Egy letűnő kor remekműve: Toyota Avensis

A középkategóriás, az Egyesült Királyságban gyártott japán egyfajta „értelmiségi” négykerekűként vetette meg a lábát Európában, nem célozta meg a fiatalságot,

tulajdonosairól lerítt, hogy úgy stabil az anyagi hátterük, hogy közben nem akarnak magamutogató autókkal feltűnést kelteni.

Ennek is köszönhető a jobb értékállósága, illetve az, hogy nem zúdult Kelet-Európára olyan tömény mennyiségben, mint a Volkswagen Passat. Persze bőven akad még riválisa, elég a Ford Mondeóra, az Opel Insigniára, a Honda Accordra, a Mazda6-ra vagy éppen a belföldi piac nagy középkategória-kedvencére, a Renault Lagunára gondolni. Az Avensisnek azonban van egy tagadhatatlan előnye: hogy Toyota.

A harmadik generációs Avensis kombiváltozata csak oldalnézetből szép – a szedán még abból sem –,

mintha szándékosan egy teljesen semleges külsejű gépet akartak volna tervezni, ami egyszerű, örök életű használati eszközként szolgálja a tulajdonosát,

és valószínűleg senki nem ad becenevet neki, nem tekint közel egy háziállattal egyenrangú családtagként rá – mint mondjuk az Alfa Romeo 159 esetében, amelynek a Sportwagon kivitele talán minden idők legszebb kombija. Nem, az Avensis a mindig pontos, hibázni képtelen hivatalnok, és lehet, hogy egy autótól ez nem is akkora baj.

Az Avensis a szolid formatervű külsőt nagyszerű beltérrel ellensúlyozza – igaz, a méretekre vonatkozó puszta számadatokat nézve kategóriájában nem számít kimagaslónak, mégis minden pontjáról süt az átgondolt tervezés, az ergonómia és a minél mesteribb helykihasználásra irányuló igyekezet. A közel 4,8 méteres hosszhoz mindössze 2,7 méteres tengelytáv jár, ennek ellenére hátul rengeteg a hely, a hátsó üléssor mögötti csomagtér pedig remekül kihasználható, még ha a kitölthető űr – 543 liter – nem is számít rendkívülinek.

Vezess bármekkora távon, partner vagyok – sugallja a vezetői tér, és a komfortos ülésektől az állítható kormánykeréken és a tűpontos váltókaron át az elsőrangú pedálrendig, a kézre eső, egyértelmű kapcsolókig minden ezt igazolja,

kár, hogy a középkonzol olcsó hatású, karcolásgyűjtő „kályhaezüst” műanyagot kapott, hasonlóan egyszerű krómhatású, könnyen törő berakásokkal.

Ez az egyetlen, ami merőben eltér az autó visszafogott karakterétől, és nem pozitív irányba. A központi Touch&Go érintőkijelző mai szemmel enyhén mulatságos, pedig még mindig hibátlanul végzi a dolgát, és a hozzácsatolt hangrendszer is több mint tökéletes.

A végtelenül kiforrott kétliteres, közös nyomócsöves, négyhengeres dízelmotor 124 lóerős teljesítménye mellett 310 newtonméternyi maximális forgatónyomatékot képes előhívni, és ez utóbbi érték az, ami miatt hasonló vezetési élményt a mai autók közül egyre kevesebb tud. Az Avensisnél visszatérő „figyelmeztetés”, hogy a 2,2 literes öngyulladóst kerülni kell, holott a harmadik generációnál már korrigálták a sok korábbi tulajnak bosszúságot okozó hibákat – azaz nem kell már attól sem félni.

A tesztautóban lévő kétliteres – csupán 111 ezer kilométert futott – motor azonban örök társ lehet, viszonylag alacsony literteljesítménye már önmagában garancia a tartósságra. Alacsony fordulatról ébred a nyomaték, rugalmas, izomból veszi az előzések akadályait, és – részben a hangszigetelésnek köszönhetően – meglepően csendes, még hidegen is. Autópálya-tempónál észrevehetetlenül dolgozik, bár az üzemanyag-fogyasztása messze meghaladja a katalógusértékeket – a gyári négy és fél literes átlag vegyes használatban inkább bő két literrel több a valóságban, ami még mindig teljesen elfogadható, tekintve, hogy az autó üresen is közel 1,6 tonnát nyom.

Az Avensis futóművét a már-már túlzott puhaság definiálta, azaz mindent a kényelemnek igyekeztek alárendelni a hangolás során – nos, ez az Avensis III ráncfelvarrásakor megváltozott, az elöl MacPherson, hátul kettős keresztlengőkaros futómű keményebb lett, de csak annyival, hogy – a kevésbé szervózott kormánykerékkel – közvetlenebb legyen a vezetési élmény. Kisebb oldaldőlés, nagyobb kanyarsebesség – amihez azért hozzájárulnak a széles, 215-ös abroncsok –, mérsékeltebb alulkormányzottság jellemzi az autót, ami mind az előnyére válik.

Belátható időn – azaz évtizedeken – belül el fognak tűnni az utakról a D-4D-hez hasonló belsőégésű motorok, ami rengeteg dízelbarátot kellemetlenül érint majd, sőt az ehhez vezető úton már elindult a legtöbb gyártó. Aki „régivágású” megoldásra vágyik, az az Avensissel nem fog mellé.