Akinek tényleg hozta a patkó a szerencsét: Lajos Sándor

Hogy a huszonegyedik században kinek az életébe vonzza be a szerencsét a patkó, azt nem tudom, egy biztos: Lajos Sándor fiatal lópatkoló kovács elmondhatja, hogy az ő életébe hozott.

Fúrógép, csiszológép, kohó, satu, patareszelő, patakés, tömérdek patkó és patkószeg – egy patkolókovács műhely alapfelszerelése. Esetünkben mindez kis változásokkal egy mozgó kovácsműhelybe költözött, hiszen e tradicionális mesterség is a kor követelményeihez alkalmazkodott. Ma már a patkó a gyárban készül, a patkolókovács négy keréken gurul be műhelyével „pácienséhez”, s míg régen az ülő fémből készült, ma az üllő alja alumíniumból van, így tompább a csengése, s kevesebb az esélye annak, hogy az ifjú kovácsmester időskorára nagyothalló legyen.

A csíkpálfalvi Lajos Sándorral a csíkszentsimoni Szent László Lovardánál találkozunk, ahol négy patás vár rá. Azt még elöljáróban elmondta, hogy bár néhány éve gyakorolja a szakmát, szűk egy hónapja nevezheti magát immár hivatalosan is lópatkoló kovácsnak. Ahhoz ugyanis, hogy valaki nyugodt szívvel és a zsebében oklevéllel űzze a mesterséget, két évet kell tanuljon a Békés megyei Mezőhegyesen. Sándor is túl van már ezen, a gyakornoki éveit pedig Blénesi Árpád gyergyószentmiklósi kovácsmester mellett töltötte, tőle leste, tanulta a szakmát.

Mindig is tartottak lovakat – meséli –, s egy otthoni lópatkolás során ismerte meg a gyergyószentmiklósi mestert és annak fiát. Középiskola után egyetemre iratkozott be, de még időben kiderült, hogy az nem az ő világa. Az ő világában a lovaknak volt nagy szerepük, így lett Zabolán a Mikes-birtokon közel négy évig lovastúravezető és lovasoktató.

„Egyszercsak nem volt, aki patkolja a lovakat, s ekkor merült fel annak a gondolata, hogy akár én is tudnám csinálni. Jelentkeztem Magyarországra a patkolókovács-iskolába, de első körben nem vettek fel, mert nem ismerte el az ottani oktatási rendszer az itthoni lovász elővégzettségemet, ez ugyanis az alapfeltétele a kovácsiskolának. Kijártam egy év lovásziskolát, majd jelentkeztem újra a kovácsiskolába, mindez már a koronavírus-járvány miatt online oktatást jelentett, így a lovásziskola és a kovácsiskola mellett tudtam idehaza gyakorolni a szakmát. Kéthavonta kellett Magyarországra menni egy hetet, egy évig” – mesél a 25 éves mesterember a szakmaválasztás hátteréről. Még mindig dolgozik régi mestere mellett is, de önállóan is vállal munkát, Zabolára már csak akkor jut el, ha fiatal csikókat kell belovagolni, betanítani.

Hogy ez a szakma mennyiben veszélyes az ember számára, az a lovak idomítottságától függ, ugyanis az igényesebb lovasember megtanítja a lovát arra, hogy mivel jár egy patkolás. „Ez a lónak nem okoz különösképpen stresszt, ha jól csináljuk, fájdalommentes” – mosolyog. Akkor veszélyes, ha a ló nem volt betanítva, hogy tartsa a lábát. „Igen, rúgott meg ló nem is egyszer, de megtörtént az is, hogy rám lépett, megharapott” – közli higgadtan.

E mesterség gyakorlásához szeretni kell a lovat – egyezünk meg. Nevetve mondja, bizony ő sem hallott olyan patkolókovácsról, aki először lett kovács, s aztán kezdett foglalkozni a lovakkal. Ezért is szükséges a lovászelőképzés egy patkolókovács számára, hogy tudjon megfelelően bánni a négylábú patással.

Sándort mindig is érdekelték a lovak, amelyek odahaza a családot elsősorban a mezőgazdasági munkában segítették. Ünnepnapokon az igavonó állat aztán daliás huszárlóvá alakult, Sándor édesapja ugyanis a Csíkszéki Mátyás Huszárezred zászlósaként vett részt a népszerű huszárfelvonulásokon. Fia pedig sóvárogva figyelte a délceg huszárokat, lovaikat, s talán senki sem lepődött meg azon, amikor a kicsengetési ünnepségén kapott ajándékpénzből megvásárolta első lovát, egy gidrán kancát, Bájost. Ekkor már ő maga is huszár volt – büszkélkedik. Azóta már megvált Bájostól, de lova csak van, Ribizli névre hallgat.

Az ő életébe a ló megnyugvást hozott, türelemre tanította, s azt a vágyát erősítette meg, mindent meg kell tennie a minél jobb együttműködés reményében.

„Ha felülünk egy nyers lóra, nem értjük egymás jelét, de minél többet lovagolunk rajta, annál többet tanul ő is, s én is. Érzi a ló, ha nem vagyok jó passzban, érzem én, ha nincs minden rendben, ilyenkor nem kérek semmit. Egyet csak lovagolunk” – jegyzi meg. Elmeséli, Ribizlit másfél évig nem lehetett egykönnyen megpatkolni, aztán tanítgatni kezdte, hogy hogyan tartsa a lábát, a kitartó munkának pedig meglett az eredménye is, „most már semmi gond nélkül meg lehet patkolni”.

A lótartás, a lovassportok gyakorlása ma reneszánszukat élik, s bár a munkalovak mindinkább háttérbe szorulnak, szerepüket a mezőgazdasági munkagépek veszik át, a „ló csak megmaradt a magyar ember lelkében” – magyarázza. S ha ló van, munkája is akad a lópatkoló kovácsnak.

Szakmán belül úgy tartják – mosolyog –, hogy a patkolás egy szükséges rossz, hiszen a ló eleve patkó nélkül születik meg.

A lovassportokban, a díjugratásban a patkónak csúszásgátló szerepe is van, ez esetben a patkóba egy menetes sarkat csavarunk, ami csak a verseny idejére van a patkóra helyezve” – részletezi.

Munkájában jelenleg a legnagyobb „nehézséget” az adminisztrációs tevékenység okozza – jegyzi meg derűsen –, hiszen az is hátráltatja abban, hogy minél több időt töltsön a lovak társaságában. „Volt olyan munkám, amikor felkeltem, s lógó orral elindultam dolgozni, most viszont alig várom, hogy dolgozhassak” – mondja kedélyesen.

Közben munkához lát, kikötik az istálló folyosóján Ászt, a négyéves székely lovat, mely élete nagy eseményére készül: első ízben kerül patkó a lábára. Ha hívják, viszi a műhelyét, megpatkolja a lovat, összepakol, és jöhet a következő – mondja, amint magára köti a sok munkától már kifakult kovácskötényt. Műhelye egy autó utánfutójára épült, úgy illeszkedik minden eleme egymásba, mint egy puzzle.

A lópatkolás forgatókönyve mindig és mindenhol ugyanaz – szögezi le. Első lépésben megkörmöli a ló patáját, azaz eltávolítja az elhalt szarut az állat talpáról meg a patafalról. „Itt jön a legfontosabb dolog, amiért járni kell az iskolát: minden lónak más a lábvégtengelye. A ló úgymond lábujjhegyen jár, nagyon nagy odafigyelést igényel, hogyan faragjuk a patát, mert ha nem a megfelelő szögben vágjuk le a szarut, más szöget vesz fel a lónak a lábállása, és ezzel túlterheljük az ízületeket meg az inakat. Ezért a legfontosabb a körmölés” – magyarázza, majd kiválaszt egy patkót a sok közül, és rápróbálja a ló lábára.

Közben 1300 Celsius-fokra izzítja a gázzal működő kohót, ide kerül a kiválasztott patkó, majd a felhevült patkót a ló patájára illeszti. Másodpercek alatt égettszaru-illat lengi be a teret, Ász is láthatóan meglepődik az ismeretlen szagtól, de mindvégig nyugodtan tűri a körülötte serénykedő fiatalembert. S bár a forró patkónak a patára való igazításakor az ember ösztönösen is felszisszen, Sándor megnyugtat, mondván, a szaru nem hővezető, tehát a ló nem érez semmit. Fotóriporter kollégámat is arra biztatja, nyugodtan fotózzon, egy három lábon álló lótól nem kell félni, az még nem rúgott meg senkit.

A rásütés lényege tulajdonképpen az – magyarázza –, hogy a patkó tökéletesen illeszkedjen a patára, a forró patkó ugyanis elolvasztja azokat a kitüremkedéseket a patán, amiket korábban a reszeléssel nem tudott elsimítani. A forró patkót üllő és kalapács segítségével alakítja, újra rápróbálja a patára, majd a lehűtött patkó éleit lecsiszolja, hogy az állat véletlenül se ejtsen sebet magán, lyukat fúr bele, s felszögeli a patára.

Erre pedig – hangsúlyozza ki – még mindig nem érzékeny a ló, hiszen ha szakszerűen végzik ezt a mozzanatot, a patkót az elhalt szaruba szögelik.

A ló frissen patkolt lábát a bakra igazítja, s ott végzi el az utolsó simításokat, levágja a szegek végét, rácsonkolja, visszahajlítja s lereszeli, hogy egy síkban legyen a pata a szöggel. Fontos, hogy a patkót igazítja a ló patájához, s nem fordítva – hívja fel a figyelmet, miközben pataolajjal keni be a ló patáját. Csinos – állapítja meg csillogó szemekkel.

Nem sok idő marad már a beszélgetésre, hiszen Ásznak még csak egy lábán van patkó, és további három ló már elő van vezetve, a patkolókovácsra várnak. Azt még megtudakolom, mit gondol egy olyan mester, aki nap mint nap patkókkal dolgozik, vajon tényleg szerencsét hoz-e a patkó. Az ő válasza a határozott igen. „Még a középkorban, amikor a vas, a fém nagyon értékes volt, ha valaki talált egy elhagyott patkót, szerencséje volt, mert abból a kovács bármilyen tárgyat elkészített számára. Nekem nem ilyen szempontból, de igen, az én életembe szerencsét hozott a patkó” – mondja derűsen. S még van egy jó tanács is: a patkót minden körülmények között öblével felfelé kell felfüggeszteni, hogy a szerencse ne essen ki belőle.

Erő, alázatosság, pontosság – fogalmazódik meg bennünk, amint körbeálljuk a fiatal lópatkoló kovácsot, és olykor gyöngéd, óvatos, máskor határozott mozdulatait figyeljük.

Ő már megtalálta saját útját – ismeri el –, és ebben nagy szerepe volt családjának, kovácsmesterének, akik iránt végtelen hálát érez. És a lovaknak, melyek nap mint nap tanítják.