Ahány kilós disznó, annyi segítség

Hogyan lesz a disznóból kolbász? Honnan jön a hús? Hát a bél? A májast mibe töltik? A disznófősajt a fejből készül? A zsír a szalonnából olvad ki? Miből főzik a kocsonyát? Milyen kicsi a disznó agya! – íme néhány kérdés és felismerés, ami abból az életre szóló élményözönből sarjadzott, amit az Oklándi Elhelyezőközpont gyermekei megéltek a téli szünidő utolsó napján.

A hat csapat, a Disznótoros, a Lecsi-pecsi, a Nagyevők, a Szorgos Tündérek, a Disznyófalók és a Kisgömböc tagjai, valamint csoportonként három-három nevelőjük együtt élték meg annak örömét, amit egy nagycsalád számára a disznóvágás, -feldolgozás és a közös munka eredménye, az étkezés jelent.

A disznótoros rendezvény Godra Emma és Egyed Enikő nevelők ötlete volt, az intézmény munkaközössége pedig melléjük állt. Egy pillanatig sem merült fel, milyen fontos megismerniük a az élelmiszerek házi előállításának higiénés tudnivalóit és a munkafolyamatokat. A gyermekekkel együtt találták ki a csapatneveket, beszélgettek a falu téli szokásáról, a disznóvágásról, azonos kötényt készítettek a csapattagoknak, és az előkészületek is együtt zajlottak a fokhagyma pucolásától a lapítók, darálók, töltők, bográcsok, tüzelő és egyéb eszközök előkészítéséig. Előre megbeszélték a hurkapucolás mozzanatait is, de azt aligha gondolták a nevelők, mekkora élmény lesz a kicsiknek a hurkasimogatás.

Ha máskor főzőversenyszerű együtt munkálkodásra készültek, mindig különleges ünnep volt, de most a disznófogó láda megjelenésétől a torig valódi örömünnepet ültek. Könnyen kaphatók voltak mindenre, és költögetni sem kellett reggel a disznóvágásnál segédkezőket.
Megfordult a felnőttek fejében, hogy tartózkodni fognak a látványtól, de meglepően jól fogadták a szúrást, ahol inkább a fiúk húzódtak közelebb. Ilyenben nem volt még részük. Elfelejtették, hogy pilinkézik a hó, majd olvadt, és sárossá lett az udvar – mindenkinek jó kedve volt. Az áldomás meleg tea volt, és a felnőttek megjegyezték: ezelőtt is annyi gyermek volt disznóöléskor! Együnk belőle finom falatot, azért vágják – harsogták!

Van olyan védencük, aki a tűzijátéktól is távol marad, de a disznóperzselésnél ott volt. Fület ropogtatni felejthetetlen, a friss bőröcske is páratlan. Mentek, kérték, ízlett, majszolták.
A bontásnál párállott a hús, alig várták a kis segítők, hogy feladatot kapjanak. A lányok szódaporral, ecettel mosták a hurkát, a fiúk a hús asztaloknál való elosztásánál szorgoskodtak. Közben megtanulták, miből lesz a kocsonya, a töpörtyű, miből fő leves.

Minden csoport készített lecsi-pecsit és kolbászt, amit megsütöttek, majd választás szerint maguk által készített krumplival vagy puliszkával tálaltak fel előbb a zsűrinek, majd mindenkinek. A káposztalélevest a szakácsnők főzték, és a véres-májas is a konyhán készült. Akik a tüzelésnél segítettek, nem dolgoztak nyers hússal – érdekes volt látnunk, utóbbival mennyire boldogulnak a lánykák, fiúk. Mondogatták egymásnak: milyen gazdasszony leszel? A tűzgyújtásnál magasra csapott a füst, de szorgalmasan élesztgették az üstök alatt.

Felemlegették a legvidámabb „családi” ünnepen, akiknek nevelőszülőknél már volt hasonló élményük, hogy a háziasszonynak ilyenkor a legtöbb dolga van – egész nap hallja a nevét.

A lecsi-pecsibe való húst kockákra, a kolbásznak valót hosszúkásra vágjuk, úgy megy bele a gépbe – oktatták egymást. A kolbászhúshoz paprikát, sót, borsot, fokhagymát gyúrtak, Jakab Ilikéék a hagyományosat „megbolondították” sajttal, Balázsi Balázsék a hússal jól harmonizáló köménymagot is kevertek hozzá.

Sorjáztak a kérdések az együttműködésnél: miért ezt, miért azt teszik? Nem volt nehéz a munkafolyamatok irányítása sem, gördülékenyen dolgoztak. Ám a felnőtt vezetőknek magyarázniuk kellett, ha levegő van a kolbászban, szurkálják, hogy sütéskor ne pukkanjon szét. Közben megtapasztalták azt is, ahogy régen történt a disznófeldolgozás: a család együtt volt. Ma is ugyanúgy vágják és tartósítják a disznóaprólékot, ahogyan őseink tették. A terítéshez a nevelők elhozták otthonról a dédi szőttes abroszát, a régi tányérokat, villákat.

Makkai Gyöngyi elmondta: nagy izgalom volt reggel! De olyan bátrak voltak! Amíg meggyúlt az üst alatt a tűz, sok füstöt nyeltek, de más nehézségük nem akadt. Kézzel őrölték, hajtották ki a kolbászhúst – a hagyományos műveleteket akarták megmutatni. Benkő Gyurka nevelő a fiúkkal dolgozott. Átérezték: értük van, és hogy vegyék ki a részüket belőle.

Tanulják meg, mit kell felvállalni, hogy elkészüljön az étel.

 Versengés is volt, ki őröli a húst, ki tölti a kolbászt. Logisztikai ügyességet igényelt a vezetők részéről, hogy minden csapattag mindent akart egyszerre – mindannyian ki akarták venni a részüket, hogy személy szerint mindenki munkája benne legyen. A nevelőket meglepte, hogy ennyire lelkesek voltak.

Benedek Elisabeta szerint nagyon szerették, hogyan készül a lecsi-pecsi, a kolbász, a puliszka. Ötvös Dániel meggyúrta a kolbászhúst – ez volt számára a legnagyobb élmény. Balázsi Balázs számára felejthetetlen a gyermekek öröme, ahogyan körberajongták a feldolgozandó disznót, majd ahogyan kóstolgatva mondogatták: milyen finom! Makkai Katalinnal előbb A kis gömböc mesét is átismételték, hiszen ez kapcsolódik a disznóvágáshoz – így választották csapatnevüket.

A főzőverseny legnagyobb eredménye az volt, hogy elcsendesedett az udvar: egy szó nélkül ették, amit főztek.

Minden csapatot díjaztak. Bartha Réka az oklevelek mellett egy-egy hangfalat adott át – jutott minden lakószobába. Cseke Rozália intézményvezető megilletődve köszönte meg páratlan napjukat: a kis kapun belül a nagy közösség sokat tanult a jóízű együttműködésből.

A legkisebb részvevőnek, a hatéves Budi Orsikának csillogott a szeme estefelé is: megfoghatta a husit, kolbászt, finomságokat főztek. Kádár Elemér mesélte: jót főzicskéztünk, nem voltunk még így együtt. Bándi Piroska a nevelőkkel való közös ételkészítést emelte ki. A hentes-mészáros Deák Józsefnek soha nem volt még ennyi segítsége. A főzés és kolbászsütés nagy öröm volt. Az intézményben kapusként dolgozó vallja: legyünk együtt, tegyük együtt, hogy érezzék a gyermekek, szeretjük őket.