HIRDETÉS
„Ötesztendős koromban árván maradtam, tizennyolc éves koromban özvegyen” – kezdi a történetét Viktória néni, miután egyik unokája, Annamária és két kicsi ükunokája társaságában betérünk a csomafalvi házba. 1925-ben született, tizenhárman voltak testvérek, hatan érték meg a felnőttkort, fiatal leány volt, amikor Pestre ment szolgálni. Tizennyolc éves korában férjhez ment, de a férjét elvitték katonának, majd fogságba esett, nem is jött haza többé. Viktória egyedül maradt itthon a kisfiával, nyolc éven át egyedül nevelte.
„Nyolc esztendeig tengettük az életünk, aztán ide férjhez jöttem. Kellett volna valami ebbe a házba, mert üres volt, de nem volt pénzünk, amivel vegyünk. Elkezdtem csinálni ezeket a varrott képeket, az anyagon a likakot tűvel bétöltöttem, csináltam rá házat s kutyát, sárga láncot varrtam neki, a ház tetejére gólyát. De gondoltam, olyan sokáig tart varrni azokat a likakot, mert kellett vagy tízet öltsek, hogy a lik megteljen, viszont ha festéket vennék, s húznám ecsettel, hamarabb volna. Isten tudja, hogy tudtam pénzt szerezni, ment egy asszony Magyarországra, adtam neki pénzt, hogy hozzon nekem festőt. Ez 1956-ban volt, de úgy elkódorgott ott az asszony, mert ősszel elment, és még márciusban nem volt hazajőve, nem tudom, milyen világ volt ott, de nem tudott hazajönni. Aztán hozott festőt, de nem olyant, amilyen kellett volna nekem, hanem temperát. Elkezdtem hát húzogatni az ecsettel, s ment, ment az ecset, ahová húztam. Aztán még egyet, még egyet, van olyan festményem, amit ’58-ban festettem, s azóta ott van a falon. Így kezdtem el festeni, hogy valamit dolgozzak” – elevenítette fel Bartalis Jánosné.
S hogy tanulta-e valahol a festést? Hol tanulta volna? – kérdez vissza Viktória néni. Hiszen árván nőtt fel, majd fiatalon egyedül maradt a kisfiával, nem volt lehetősége tanulni.
„Örökké szegények voltunk, ki tanított volna minket? Ezelőtt nem olyan világ volt, mint most. Mezítláb születtünk, s úgy jártunk mezítláb még a templomba is, a mezőre is. A mezőn sokat kellett dolgozzunk, nem úgy volt, mint most, hogy nem megyünk oda, s vesszük a kenyeret a boltban. Akkor aratni kellett, csépelni kellett, őrletni s sütni, s csak úgy volt, amit együnk. De sohasem néztem, hogy más hogyan fest. A csíkot se láttam, hogy más hogy húzza, s több mint tizennyolc esztendeig szobafestő voltam. Ki kellett találjam magamtól, hát kitaláltam magamtól. Nem volt tévé sem akkoriban, amit tudtam, azt csináltam, nem tanultam mástól soha semmit. Úgy hiszem, Isten adta a tehetséget a festéshez.”
Bartalis Viktória visszaemlékezett, amikor beköltözött a házukba, régen volt az már kimeszelve, így nekifogott, és kifestette. Aztán hol egy szomszéd kérte meg, hol egy távolabbi ismerős, hogy meszelje ki a házát. „Nem tanultam azt sem, csak nekifogtam, s meszeltem. Csak ennek, csak annak, addig-addig, hogy még Csíkba is jártam meszelni, például Göröcsfalvát végigfestettem. Rég nem jártam arra, pedig annak idején járogattam a búcsúba is Csíksomlyóra, kilencszer voltam gyalog ott. Így töltöttem az időt, hogy másoknál meszeltem, esztendőkig ezzel foglalkoztam.”
Mutatja, a tavaly még ő húzta meg a csíkokat a falon a konyhában az egyik dédunokája segítségével, s közben tanította őt is, hogy hogyan kell. „Mutattam az unokámnak, mert én szédültem, nem tudtam már felállni. Ő kicsi doktorica lesz, neki erre már nem lesz szüksége és ideje, de azt mondta, megtanulja, mert nem árt, soha nem lehet tudni.”
Viktória néni később mintegy húsz évig a lengyárban dolgozott kötélverőként, amit még az édesanyjától tanult el. Mint fogalmazott, a Jómária suttogta neki, hogy menjen el a kötélgyárba dolgozni. „Gondoltam, el kell menjek én is munkába, hogy kapjak bár egy kicsi nyugdíjat. Aztán úgy rám kaptak, hogy ott maradtam, mert jó volt. Csináltam ott a kötelet. Kicsit akartam csak menni, de úgy megtetszett a munkahely, és a munkatársaimat is nagyon szerettem, hogy nem tudtam volna otthagyni. Nem is hagytam, míg nem kellett nyugdíjba jöjjek. Hiába mentem volna szobát festeni, onnan nem nyugdíjaztak volna. Így nyugdíjat kaptam, s most is jön, mert várom” – mondja kacagva.
Beszélgetésünk során visszakanyarodunk a festéshez, a szobában lévő alkotásokat is megtekintjük. A természetről mintázott képek, csendéletek, házak, faluképek sorakoznak bent. Viktória néni fia, Imre is örökölt édesanyja alkotói tehetségéből, ő a faragásban jeleskedik – derül ki, amint megtekintjük az általa faragott tárgyakat. „Itt a faluban is sokan kértek festményt, mindig vitték. Most gyűlt meg az utóbbi időben, már azt hiszik, meghaltam. Sok képet festettem Maroshévízre, nagyon szerették a Jézus az olajfák hegyén-t, egyszerre megfestettem tízet, és vittem le vonattal, ott örökké kérték, nem tudtam eleget festeni belőle. De más helyekről is eljöttek vásárolni, Magyarországra például rengeteg képemet elvitték.”
Minden búját-baját elfelejtette, amikor festhetett – bólogat. „Előszedtem, nekifogtam, s csinálgattam. Úgy belevetettettem magam a festésbe, hogy mást nem is láttam, csak festettem. Ezelőtt az asztalra tettük a festőt, s ott festettem, de most már kiszereljük az udvarra állványra, másképp nem megyen a virágfestés. De amíg tudtam, mindent megcsináltam, festettem. Most már nehezen megy, az ízületeim fájnak, de azért még a múltkor festettem egy rend képet. Inkább festenék most is, minthogy egész nap feküdjek. Mindjárt-mindjárt a lábujjkáimmal is festenék. Szerettem festeni, még a lábujjkáim is csinálják a fenyőfákat állandóan – gondolatban. De most már meg vagyok öregedve, pedig úgy szeretnék még festeni.”
Azt, hogy hány darab festmény került ki a keze alól, nem tudná megmondani. Csak annyit tud, hogy amikor ideje volt, mindig festett. „Én sohasem kerengtem. Ha egy képnek nekifogtam, azt el kellett végezzem. Az nem úgy volt, hogy egyet térek a szomszédban, s utána folytatom. Ösztönöm volt, hogy mindig más és más képet csináljak. Annyi székely kaput festettem, hogy csoda.” Ha pedig nem festett, akkor kézimunkázott, szőtt, font, varrottasokat készített.
De azért már úgy kezdett mindenem fájni, és egyedül is meguntam már, az uram ’89-ben halt meg. Csak nézegetem, annyi dolog volna ebbe a házba, s nem tudok semmit megcsinálni. Lefekszek, s azt jól megcsinálom. Aludni úgy tudok, hogy Romániában az első díjat elnyerném” – fűzi hozzá nevetgélve.
Sok kézimunka, kép őrzi Viktória néni keze munkáját, s mint mondja, azért is festett, hogy hagyja hátra. Hála Istennek, van is, akinek. Az ágya mögötti képeken mutatja: két unokája, öt dédunokája és három ükunokája is van. Nagy szeretettel beszél mindannyiukról, ő fogorvos, ő orvosnak készül, ők hokiznak, egyiknek nemrég volt az esküvője, ő már bejárta a fél világot, tanár lesz belőle – sorolja.
„Én nem értek ezekhez, mert mi csak kapálni s takarni jártunk. Most a háromhetes bubát felöltöztetik embernek, kalapot tesznek a fejébe, kicsi nadrágot adnak rá, ilyen világ lett. Az én egyik fiútestvérem nyolcesztendős volt, még köntösbe járt iskolába. Minden más volt.” Látogatásunk végén még kifejti, noha már nem hall jól, az embernek ennyi esztendős korában valami kell jöjjön.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
