A ház, amelyen átvonult a történelem

A terület, ahol a ház áll, a Csíki Magánjavaké volt, az 1923-as román királyi földreform alkalmával kapta meg a város, és egy füvészkertet szerettek volna ide létrehozni. Végül utat vágtak – a mostani Bolyai utcát –, telkesítették, és az akkori állami tisztviselőknek osztották ki. Azóta hívják – egészen le a vasútig – tisztviselőtelepnek.

Egy ilyen állami tisztviselő volt akkor egy Látes nevű tanfelügyelő, az ő háza volt a mostani Pál Galéria, de még ott volt a Mezei család, Suszter Olivérék és mások. Az Ajtony Gábor birtokában levő dokumentumok szerint a telket Grünberg Lázár fakereskedő és fűrészgyár-tulajdonos vette meg, és 1931-ben építette fel rajta a házat. Fent a szarvazaton fehér festékkel fel is van írva az évszám.

A tulajdonos elmondta: egy akkor nagyon neves szeredai építész, Berek Ferenc tervei alapján épült fel a ház. Az építész a stílusát több házon is rajta hagyta: ilyen a Márton Áron Főgimnázium mellett lévő Csipak-ház, a Sadoveanu utcában Gál Imre kereskedő háza, most óvoda működik benne, lejjebb a Dóczy-ház ugyanilyen stílusban épült.

Az akkori viszonyokhoz képest modern épületnek számított.

„Akkoriban Szeredában nem volt közmű, de ezekben a házakban saját vízvezeték- és csatornahálózat volt. Kútból emelték ki hidroforral a vizet, amelyet egy pumpa felnyomott a padláson lévő tartályba, s onnan szabadeséssel jött le a víz a fürdőszobába. Ugyanakkor a csatornahálózat is úgy volt megoldva, hogy az udvaron levő nagy derítőaknába ment be a szennyvíz, amelyet időnként ki kellett üríteni. Erre a városházának volt egy speciális gépe, úgy hívták, hogy aszpirátor” – magyarázta Ajtony Gábor.

Hozzátette, a vezetékek elhelyezése tervezés szempontjából elfogadható, de szerelés szempontjából gondot jelent, ugyanis a fürdőszoba az épület déli oldalán, a konyha az északi oldalon található. Azért van ez így, hogy a konyha mellett lévő kamra hűvösebb legyen, a fürdőszoba pedig napfényes.

1939-ben a Grünberg család elköltözött, a lakásba albérlők érkeztek. Egy Hamzea nevű román ügyvédcsalád költözött be, benne a bérlőkkel vásárolták meg Ajtony Gábor szülei az ingatlant. Hamzeáék 1940-ben, a második bécsi döntés után Brassóba költöztek. Amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, és bevonult a magyar honvédség Csíkszeredába, az üresen álló házban tiszti étkezdét hoztak létre.

„Nem volt éppen a központban, de nagy udvara volt, és a katonai járművek be tudtak ide állni. Ez a helyiség (ahol beszélgettünk – szerk. megj.) volt az ebédlő, mellette van a konyha. És mivel jól szituált emberek voltak a tulajdonosok és a lakók is, háztartási alkalmazottat tartottak, és hogy az elkészített ételt ne az előszobán keresztül hozzák be, a konyhát elválasztó falon vágtak egy tálalónyílást, amelynek volt egy lenyitható lappancsos ajtaja, a fal pedig olyan széles, hogy oda a bekészített tálca elfért. A tiszti étkezdének is előnyös volt ez.

– emlékezett vissza Ajtony Gábor.

A hadsereg elvonulása után a lakást egy magyar állami tisztviselő, dr. Gedei József vette bérbe, aki Csík vármegye tisztifőorvosa volt. Feleségével gyönyörűen berendezték az öt szobát. Csíkszeredát 1944 szeptemberében katonailag hivatalosan kiürítették.

A lakosságot el kellett költöztetni, nagyon kevés család maradt itt, akik várták az oroszokat. Baloldali emberek voltak, később a kommunista pártnak lettek Csíkban a vezetői. A Gedei család elmenekült, és a teljes berendezést itt hagyták, mint ahogy a legtöbben.

„Mi akkor a Kossuth-utcai házunkban laktunk, az emeleten volt a lakásunk, a földszinten a patika. Mikor hazajöttünk, fel volt minden dúlva, ki volt fosztva, rabolva.

Sajnos nagyon sok lakást a környező falvaknak a lakói dézsmáltak meg.

Így ennek a háznak is a megfogható berendezési tárgyait elvitték. De a CASBI – Comitetul Pentru Administrarea si Supravegherea Bunurilor Inamice – az 1940-ben az anyaországból ideköltözött és négy évet itt élt állami tisztviselőknek az ingó és ingatlan vagyonát zárolta, mint ellenséges javakat. Soha ezért a magyar államnak a román állam nem fizetett. '45-ben édesapám kapott egy levelet Gedei doktortól, aki akkor Magyarországon, a híres Recsken élt. Elküldte a teljes leltárt, hogy mi maradt itt nálunk. A leltár most is megvan, a bútortól elkezdve az utolsó lapítóig minden fel van sorolva, hogy mit hagytak itt. Soha egy lej kárpótlást nem kaptak” – tudtuk meg Ajtony Gábortól.

1945-ben a lakás üresen maradt, és kezdődött a lakók betelepítése. Ajtony Gábor jegyzetei szerint előbb a Hemmer család, majd Császár Jenő és Dávid Magda lakott itt. 1949-ben pedig ide rendezték be a Szekuritáté első székhelyét Csíkszeredában. Azért volt nagyon alkalmas erre a szerepre ez a ház, mert sarokház révén szomszéd nem volt a két utca felől. A másik két oldalon szintén nem voltak házak, csak üres telkek. Szinte egymagában álló épület volt, amely kiválóan alkalmas volt a Szekuritáté és az ott tevékenykedők aktivitásának a kibontakoztatására. Két és fél méter magas deszkakerítés vette körül a házat, nem lehetett belátni.

Találkoztam olyan csíkszeredai közismert személlyel, aki elmondta: Gáborkám, én nagyon jól ismerem a ti házatokat, mert én 1950 húsvétján a pincétekben voltam bezárva” – idézte fel a ház tulajdonosa. Tekintettel arra, hogy a terület lejtős, a pince és a garázs félig a földbe van ásva, a hátsó fele pedig az udvarra nyílik. A pinceablakon most is rajta vannak a rácsok.

„Az ajtaján is van egy olyan retesz, amit nem vettem le, maradjon meg az utókor számára, hogy ez a pincehelyiség egy börtöncella volt. Amikor én ideköltöztem, a pincében egy priccs volt a fal mellett, egy enyhén lejtős, elég magas deszkaépítmény” – vázolta Ajtony Gábor. 

A Szekuritáté mintegy két évet „tevékenykedett” ebben a házban, ezt követően a néptanács és a párt aktivistái vették birtokba: a rajoni tanács alelnöke, a néptanács káderosztályának a vezetője, egy parancsnok, tehát élvonalbeli elvtársak. A belső termeket – öt szoba, kamra, konyha, személyzeti szoba, fürdőszoba, vécé, két előszoba – egy- és kétszobás lakrészekre osztották fel, még most is van olyan ajtó, amit akkor falaztak be, és azóta is úgy van.

A belső átépítés során az előszobát konyhává alakították, a konyha és a kamra egy része külön lakrész lett, az ajtókat bedeszkázták, a deszkák közé szalmát tettek. A garázst az útépítészeti vállalat sajátította ki, a mellette levő kicsi szobában egy család lakott. A hetvenes években, amikor az elvtársak nagy része elköltözött, és már csak másod-harmadrangú pártaktivisták lakták a házat, állandó volt a civakodás a lakók között. A lakrészekért az Ajtony családnak 12, 15, esetenként 18 lejt fizettek, de az épület és a telek adója több mint háromszáz lej volt.

„Ez már a város történetének is további részét jelenti, hogy az ötvenes években itt lakó aktivisták egy beadvánnyal fordultak a felsőbb szervekhez azzal, hogy tekintettel arra, hogy a tulajdonos gyógyszertárát államosították, javasolják, hogy ezt a házát is államosítsák. Ugyanis meg akarták maguknak szerezni a házat. Nem tudom, hogy ki és miért, de ezt az államosítást nem engedélyezte. Édesapám egy közismert és köztiszteletben álló ember volt, akire a mai napig is sok szeretettel emlékeznek az idősek, és ő nagyon sok emberen segített gyógyszerészként. Lehet, hogy ennek köszönhető, hogy nem sikerült” – mesélte Ajtony Gábor.

A házat ugyan nem államosították, de Ajtony Árpád, a csíkiak egykori ismert patikusa, aki 1939-ben megvásárolta, egy napot nem tudott a saját lakásában eltölteni. A Kossuth-utcai patikát 1949-ben államosították. „Édesapámat kitették onnan, jó ideig munka nélkül volt, aztán előbb a megyei gyógyszervállalathoz vették fel raktárosnak, később – talán az egész országban egyedülálló volt ez – a saját gyógyszertárába vették vissza, mint beosztott. Ott dolgozhatott addig, amíg a patikát szét nem verték. Egy darabig még dolgozott az új patikában, amit a Petőfi utcában alakítottak ki, ott, ahol most a rendelők vannak, de a patika szétverése, ami neki a mindene volt, lelkileg teljesen összetörte, másfél év alatt tönkrement és meghalt. Egy percet nem lakott a saját lakásában.”

Ajtony Gábor édesanyja viszont megélte, hogy visszakapják a házat. Amikor a hatvanas, hetvenes években elkezdődtek Csíkszeredában a tömbházépítések, az elvtársaknak nem feleltek meg ezek a régi házak, a „kényelmes” tömbházlakásokba költöztek. 1972-ben kiköltözött az utolsó lakó is az épületből. „Noha birtokba vehettem, egy romhalmazt kaptam. A kéménytől a pincéig mindent fel kellett újítani: a tetőszerkezetet, esővízcsatornát, villanyhálózatot, vízvezetéket. Kivezettük a csatornahálózatot, később sikerült a gázt is bevezetni. Nagyon sokat kellett dolgozni, amíg lakható állapotba tudtuk hozni” – mutatott rá a tulajdonos.

Elképesztő, hogy mi volt például az udvaron. Az utolsó időszakban munkások laktak az egykori szalonban, akik többnyire konzervet ettek, és a dobozokat egyszerűen a kertbe dobálták ki.  A házat aztán nehézségek árán feljavították, de miután 1976-ban Ajtony Gábor öccse hivatalosan kitelepedett Magyarországra, az általa birtokolt negyed házrészt államosították. De mivel a negyedrészt nem lehetett leválasztani, az állami tulajdonrész után egészen 2002-ig házbért kellett fizessenek az államnak a többségi tulajdonosok.

2001-ben jött egy olyan törvény, hogy annak, aki benne lakik, elővásárlási joga van az illető államosított ház megvásárlására. Ajtony Gábor jelentős bankkölcsönnel visszavásárolta a negyed házrészüket, azaz másodszor is megvásárolta. A sors fintora volt, hogy nem azt az értéket kellett kifizesse érte, amellyel államosították, hanem a feljavítottat.

1990-ben meglátogatta Ajtony Gábort Grünberg András, akinek az édesapja a házat építette. Az Izraelben élő férfi pontosan emlékezett, hogy hol van a kamrából a feljárat a padlásra, hogy a – megmaradt – íróasztalában hol volt a rejtekhelye, és ugyanarról a bokorról szedett egrest a kertben, amelyikről még gyerekkorában, a harmincas években.

Az egész kort magán hordozza: a régi világot, a magyar világot, a kommunista világot, majd az úgynevezett felszabadulást” – összegzett Ajtony Gábor.