A kovász éltető ereje: Gáll Tímea

Régmúlt idők hangulata fogad az ebédlőben, ahová leülünk beszélgetni, miközben Tímea teával kínál. Burjántea – jegyzi meg mosolyogva, de mondania sem kell, ott lebeg körülöttünk a nyári mezők illata.

„Furcsa volt, amikor ide visszajöttünk, mert Domokoson, ahol laktunk, egy lépésre volt a gyógyszertári munkahely. Már közel húsz éve meghaltak a nagyszüleim, egy darabig itt maradt az unokatestvérem, aki a malmot működtette, csak sajnos ebben az új világban már nem őröltetnek, ebből már nem lehet megélni. Egy darabig úgy tartottuk fenn a birtokot, hogy idejöttünk szombaton, sütöttünk egy kicsi szalonnát, megnéztük, mindenünk megvan-e, kicsit tettünk-vettünk, s észrevettünk, hogy ez is eltűnt, az is eltűnt. Édesanyám nagyon nehéz döntést kellett hozzon, és kimondta, hogy ez így nem működik. Az én uram volt olyan bátor tizenkét évvel ezelőtt, hogy feltegye a kérdést, mi lenne, ha ide egy fogadót nyitnánk” – meséli Gáll Tímea.

Persze az első felvetést ellenkezés fogadta, de lassan mindenki belátta, a malom, a birtok csak így menthető meg. És belekezdtek a nagy munkába, elindultak a felújítások, felépült az első parasztház, jöttek a vendégek, gyűlt kicsidenként a pénz, így felépülhetett a második parasztház is, élettel telt meg az udvar. De a Gáll házaspárnak még meg kellett hoznia egy fontos döntés. „Ha a gyógyszertárban voltam, akkor az járt a fejemben, hogy ha hazajövök, van-e annyi tojásom vagy húsom, hogy a vendégeknek főzni tudjak. Ha itthon voltam, úgy főztem a malomházban, hogy mindig kitettem a gyógyszerek prospektusát, hogy tanuljam az új gyógyszerek hatóanyagait. Beláttam, egyet kell csinálni, s azt jól. Na így ragadtunk itt végleg” – mondja Tímea, aki így aztán elbúcsúzott a patika világától, férje, Levente pedig a tornatanári hivatását adta fel a közös álomért. Az udvaron most már három zsindelyes parasztház áll, de mivel a malomházat „kinőtték”, az egykori istállót is átalakították vendégfogadónak.

Mosolyogva meséli a ház asszonya, hogy édesanyja, aki gyógyszerész volt, mindig azt mondta gyermekeinek, a szakmát tovább kell vinniük. Zsigmond nagymamája, a molnárné őt mint a legnagyobb unokát vette maga mellé, hogy tanuljon, mondván, ebből meg lehet élni, mert búza lesz, az emberek mindig fognak őröltetni. A domokosi Boros nagymamája, a kocsmárosné pedig tudta, enni, inni mindig fognak az emberek, abban a világban is helyt kell állni. „Aztán az élet idesodort, szerintem most már mind a három vagyok kicsit” – jegyzi meg mosolyogva.

Örök a fogadóban a nagyszülők, dédszülők emléke, itt mindenhez kötődik valami, története van a megpercent szélű lábasnak, emlékeket elevenít fel az edények csörömpölése.

A molnárné nagymama már közel húsz éve meghalt, Boros nagymamától alig két hónapja búcsúzott el a család. A költözéskor őt is vitte magával a házaspár Madarasra, hogy „legyen a birtok lelke”. „Ő volt az én kritikusom, és 94 éves koráig, az utolsó napig dolgozott. Mindig azt vártam, mikor lesz az, amikor megkóstolja, amit főztem, s nem mondja: finom, de… Az jutott eszembe, hogy bizony a veteményessel bajban leszek, mert nekem egy kicsi volt, s mindig mama látott el mindenféle zöld fűszerrel. Jön az első ősz, amikor kicsit nagyobb földet kell felásni, mert nem lesz kitől elhozni a csombort ” – jegyzi meg elérzékenyülve Tímea.

Mi lehet a legnagyobb szégyene egy molnár unokájának? Hogy kölcsön kell kérnie a kovászt. Egy idő után Gáll Tímeának is kölcsön kellett kérnie, de nagyszülei bizonyára elnéznék ezt neki, mert unokájuk immár nemcsak a szó szoros értelmében őrzi a kovászt, hanem óvja és élteti azt a világot is, amikor a kovász léte nagy szó volt. Receptes könyvet is írt Tímea, amiben olyan életérzést sikerül átadni, mellyel sajnos ma már nemigen találkozunk, de sokakban ott él mélyen.

„A vendégek adták a könyv ötletét, hiszen állandóan érdeklődtek, hogy mit hogyan kell készíteni. Eleinte egy-egy cetlire diktáltam le, aztán hoztak egy üres receptes fűztet, hogy abba írogassam. Egyszer elő is vettem, leültem a konyhába, s kezdtem gondolkozni. Olyan érdekes érzésem volt, ugyanannál az asztalnál ültem, ahol nagymama a laskát készítette.

bekötöd a hajad, megmosod a kezed, tiszta kötényt teszel, hálát adsz a jó Istennek, hogy van liszt és tojás és mindennap tudsz főzni, és ne azon gondolkodj, hogy mit kívánsz, hanem ami van, abból kell főzni. Ugyanakkor esténként a gyermekeimnek is sok gyermekkori emléket elmeséltem, és arra gondoltam, hogy ezeket a történeteket leírom nekik. Kiírtam magamból, s akkor jöhettek a receptek. Aztán arra gondoltam, milyen lenne egy-egy történetet fűzni a receptek elé. Ez a könyv én vagyok, vidám és szomorú történetekkel” – meséli a fiatalasszony, hogyan is született meg Kölcsönkért kovász című könyve. A pénz pedig, ami a könyveladásból jön a házhoz, a kis ládikóba kerül, ahová egykoron a nagytata is gyűjtötte, s Tímeáék remélik, „majd egyszer eljön az idő, amikor a malom újra elindul”. Mert azt szeretnék, a birtokon legyen úgy minden, mint régen volt. Hogy a malomárok megteljen élettel, s a gazdaasszony saját őrlésű lisztből főzze a puliszkát.

A Gáll családdal, az általuk őrzött értékkel egyébként a Gasztroangyal című műsornak köszönhetően is sokan megismerkedtek, hiszen Tímea szerint igenis szükség van az erdélyi konyha népszerűsítésére. „A hagyományos régi túrós pityókaleves, a kapros levesek vagy a köménymagleves már sehol nincs az étlapon. Én arra szántam el magam, hogy aki idejön, az egyen juhtúrós puliszkát, kapros ordás levest, töltött bárányt” – magyarázza. Sokakat megfog ez a világ. Ottjártamkor éppen Bíró Lajos budapesti séf volt a fogadó vendége, együtt főzött Tímeával, miközben kölcsönösen rácsodálkoztak a másik tudására.

„A garatnál van egy kis csengő, ami ha megszólalt, jel volt arra, hogy jöhet a búza, üres a garat. Mikor elszántuk magunkat, hogy ideköltözünk, felmentem s megszólaltattam a kis csengőt, hogy hallják a mennyországban is, hogy elmondjam, mi ide vissza szeretnénk költözni. Tudtam, hogy nagytata megkérdezné, hát mit tudnátok ti itt csinálni? De tudtam, hogy nagymamával nem nagyon szeretnék találkozni, mert bár a lelkemre kötötte, hogy a kovászra vigyázzak, azt itt hagytam tíz évig, s nem foglalkoztam vele, persze hogy megpimpósodott. De lehet, ezt már megbocsátotta nekem” – mondja.

Gáll Tímea és családja megtalálta a helyét. Tímea békés, érzékeny lelkű ember, aki elismeri, jól érzi magát abban a világban, amit teremtett a férjével. Kiteljesedett. „Volna lehetőség városon lakni vagy külföldön, de én ebben a rohanó világban máshol nem találom a helyem. Érdekes, hogy a gyermekeim azt mondják, el akarnak menni. A 14 éves Anna pszichológiát vagy gyógyszerészetet akar tanulni Budapesten, a 12 éves Péter nagy focirajongó, ő is elvágyódik. Elbeszéltük Levivel, hogy valamit nagyon elrontottunk, ha ezek a gyermekek innen így elkívánkoznak. Na de az ő korukban én is elkívánkoztam. Igenis ők is el kell menjenek világot látni, tanulni, és eljön az ideje a hazatérésnek. A mi életünkben is eljött az az idő, amikor rájöttünk, ide vissza kell térni, mert ez az igazi élet.”

De mesél Tímea a tervekről is, sok szép régi székely ruhája van, amit szeretne kiállítani a malomházban, és szintén ott lát lelki szemeivel egy régi székely tisztaszobát is. Csak már jönne a tavasz! Gőzölög a tea, megkóstoljuk a tárkonyos almás pitét, eszünk a csörögéből, és rácsodálkozunk a véres hurkás lepény ízére.

Itt mindennek története van, a bútoroknak, a kiegészítőknek, megelevenednek a nagyszülők, dédszülők emlékei, akik egy életen át kitartó, éltető erővel pakolták tele Tímea és Levente képzeletbeli tarisznyáját. Ebből juttatnak ők az arra járóknak, mert ránéznek a betérőre, és rögtön tudják, kinek mit kíván a lelke.