meg lehetne valósítani. És nem kellene hozzá óriási ráfordítás, kell hozzá néhány nagyon motivált szülő, aki nem sajnálja az önkéntes munkáját befektetni. Itt gyakorlatilag fizetett alkalmazott nincs. Az egyik szülő befektetett az ingatlanba, mások összepótolnak a fogyóanyagra. Majdnem minden szülő vállal valamit a tanításból is, illetve beszerveznek ilyen önkénteseket, akik a saját költségükön odamennek, s akiknek a tanításért cserébe szállást nyújtanak. Legkevesebb hat hétre lehet jelentkezni, de jobb, ha három hónapot is be tud vállalni az ember. Az órarendjük is nagyon különleges, nagyon felhasználóbarát. Az ottlétem legkönnyebb része volt a tanítás, mert az ottani gyerekek tényleg szerettek abba az iskolába járni. Kevesen vannak, egymással évek óta barátok, ahhoz vannak hozzászokva, hogy rugalmas, nem pedig teher számukra az oktatás. Nagyon motiváltak és önállók, ugyanakkor együttműködők.

– Még a nyolcévesek is?
– Azok főleg. Bennük van az a lelkesedés, amitől öröm tanítani.

– Az országon belül hol volt ez pontosan?
– El Salvador egy miniatűr ország, tízszer kisebb a területe, mint a Romániáé, háromszor kisebb a lakossága. Ez azt jelenti, hogy jó nagy a népsűrűség, mintegy 300-an élnek négyzetkilométerenként. Az iskola egy óceánparti, lakosságszám szerint nálunk is átlagosnak számító faluban volt. Szörfszezonban ez egy turisták által látogatott hely, én viszont a „téli” időszakban kerültem oda, ami az esős évszakot jelenti. Az interneten előzően azt olvastam, hogy ilyenkor 20 és 30 fok közé lecsökken a hőmérséklet, de ez nem bizonyult igaznak: ritkán jött le 30 fokig. Ezt a részét nehezen is viseltem: óriási hőség, hatalmas páratartalom, az eső nem adott hűsülést, viszont a flórát és a faunát megélénkítette. Szép zöld és sokszínű volt minden, nagyon más, mint a mi itteni környezetünk.

– Én viszont azt olvastam az országról, hogy annyira azért nem felkapott a hely a turisták szempontjából, mert nagy a bűnözés. Közép-Amerikáról amúgy is a bandaháborúk meg a csempészet jut az ember eszébe. Te tapasztaltad ezt? Veszélyes helyen voltál?
– Nem tapasztaltam közvetlen veszélyt, de nagyon sokszor figyelmeztettek arra, hogy veszélyes elindulni egyedül. Azt már nem értettem meg, hogy pontosan mi is a veszély, mert sajnos nem beszéltem a spanyolt – ez tanulság is számomra, hogy nem árt, ha beszélem a helyi a nyelvet. Ilyenkor aztán mosolyogtam, és mentem dolgomra, és még büszke is voltam helyenként magamra, hogy milyen jól el tudtam igazodni. Szerintem a bandaháborúk nem érintik annyira ezeket a vidéki településeket, azok inkább a nagyobb városokra jellemzők. De igen,

Voltam egy színházi előadáson is, amelyik ezt a problémát dolgozta fel, világos volt számomra ez anélkül, hogy egy szót megértettem volna belőle. Az első találkozásom a bandák fogalmával az volt, hogy amikor a gyerekekkel az ismerkedős játékban rajzokat készítettünk, arra a kérdésre, hogy mi az, amit nem szeretnek, minden gyermek a fegyvert rajzolta le. A bandákat nem láttam, de láttam rájuk utaló falfeliratokat, graffitiket. És mindent fegyverrel őriznek: a legkisebb bolttól a kamionokon át az intézményekig. Gyakran látsz maszkos egyenruhásokat, méretes puskákkal a kezükben: ez nem is feltűnő, hanem egy szokványos, hétköznapi jelenség.

– Elhúzódó polgárháború is sújtotta nemrég az országot.
– Igen, egy tizenkét éves forradalom: el is látogattam a forradalmi múzeumba. Amit ott láttam, sok szempontból emlékeztetett a romániai helyzetre. 1992-ben zárult le náluk a forradalom, sok szomorú esemény történt ezidő alatt, de ami még szomorúbb, hogy nem lett egy megnyugtató végkifejlete. Megnyerték ugyan a gerillák a forradalmat, de aztán szépen átalakultak, korrumpálódtak, leginkább a lopás, a csalás, a hazudozás, az önérdekek előtérbe helyezése az, ami motiválja őket. Az ország vezetői cserélődnek ugyan azóta is névleg, de nem történik lényeges változás. Az ország pedig irtózatosan szegény.

Hozzájuk képest mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert sokkal nagyobb az esélyünk az elhelyezkedésre, a boldogulásra, egyáltalán a létfenntartásunk biztosítására, mit egy ott született fiatalnak. Abból a szempontból is van hasonlóság, hogy onnan is hanyatt-homlok menekülnek a fiatalok, csak a fő célország az Államok és Kanada. Továbbtanulni vagy legális úton kivándorolni viszont nincs nagyon esélyük, úgyhogy keresik az alternatívákat. Az embercsempészek 5000 dollárért szárazföldi úton eljuttatnak az Államokig.

– És itt szűnik meg a párhuzam.
– Meredek valóban a hasonlat, de azért vannak tünetek, amik itt is megtalálhatók. Mondjuk nekem nem volt ugyanolyan a benyomásom, mint a svájci kolléganőnek, aki ott látott először szemetet az utcán. Ötezer dollár az egy vagyon, amiért fel kell számolni az el salvadori egzisztenciát, viszont elvileg az amerikai fizetésből négy hónap alatt meg lehet keresni. Van olyan viszont, hogy a család fogdába kerül, és ott gondolkodhat, hogy megpróbálja-e még egyszer: három próbálkozás van egyébként benne az árban. A másik alternatíva, amivel próbálkoznak, a külföldiek: megismerkedni bárhonnan jött emberrel, de főleg amerikaival, kanadaival, és rajtuk keresztül valahogy kijutni.

– A Narcosban van egy ilyen mondat – ami egyébként Kolumbiáról szól, de el tudom képzelni, hogy El Salvador is hasonló lehet –, hogy milyen csodálatos országot teremtett nekünk az Isten, csak kár, hogy ilyen gonosz embereket telepített bele.
– Én nem hiszek az emberi gonoszságban. Hiszem, hogy inkább a szegénység a fő motiváció, amikor törvénytelenségeket követnek el, nem az emberi gonoszság. Próbálnak mindenféle úton megélhetéshez jutni. Tényleg csodálatos országuk van. Van óceánjuk, van rengeteg vulkánjuk, vannak magas hegyeik, változatos és igen szép a táj. Csak a gazdasági helyzet borzalmasan gyenge, és olyan szinten szemetes, hogy nem lehet eltévedni benne, mert a szemét eligazít. Miközben vannak táblák, hogy tilos szemetelni, meg bírság és egyebek, de a kukák elég ritkák, szelektív kukát nem is tudom, hogy láttam-e. Tényleg hegyekben áll a szemét, és időnként meggyújtják, hogy legyen belőle kevesebb. Az esőzések, folyóvizek is leszállítják az óceánba, ahol hulladékszigetek képződnek belőle.

– Te ebben az iskolában gondolom inkább az ottani elittel érintkeztél, de milyen egy tipikus el salvadori család?
– Az átlagos falusi ház ott olyan, mint amilyet nálunk a romatelepeken látni, improvizált, bádogdarabokból, egyéb hulladékból összetákolt, egyteres viskó. Ajtó helyett kerítéskapu van rajta, ami a nagyobb kutyák behatolását szűri meg esetleg csak, de az eső, a kisebb állatok, a szemét útját nem akadályozza. Vezetékes víz persze nincs, öntik magukra lavórokból. Az erdőkből összeszedett hulladékfát használják főzésre, ezért odabent nem 40 fok van, mint kint, hanem a főzés miatt 50. Mellette ugyanakkor közvetlenül, akár rá is tapadva ott van a palota, ami általában nem helyieké, hanem bevándorlóké, fővárosiaké, minimum két méteres kőfallal körbezárva, tetején üvegszilánk és szögesdrót, hogy semmiképpen ne juthass be. Én bejutottam, mert meglátogattam néhány munkaadómat, s ledöbbentem azon, hogy a paloták is olyan szempontból illeszkednek a helyi építkezési szokásokhoz, hogy rettenetesen nyitottak, ablaküvegjük nincs, vannak bennük falak meg ajtók, de nem azért, hogy túlságosan zárjanak, a hangok és az állatok nyugodtan bejutnak ezekbe a házakba is. Persze a legcuccosabb szállodában azért ablaküveg is van meg légkondicionáló is, de ezekbe nem jutottam el.

– Végül mennyire sikerült elérned kitűzött célodat?
– Sok kicsi célt értem el, nem egy nagyot. Sokat tanultam arról, hogyan lehetne a mi oktatásunkba belecsempészni valamit az ott látottakból, meg arról, hogy

miképpen értékeljük azt, amink van, hogyan lehet boldogulni akkor is, amikor nem adottak a feltételek.

Hogy milyen hasonlóságok és különbségek vannak a két ország között. De nem érzem úgy, hogy ezt a pontját kipipáltam volna a bakancslistámnak, inkább rákaptam az ízére, úgyhogy azon tűnődöm, mikor lesz még lehetőségem egy következő ilyen utazásra.