A hokit imádja, főzni meg szeret: Szőcs Előd

Szőcs Előd úgy dolgozott az elmúlt közel tíz évben Erdély rangos éttermeiben, hogy mindvégig tudta, egyszer haza fog jönni Csíkba. Ahol egy több mint száz éves gyimesi parasztházat mentett meg az enyészettől, családjával abban él Csíkcsomortán határában. A kis telken, a házban minden a helyén van.

Jégkorong és főzés – saját bevallása szerint e két dolog határozta meg az életét.

„Amikor professzionális szinten jégkorongoztam, a hobbim a főzés volt. Sajnos amikor egészségi okokból szakmát kellett váltsak, ezt a kettőt felcseréltem. A főzés lett a szakmám, és a jégkorong a hobbim. A jégkorongot súlyos gerincproblémák miatt kellett abbahagynom 29 évesen, de akkor már lelkileg sem bírtam, mert egészségi problémáim miatt sokat ültem a kispadon, és ezt nehéz volt feldolgozni. Elmentem szakácskodni, bár ez sem egy leányálom. Két gerincműtétem volt az elmúlt években, így a jégkorongról teljes mértékben le kell mondanom” – meséli a hokis berkekben Zsiráf becenévre hallgató Előd.

Önzetlenség, kitartás, csapatmunka, gyors döntéshozatal, felelősségvállalás – minderre a jégkorong tanította meg, és mindez a konyhai munka során is a hasznára vált. Lelkesen beszél a jégen töltött tizenkilenc esztendőről, arról, ahogyan a hoki segítette tulajdonképpen szakács karrierje felépítésében. Ez 2009-ben indult el, amikor Kolozsvárra költözött, és egy rangos étteremben kezdett dolgozni. Igaz – ismeri el –, először Olaszországba szeretett volna menni, de nem sikerült, és ennek ma már örül.

A főzés iránti szeretetét édesanyjától kapta útravalóul, bár utólag kiderült az is – jegyzi meg –, hogy édesapja is „jól érzi az ízeket”. „Édesanyám 2007-ben meghalt, sajnos nem láthatott engem szakácsként, de valószínű, hogy fentről terelgeti az utamat, és ő adja az ihleteket. Neki köszönhetem, hogy szakács lettem” – mondja Előd, amikor épülő szakácskarrierje meghatározó személyiségeiről esik szó. Mert van néhány olyan ember az életében, akinek sokat köszönhet.

Így például hálás, hogy Péter Júlia, a kolozsvári Via étterem tulajdonosa kezdő szakácsként csapatába fogadta. De mentorként emlegeti Náday Egon és Segál Viktor séfeket, akiktől azt a fajta szellemiséget, mentalitást sajátította el, amely egy professzionális, jól működő konyhánál elengedhetetlen. Ha ezek az emberek nem lettek volna – ismeri el –, most nem beszélhetnék szakács karrierről. Aztán nyolc év elteltével Kolozsvárról Bálványosra „igazolta”, Szarvadi Lóránd és felesége, Zsuzsanna hívására egy évig volt a Fork étterem főszakácsa. S bár jelenleg hivatásos szakácsként nem dolgozik, a kihívások még korántsem értek véget.

„Nagy lemaradásban vagyok a szakmában, mert a nagy séfek már tizenévesen szakácskodni kezdenek, miközben szakácsiskolákat végeznek. Én mindent, amit tudok, egy étteremben tanultam meg harmincévesen. A kétezres évek közepén szerettem volna bejutni a párizsi Le Cordon Bleu Főzőiskolába, aki ezt az iskolát elvégzi, a szakmai elitbe tartozik. Ám rájöttem, hogy az ott szerzett tudásnak idehaza nem venném hasznát, hiszen én már akkor tudtam, hogy ha el is hagyom ezt a vidéket egy időre, vissza fogok térni, és ha szakács leszek, itt leszek szakács, ha edző leszek, itt leszek edző” – hangsúlyozza.

Sok minden szóba kerül a beszélgetésünk során, útkeresés, betegségek, életmód- és életszemlélet-váltás. És persze a főzés, de miből és hogyan? – tevődik fel a kérdés. „A nagy váltás akkor történt, amikor 2015 táján egy alkalommal hazajöttem és ettem édesapám csirkepaprikásából, és azt éreztem, valami nem stimmel, már ami az én munkámat illeti.

és a szakácskarrierem egy fordulatot vett, tán tudat alatt is elkezdtem felkutatni a jó alapanyagokat” – meséli, és így jutunk el a jelenhez, a Csomortáni Szövetkezethez, amelynek ő is társtulajdonosa, és amelyhez hatalmas álmok fűződnek.

Lelkesen ecseteli az ebben rejlő lehetőségeket, azt, hogy szakácsként olyan helyzetbe kerül és olyan alapanyagokhoz juthat, amiről szakmán belül sokan csak álmodnak.

Amikor az étkezési szokások, a követendő irányvonal kerül szóba, kiderül, édesanyja korai halála, saját sokasodó egészségi problémái időközben Elődöt fokozatosan ráébresztették arra is, hogy a legegészségesebb ékezési mód a hagyományos paraszti kultúrában található meg. Azt mondja, felállított egy támpontrendszert, és ennek betartásával családja egészségesen étkezik.

Számára fontos, hogy az alapanyag szezonális, jó minőségű és túlnyomó többségében helyi legyen. És ha ez megvan, akkor már csak meg kell főzni. Otthon. Előd ugyanis az otthoni főzés híve.

Kimegyek a kertbe, és kihúzok a földből egy hagymát, leszakítok egy almát, összeszedem a tojást. Élő elem, élelem. Csibi Magor mondta egy alkalommal egy előadáson, és nagyon mellbe vágott: manapság nagyon gazdag kell legyen egy ember ahhoz, hogy úgy éljen, mint a szegények. Elgondolkodtató. Tegnap például a szomszédban csalánlevelest ettem, ma reggel fonnyasztott cikóriát ettünk buggyantott tojással” – meséli mosolyogva.

Ami a főzést illeti, a csíkcsomortáni szakács szerint a jó ételhez két fontos fűszer kell: a jó minőségű só és a szeretet.

A legnagyobb szeretetet pedig – mondja – a nők tudják nyújtani, sőt a közhiedelemmel ellentétben ők a jobb szakácsok, és nem a férfiak.

„A nők nem étteremben dolgoznak, hanem otthon, a háztartásokban, és az a legjobb konyha. Szokták kérdezni, mi a véleményem Székelyföld gasztronómiájáról, ilyenkor elmondom, hogy Székelyföldön csúcsgasztronómia van, csak nem az éttermek menülapjain kell keresni, hanem az otthonokban. Az édesanyák, a nagymamamák az igazi szakácsok. Én azt tartom, a legjobb étel, amit szeretettel tesznek elém. Nagyon fontosnak tartom, hogy az otthonfőzés kultúrája fennmaradjon” -– emeli ki.

Előd büszke otthonára is, a helyre, ahol lakik, falutársaira, barátaira, környezetére. Két régi gyimesi parasztházat vásárolt meg néhány éve, mindkettőt átszállították Csíkba, összerakták, ma egyikben lakik a család. Visszaépítették eredeti formájába, tornác is került hozzá, fürdő és konyha. Ökoházban laknak – mutatja büszkén –, tömegkályhával fűtenek, ugyanaz a kályha adja a nappali, a hálószoba és a fürdő melegét is. A házépítésnél a környezettudatosság volt a legfőbb szempont, de figyeltek arra is, hogy a múltból átvett értékeket átmentsék úgy a jelenbe, hogy azok a család kényelmét szolgálják.

„Ezt a házat nagyon sok ember simogatta, tapasztó kalákákat szerveztünk gyerekekkel, feleségekkel, barátokkal. Szép, meghitt pillanatok voltak” – jegyzi meg csillogó szemekkel Előd. A ház belső berendezése sem megszokott, különleges hangulata van. Feleségével, Imolával együtt rendezték be, kidobott régi bútordarabot mentettek meg innen-onnan, új rendeltetést adva egy-egy darabnak.

Majdnem minden tárgynak külön története van. Boldogan mesélnek, miközben a másféléves éves Ida felkuporodik édesapja ölébe, a négyhónapos Regő pedig mosolyogva szemléli a körülötte lévőket.

Az udvaron veteményes, épül a nyári konyha, alatta már elkészült a pince.

„Kertészkedünk, a helyi gazdáktól vásárolunk meg sok mindent. Az, ami itt van, arról egy nagyvárosi csak álmodhat. Én azt sajnálom, hogy sokan kiköltöznek városból falura, és továbbra is úgy élnek, mint a városiak. Ez nem jó. Ha valaki kiköltözik falura, s van egy talpalatnyi területe, termeljen valamit, amit felhasznál, ültessen gyümölcsfát. Egy paraszti gazdaságban nem a tujafa kell legyen a domináns növény” – mondja. Ő is most tanul, kísérletezik, tapasztal. Mert ez a legjobb tudás – jegyzi meg –, amit az ember maga megtapasztal.

Meséli, egyszer valaki azt tanácsolta, hogy sose költözzön olyan faluba, ahol megfordul a busz, mert az az Isten háta mögött van. Na Csomortán ilyen – neveti el magát –, megfordul a busz, de gyönyörű hely, érdekes, értékes emberekkel, és ő büszke, hogy apai ágon innen származik, itt van az otthona.