A madárfotózás bűvöletében: Potozky László

Potozky László számára a fotózás egyet jelent az élővilág szeretetével, a természet iránti tisztelettel és alázattal. Bár beszélgetésünk apropóját a világ legnagyobb madárfotós versenyén elért eredménye szolgáltatta, nem csak arról mesélt, hogyan született a díjnyertes fotó, hanem arról az élményéről is, amikor órákon át figyelt több ezer pásztormadarat.

Ha a lakhelyéül szolgáló városban keressük, és nem találjuk, minden bizonnyal a homoródszentpáli halastavak valamely szegletében bukkannánk rá. Itt tölti ugyanis szabadidejének nagy részét, de szabadságait is az élővilághoz közeli helyekhez igazítja.

Sőt, akkor indul igazán jól egy átlagos munkanapja is, ha időnként a pirkadatot a Homoród mentén köszönti, majd kilenc órakor már az irodaasztalnál ül.

Homoródszentpál ugyanis Hargita megyében a legjobb madárfelhozatallal rendelkező védett terület, amely mindig tud egy fotós számára megfelelő témával, alannyal, újdonsággal szolgálni.

„Ha pedig ez nincs, még mindig ott van a B-terv, ez pedig egy elhagyatott épület Homoródszentpálon, amelyben már több mint tíz éve fészkel egy kuvikcsalád. Tudom, hogy őket mindig ott találom” – mondja, s rögtön ki is derül, hogy az idei, az Év madárfotósa versenyen ezüstéremmel díjazott fotója egy ilyen eset eredménye. „Egy alkalommal, amikor egy nagyobb esőzés miatt nem tudtam bemenni a tavakhoz, a B-tervet alkalmaztam. Amikor az épülethez értem, meglepetésemre két kuvikszülő két fiókával ott volt a háztetőn, a harmadik pedig valószínű az eső elől menekülve bebújt a palatető alá, és onnan kémlelt ki nagyon haragos ábrázattal.

– meséli. Régóta vágyik erre a rangos díjra, és ennek örvend az eddigi elismerések közül a legjobban – ismeri el –, hiszen a madárfotózás számára a legkedvesebb, és a madarak világa a legvarázslatosabb.

A jó fotóhoz háttérinformáció szükségeltetik – értünk egyet. Potozky László szerint ugyanis a természetfotózásnak, ezen belül a vadvilág-, illetve a madárfotózásnak az alapja az adott világ megismerése. „Ahhoz, hogy az ember sikeres fotót készítsen, kell ismernie a fajokat, viselkedésüket, élőhelyüket, előfordulási időszakukat. Sokat olvasok róluk, ezt a részét is nagyon szeretem. A fotózás, bár nagyon szeretem, talán csak kifogás, hogy kint legyek, hogy megfigyelhessem a természet csodáit” – jegyzi meg mosolyogva.

A megfigyelés történhet cserkészve, vízre bocsátható lebegőlesből, sátras lesből, de sokszor az autó is megteszi, a díjazott kuvikos felvétel például autóból készült.

A helyzethez pedig – hangsúlyozza ki – minden egyes alkalommal úgy kell alkalmazkodni, hogy betartsuk a madárfotósok etikai kódexének írott és íratlan szabályait.

Eszerint például nem szabad fészkelő madarat zavarni, nem tanácsos frissen kirepült fiókákat megközelíteni, esti órákban pedig mellőzni kell a villanófényt. Neki – jegyzi meg – ezért nincs fotója például a természetes életterében lévő gyöngybagolyról, mert ezt az éjszakai ragadozót nem sikerült olyan környezetben elkapni, hogy természetes fényben készülhessen róla jó felvétel.

Egyébként a madarak sem egyformán reagálnak az ember jelenlétére, vannak toleránsabbak, van, amelyik közelebb engedi magához a fotóst, vannak félénkebbek. A fiatal madarakat, mivel tapasztalatlanabbak, könnyebb becserkészni. De társadalmunk korántsem bizalomgerjesztő tükre lehet a madarász azon megállapítása, hogy Romániában sokkal félénkebbek a madarak, mint más országokban.

Hargita megyében 302 megfigyelt madárfajtáról van nyilvántartás, ebből eddig 270-280-at látott, és ide olyan fajok is beletartoznak, amelyek egyszer fordultak elő a vidéken. Az országszinten nyilvántartott több mint négyszázból már közel háromszázat csodálhatott meg – árulja el. Idén legnagyobb örömét – meséli lelkesen – egy Romániában kihalt keselyű lefotózásában lelte, amely Csíkszenttamás környékén pihent meg egy éjszakára.

„Egy dobrudzsai madarász barátom kapcsolatban van azzal a bolgár keselyű-visszatelepítő központtal, amely Bulgáriába pár keselyűfajt telepített vissza, és látta el jeladó felszereléssel azokat, ő szólt nekem, hogy ez a fiatal, kétéves tojó felhúzódott hozzánk. Átküldte a koordinátákat, egy barátommal négy órakor beültünk a kocsiba, megkerestük a helyet, megvártuk a virradatot, és zavarás nélkül, óvatosan készítettünk pár fotót róla, majd eljöttünk.”

De ott van az ugartyúk is, amelyet ritka jó környezetben és pillanatban örökített meg. Nézem is a fotót a Techirgiol-tó fölött átrepülő ugartyúkról, amely, mint neve is sejteti, igazából az ugar madara. Szintén nagy élmény volt az elmúlt időszakban Dobrudzsában találkozni a vöröskányával, illetve az idei esztendő sikersztorijai közé írható be az is, hogy a békászó sasról is egy, az ő elvárásainak megfelelő minőségi fotót készített. Ez utóbbinak már meg is van a biztos helye az őszre tervezett háromnyelvű fotóalbumban, amelyben bemutatja majd mindazt, ami számára Hargita megyében a legszebb, ami számára a csoda.

Minden bizonnyal hasonló lelkesedéssel mesél majd, amikor megörökítheti a kékbegyet vagy akár a csonttollút. Ezek az úgynevezett bakancslistás madarak, amelyek ritkák mifelénk.

A tavasz és az ősz a madarász legjobb szezonja – tudom meg –, és sorolja is, milyen vándormadarak vonultak már el, melyek következnek, hogy majd a seregélyekkel véget érjen a madarak vonulása. Maga is csodálattal meséli, amit madarászatban jártas mentorától, dr. Szabó Józseftől tanult, hogy a tövisszúró gébics, miután felneveli fiait, elrepül, magára hagyva azokat. „A fiatal madarak valahogy tudják, hogy merre kell repülni, hogy eljussanak az afrikai telelőhelyekre, ahová szüleik jóval előttük megérkeznek. Ez maga a csoda. Ezért ilyen szép a madárvilág, ezeknek a meglepő dolgoknak is köszönhetően.”

Ha valaki azt hinné, hogy alanyunk télen unatkozik, nagyot téved. Vannak ugyanis olyan madarak, amelyek csak télire érkeznek hozzánk, ilyen például a gatyás ölyv, de szép számmal akadnak még olyan, északról érkező ragadozó madarak is, amelyek vidékünkön telelnek.

Lelkesen mesél, hogyan készül, kutat, fotóz, s majd hosszasan gyönyörködik egy-egy madárban.

Néhány évvel ezelőtt pásztormadár-invázió volt Dobrudzsában, Konstancától nem mesze van egy hatalmas kőbánya, ahol három évvel ezelőtt ötezer madár tartózkodott. Ott ültem a bánya szélén, fotóztam egy órán át, majd utána közel nyolc órán keresztül csodáltam őket. Másnap visszatértem, és ugyanazt tettem. Egyszerűen hihetetlen volt.”