HIRDETÉS

 

Az órásmesterek felett is elmúlik az idő

Péter Beáta 2017. november 29., 16:03

Ki megszokásból, ki vagányságból hordja, van, aki a családi örökség részeként mutogatja büszkén, és hiába van ma már sok okoskütyü, van, aki a harmincéves órájának a csörgésére ébred reggelente. De még a legpontosabb időmérő szerkezet is elromolhat egyszer. Ilyenkor jön jól egy szakember segítsége: Salamon István ötvenedik éve javítja a kronométereket.

HIRDETÉS

A csíkszeredai sétálóutca közepén található meg még ma is a Prestarea Kisipari Szövetkezet egyik műhelye, amelynek ugyan már nincs akkora forgalma, mint harminc évvel ezelőtt, de ha mégis órát kell javíttatni, ide térnek be a csíkiak.

 

Ha tehetné, éjjel-nappal órákat javítana Salamon István Fotó: Gecse Noémi

Itt találjuk Salamon Istvánt, aki – kollégájával és névrokonával, Salamon Kálmánnal váltásban – öt évtizede van elmerülve a fogaskerekek, rugók, mánusok, óralapok, piciny csavarok világában. Mint mondja, annyira szereti a mesterségét, ha tehetné, éjjel-nappal órákat javítana. Otthon is szép gyűjteménye van, több mint száz időmérő szerkezet veszi körül. Ha szükséges, éjjel is felkel megjavítani egy-egy darabot.

 „Mondja a fél világ, hogy nincs ma már igény az órákra. De ez mese, mert igenis van.

Sokan hoznak be régi órákat javíttatni, mert annyira megszokták, hogy ott ketyeg mellettük. Sok szovjet óra megfordul itt, amelyek ugyan régiek, de minőségileg még mindig jók. Ha magácska ide ad nekem egy Rakétát, Csajkát, egy kakukkórát, ingaórát, zsebórát, bármilyent, meg tudom javítani” – magyarázza.

 

Elmerülve a fogaskerekek, rugók, mánusok, óralapok, piciny csavarok világában Fotó: Gecse Noémi

Időközben kliensek érkeznek, egyik karórát hoz, amelyet az órásmester szakavatott mozdulatokkal szétszed, és rövid időn belül meg is találja a hibát, tulajdonosa csatolhatja is vissza a karjára. A másik kliens az ébresztőórájáért jött be, egy hete adta be. Örvend, hogy sikerült megjavítani, hiányzott már otthonról. Amíg várakoznak, az órásmester szóval tartja őket, történeteket mesél. Elhangzik, hogy komájával egy éven keresztül dolgoztak egy olyan nagy órán, amely ütötte a negyedet, a felet, háromnegyedet, és amikor a tizenketteshez ért a mánus, akkor átváltott és tizenkettőt ütött. Ez volt az egyik legnehezebb munkája – mondja Salamon István.

 

Mostanában inkább a fiatalok jönnek javíttatni a drága órákat Fotó: Gecse Noémi

„Egyszer egy svájci órára nem kaptam felhúzókulcsot. Akkoriban nem lehetett akármit vásárolni.

Nézegettem, nézegettem, egy csehszlovák órából kivettem a kulcsot, szinte jó volt, kicsit csiszoltam rajra és nyomtam be a svájci órába.

Ezeket a meglepetéseket szeretem. Negyven évvel ezelőtt voltak a kakukkórák, a cilinderórák, irtó komplikáltak voltak, az ingás órák, utána megjelentek a svájci Schaffhausen, Tissot, Atlantic karórák. A Szovjetunióból érkeztek a Csajkák, Wodstokok, Rakéták, Poljotok. Ezeket mind kilóra hozták. Mostanában inkább a fiatalok jönnek javíttatni a drága órákat. Elmennek külföldre dolgozni, és azért, hogy itthon tudjanak bizonyítani, hoznak kintről öt-hat modern órát. Vannak köztük komoly, minőségi darabok, de rengeteg ócska is” – mutat rá az órásmester.

Minden órának más a hibája, és egyben más az érdekessége is Fotó: Gecse Noémi

Úgy véli, ebben a mesterségben az a szép, hogy meg kell keresni az eldugott hibákat. Minden órának más a hibája, és egyben más az érdekessége is. Egy órának lelke van, és aki nem szereti ezt a mesterséget, nem tudja csinálni.

Van, amikor harminc klienst is ki tud szolgálni egy nap, van, hogy csak tízet. Mint mondja, sok mindentől függ, a hiba bonyolultságától, de a fizetések időpontjától is.

A hónap első és utolsó napjaiban nem nagyon térnek be órát javíttatni, inkább tíz-tizenötödike környékén van több munkájuk.

Salamon István szülei szintén a Prestarea Kisipari Szövetkezetnél dolgoztak, igaz, ők a fodrászszalonban.

Édesapja választotta számára ezt a szakmát Fotó: Gecse Noémi

„Édesapám választotta számomra ezt a szakmát. Székelyudvarhelyen egy elektrotechnikai iskolába szerettem volna menni, de oda nem sikerült. Aztán 1966-ban elkerültem Aradra egy szakiskolába, ott óragyár is volt. Első évben ott voltam, utána a többit itthon, mert közben dolgozni is kellett, csak így lehetett mesterséget tanulni. Volt egy főnököm, aki mindig nekem osztotta ki a legnehezebb munkákat.

A régi CFR csergőórákat, karórákat mind én kaptam javításra. Akkor nagyon haragudtam rá, de most örvendek, mert jól megtanultam a szakmát.

Katonaság után ide kerültem vissza és azóta itt vagyok.”

Nagy élmény volt számára, amikor az országból huszadmagával 1977-ben Oroszországba utazhattak a Penza óragyárat meglátogatni. „Annyit mentünk, hogy már meguntam, Moszkvától még vagy ezer kilométerre volt. De sok érdekességet láttam. Úgy kell elképzelni, hogy

egy huzal elindult egy szobán át, egy másodikon, egy ötödiken, egy tizediken, és mikor kijött, a hajszálrugó méretre ki volt véve.

Megnéztük, hogyan galvanizálnak: mintha óriási méhkeretek lettek volna, azokra fel volt rakva tízezer darab óra, lent voltak a medencék. Nekem mint órásnak volt már régiségem, kíváncsi voltam, hogyan csinálnak meg például egy kereket. Sok érdekességet láttam ott a gyárban. De nagy szigorúság volt, még képeslapot is tilos volt küldeni. Megismertem ott egy kislányt, majdnem elvettem feleségül. Aztán miután hazajöttünk, kaptam egy levelet, hogy sajnálja, hogy elmentem, ő megy valami táborba, és többet nem találkoztunk. Épp olyan szőke volt, mint a feleségem” – emlékezik vissza.

„Nagyon nehéz, de gyönyörű mesterség ez” Fotó: Gecse Noémi

Míg harminc évvel ezelőtt ötszázan voltak a vállalati gyűlésen, ma már csak huszonnégyen dolgoznak a szövetkezetben. „Munka rengeteg volt, tízszer ennyi. Ide tartozik a mosoda, a fodrászat, az ékszerészet, szemüvegjavító, üvegező, a tévéjavító, fotóstúdió. Nagyon nehéz, de gyönyörű mesterség ez, éjjel-nappal tudnék még most is dolgozni. De most már kevesen vagyunk, nagyjából velem egykorúak a kollégák. Csíkszeredában ketten vagyunk, Gyergyóban egy, Udvarhelyen egy, Szentgyörgyön egy, Maroshévízen egy órás van. És ők sem húsz vagy harminc évesek már.

Ez a világ elmúlik, kár, hogy nem élek még ötven évet. De lassan eljárt felettünk is az idő”

– summáz az órásmester.

Fotó: Gecse Noémi
Fotó: Gecse Noémi
Fotó: Gecse Noémi
Fotó: Gecse Noémi
Fotó: Gecse Noémi
Fotó: Gecse Noémi
Fotó: Gecse Noémi
HIRDETÉS
1 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS