Hosszú az út a zenéig: Boros Zoltán

Egészen biztos, hogy hatással volt rá az a zongora, amely mellett született a Dél-Bihar megyei Gyanta település református parókiájában 1939. július 29-én, de főként arra az érzésre nyomta rá bélyegét születésének helyszíne, amely sokáig elkísérte őt. Évtizedekig érzett üldözöttséget papi származása és az 1944-ben történt gyantai események miatt, aminek csak később tudott nevet adni.

– kezdi élettörténetének meséjét Boros Zoltán marosvásárhelyi otthonának egyáltalán nem szokványos, ötszögű nappalijában.

Édesapja lelkész volt Gyantán, egy dél-bihari faluban, és írónak készült. Novellái jelentek meg a Havi Szemlében és az Utunkban, novellapályázatot nyert, később azonban csak műfordítói munkájára tartottak igényt, eredetit nem kértek, aztán már saját nevén sem írhatta alá fordításait Boros Ferenc. Stílusa, nyelvezete nem volt elfogadható abban a rendszerben.

1944. szeptember 24-én egy román tábornok parancsára ki kellett volna irtani és felgyújtani az egész Gyantát, mert egy visszavonuló magyar csapatrészt nemcsak elszállásoltak, hanem vendégül is láttak a falubeliek,

akik nem tudták, hogy mi is a hadi helyzet, hiszen már egy éve összegyűjtötték a telepes rádiókat, és a csendőrségen őrizték, így nem voltak híreik a háborúról. Bejöttek a magyarok – ezt tudták csak. Mikor jött a hír, hogy érkeznek a román és az orosz csapatok, a magyarok folytatták a visszavonulást, és a közeledő román csapatok a falun álltak bosszút. Összegyűjtöttek férfiakat, nőket, teljes családokat, kivitték a temetőkertbe, és ott agyonlőtték őket, több mint negyven személyt.

Boros Ferenc református papnak az volt a „szerencséje”, hogy szeptember elején elvitték egy lágerbe a dél-bihari lelkészeket, közösségvezetőket, mintegy nyolcvan embert, hogy ne legyenek otthon, amikor eldől Erdély sorsa. Ő tehát szeptember 24-én nem volt otthon, de otthon volt az akkor ötéves Zoltán a hétéves nővérével és édesanyjukkal. A magyar tisztek náluk szálltak meg, erre mai napig tisztán emlékszik a zeneszerző.

„Az egyiknek a vállán volt egy lőtt seb, de vidám volt, hogy őt csak ott lőtték meg, jó hangulat volt, mert »bejöttek a magyarok«. Vasárnap a tábori lelkész a templom előtt úrvacsorát osztott, de déltájban már lehetett tudni, hogy baj lesz. Édesanyám fogott bennünket, és elmenekültünk a falu román orvosához, Pop Augustin volt a neve. Akkor négy-öt román család élt Gyantán, ők is tudtak magyarul, a románok és a magyarok között jó volt a viszony. Az orvos valószínűleg az életét veszélyeztette, amikor befogadta a halálra keresett lelkészcsaládot. Bennünket bedugtak egy kicsi helyiségbe, sötét volt és nedves, emlékszem, hogy fáztunk, és összebújtunk a nővéremmel. Arra is emlékszem, hogy édesanyám egyszer beadott egy csokit” – meséli Boros Zoltán.

A csokoládé történetét később mondta el neki édesanyja. A két román tiszt és egy katona, akik végrehajtották a gyilkolást, a román orvoshoz jöttek be vacsorára. Az orvos felesége számított is erre, a lelkész feleségét, aki jól beszélt románul, beöltöztette cselédnek, ő szolgálta fel a vacsorát. A tisztek adtak egy-egy csokoládét a doktor gyerekeinek, sőt a cselédnek is, de egyszer, amikor éppen felszolgált valamit, hallotta, hogy megkérdik, hol van a pap családja. Akkor szólt az őket elrejtő orvos feleségének, hogy többet nem tud bemenni a tisztekhez, mert fél, hogy elárulja magát.

„Arra emlékszem, hogy egyszer csak bejött hozzánk, magához szorított bennünket, és velünk maradt, mi meg elaludtunk” – idézi fel 1944. szeptember 24-e estéjét Boros Zoltán. Csak másnap tudták meg, hogy a parókiát leöntötték benzinnel és felgyújtották, benne veszett az egyházi irattár, a kegytárgyak és a család teljes vagyona. A lágerből hazatért lelkészt csak a parókia üszkös romjai fogadták, de a családja életben maradt. A faluban történteket később szemtanúk elbeszélései alapján Boros Ferenc írta le részletesen a Presbitériumi jegyzőkönyvben. A gyantai templom falán egy márványtábla őrzi az emlékét.

A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum elvégzése után, ahol francia, ógörög és latin nyelvet is oktattak, 1955-ben felvételizett Kolozsváron a mindössze tíz éves Bolyai Tudományegyetem magyar szakára, olyan volt az intézmény, mintha századok óta létezne: állandóságot, stabilitást sugárzott – emlékszik vissza diákévei legelejére. Abban az időben a magyar nyelv és irodalom az egyetem legrangosabb szakjának számított, lehetett tudni, hogy innen kerülnek ki az erdélyi írók, költők, szerkesztők, újságírók. Boros Zoltán évfolyamtársa volt Szilágyi Domokos, Lászlóffy Csaba költő és Nagy Kálmán műfordító is, aki fiatalon öngyilkos lett, akárcsak Szilágyi Domokos.

Az 1956-os forradalmat az erdélyi fiatalság lélekben száz százalékosan támogatta, a titokban hallgatott Kossuth és Szabad Európa rádióból sokat tudtak arról, hogy mi történik Magyarországon. Tudták, hogy tenni kell valamit egy szabadabb életért, hiszen hatalmas elnyomás volt, szinte semmit sem volt szabad kimondani. Békés megnyilvánulások voltak, 1956 táján a kolozsvári egyetemen senkinek nem volt fegyvere. Ennek ellenére a megtorlások kegyetlenek voltak.

„Három diáktársamat is letartóztatták, Koczka Györgyöt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, és hosszú börtönévekre ítélték őket. A diákság nagy-nagy »bűne« az volt, hogy az évfolyamunk egy csoportja megtisztította a magyar írók sírjait, és november elsején kimentünk ismét, gyertyát gyújtottunk a Házsongárdi temetőben. Világosan emlékszem, hogy hosszú bőrkabátos szekusok álltak a sírok között. A betiltott Dsida Jenő síremlékéhez is elmentünk, és sírversének négy sorát felolvasta valaki közülünk: »Megtettem mindent, amit megtehettem«” – gondol vissza a kolozsvári évekre Boros Zoltán.

nehogy tiltakozzunk a Bolyai egyetem intézményi önállóságának a megszüntetése ellen. Októberben, épp a magyar forradalom kétéves évfordulója táján gyűlést hirdettek az egyetem sétatéri aulájában. A kinevezett kari IMSZ-titkár volt a gyűlésvezető, Farkas Zoltán, a tudományos szocializmus tanszék tanársegéde. Előre kiszemelt diákokat kiszólított a színpadra, érződött, hogy itt valami készül. 1956-tal kapcsolatos kérdéseket tett fel, nem is értettük, hogy miért most, hisz annak már két éve, és a súlyos leszámolás is megvolt. Emlékszem, Péterfy Irént kihívták, és megkérdezték tőle, hogy mit gondol, 1956 forradalom volt, vagy ellenforradalom? Akkor kötelező módon csak ellenforradalomként lehetett emlegetni ötvenhatot, de Irénke nem tudta kimondani azt a szót, hogy ellenforradalom. Utólag tudtuk meg, hogy letartóztatták és egy koncepciós perben tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből ötöt le is ült Románia szörnyű női börtöneiben. Vastag Lajoshoz meg ez volt a kérdés: »Ha 1956 októberében Budapesten lettél volna és fegyver van a kezedben, kire lőttél volna?« Szinte gondolkodás nélkül rávágta: »Főbe lőttem volna magam.« Óriási taps. Hat év börtön várt rá” – emlékezik vissza a gyűlésre Boros Zoltán, amely az ő egyetemi pályafutására is hatással volt.

Farkas Zoltán kérdéseit többször kifütyülték. Bár az akkori diák Boros Zoltán fütyülni nem tudott, de tapsolt, és be is szólt többször, hogy nem ért egyet az elhangzottakkal. Ennek az lett a következménye, hogy másnaptól az egyetem egyik irodájába sorra behívták a gyűlésen részt vett hallgatókat, hogy megtudják, ki fütyült, ki tapsolt.

November 4-én meghirdették a második gyűlést Takács Lajos rektor vezetése alatt, aki azzal kezdte, hogy két héttel azelőtt volt egy gyűlés, amelyen politikai huligán-megnyilvánulások voltak, amit nem lehet tűrni az egyetemen. Elkezdte sorolni, hogy kiket zárnak ki az egyetemről, többek között Boros Zoltánt és még hat egyetemi hallgatót, akiknek azonnal el kellett hagyniuk a termet – idézi fel azt a gyűlést a zeneszerző, amelyen megpecsételték egyetemi sorsát. „A mai napig nem tudom, hogy ki lehetett az, aki a nevünket leadta, de már rég nem is érdekel.”

„Mikor otthon Nagyváradon elmeséltem a szüleimnek, hogy kizártak, csendben végighallgattak, egyetlen rosszalló szót nem hallottam tőlük, csak aggódást láttam a szemükben, féltést, hogy mi következhet ez után még rosszabb? Az világos volt, hogy felsőfokú végzettségem, diplomám már soha nem lehet, legalábbis akkor úgy tűnt” – eleveníti fel a zeneszerző.

1944-ben a parókiában a zongora is lángra gyulladt, a farészek teljesen elégtek, a bronz tőke a hőtől megolvadt és összevissza facsarodott, Boros Zoltán szerint ma elfogadnák modern installációnak. Ez volt az egyetlen tárgy, amit a ház romjaiból értékesíteni lehetett, mint fémet. Saját zongorájuk sokáig nem volt, Váradra költözésük óta mégis mindig volt egy bérelt hangszer a lakásukban.

Zoltán negyedik osztálytól tanult zongorázni, az érettségi akkor a tizedik osztály után volt, eredetileg zeneakadémiára akart felvételizni, de zongoratanárnője azt tanácsolta a 16 éves kamasznak, hogy maradjon otthon egy évet, és felkészíti a zongora szakra. Nem akarta elveszíteni az évet, másik kedvence az irodalom volt, bölcsészkarra felvételizett, ami most elveszett. Kizárása után ismét a zenéhez fordult, zongoraórákat vett, klubokban, vendéglőkben játszott. Pár év múlva, 1962-ben felvételizett a jászvásári zeneakadémiára, remélte, hogy ott nem ismerik a múltját, ez persze naiv elképzelés volt. Tiszta tízesre vizsgázott, felvették. Alig telt el egy-két hét, hívatta a megyei KISZ-titkár, aki utolsóéves volt a zenekonzervatóriumban, ugyanakkor a Mitropolia, az ottani legrangosabb templom kórusát vezette. Iași-ban más volt az egyház és a politikum kapcsolata, ott lehetett valaki KISZ-titkár és templomi kórusvezető egyszerre, Kolozsváron nem. A behivatott Boros Zoltán elmondta, hogy ’58-ban mi történt, aztán egyszer találkoztak a konzi folyosóján, és a titkár intett, hogy minden rendben. Ez már 1962-ben volt, amikor lehetett tudni, hogy az ötvenhatos bűnöket kegyelemben részesítik. Két év után átkérte magát Kolozsvárra, és ott fejezte be a zeneakadémiát 1967-ben.

Egyetemi évei alatt zenélésből tartotta fenn magát, vakációkban rendszerint valamelyik tengerparti üdülőben játszott konzis diákokból alakult együttesével, a három hónapi gázsi elég volt egy-egy konzervatóriumi évre.

A hatvanas években a külföldieknek fenntartott szállodák vendéglőiben, bárjaiban kizárólag élő zene volt, aki végigsétált Mamaián, a legjobb romániai együtteseket hallgathatta,

Horea Moculescu, Eugen Ciceu (svájci lemezein Cicero), Vilmányi Sándor és zenekara stb., valamint ’63-’67 nyarain Boros Zoltán együttese muzsikált, az egyik Mamaia-i bárban például a később Amerikában is ismertté vált kiváló dzsesszénekessel, az akkor 19 éves Aura Urziceanuval. Ugyanakkor Kolozsváron megalapította az Egyetemiek Háza Jazzkvartetjét, a Kolozsvári Rádió élő adásaiban játszottak, és több ízben Bukarestben, a Televízió zenei osztályának vagy a magyar adásnak a meghívására.

A konzervatórium elvégzése után, 1967-ben, mivel a hivatalosan választott állásával nem volt megelégedve, a szabadúszó muzsikus életet választotta. Tengerpart, hajózenész-élet a Transilvania turistahajón, Földközi-tengeri körutazás, tíz kikötőben partraszállás, majd a brassói ARO éjjeli bár music hall programmal – távolról vonzó életmód. A valóságban a szerződések legfeljebb háromhónaposak voltak, utána a bizonytalanság. 1969-ben jelentkezett a nagyváradi színház megüresedett karmesteri állására, ahol két imádott évet töltött el 1971-ig.

A színház életre szóló élménye volt, az ott tapasztaltaknak nagy hasznát vette később televíziós munkájában. Hamar rájött viszont, hogy a zenei vonal csak egy kísérő, egy kellék, és ő szeretett volna előre lépni a szakmájában. 1970-ben, a székelyudvarhelyi Siculus könnyűzene fesztiválon megismerte Bodor Pál főszerkesztőt, és ’71-ben hosszú káderezés, ellenőrzés után szerződtették a televízióhoz, ahol egyből a „mély vízben” találta magát. „Romániában 1969 előtt magyar televíziós szakemberek nem voltak, csak filmesek, így mi, a más végzettségűek elsősorban tőlük tanultuk meg menet közben a szakmai ismereteket” – eleveníti fel tévés karrierje kezdetét.

A magyar adásban főleg a könnyűzenével, a régizenével és a dzsesszmuzsikával foglalkozott, és a zenei műsorok mellett nagyobb lélegzetű, sok műfajú műsorokat szerkesztett Csáky Zoltánnal és Tömöry Péterrel Erdély városaiban Zenés Karaván és Klubdélután címmel, amelyekben jelen volt az illető város hely- és kultúrtörténete, irodalmi élete, felléptek a városban élő színművészek, zenészek, írók, költők is – emlékezik vissza Boros Zoltán, akinek a saját műsorai közül egyik személyes kedvence az a Klubdélután volt, amelyet a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében vettek fel.

Budapesten a Magyar Televízió 1966-ban rendezett egy sikeres Táncdalfesztivált, addig csak szűk körben ismert énekesekből, zenekarokból a tévéközvetítés hatására sztárok lettek, az egész ország dúdolta dalaikat. „A magyarországi slágerek Erdélyben is népszerűek voltak, de az előadókat legfeljebb fényképről ismerhettük, koncertezni nem jöhettek Erdélybe. A hatvanas években létezett ugyan már erdélyi magyar könnyűzene – meséli nekünk a zeneszerző –, de az egész Erdélyre kiterjedő zenei mozgalmat 1970-től kezdve a székelyudvarhelyi Siculus fesztivál tudta megteremteni a Román Televízió magyar adásával és a marosvásárhelyi, kolozsvári, bukaresti rádiók magyar nyelvű műsoraival közösen. Az első fesztiválról az alig egy éves magyar adás élő közvetítést adott, annak minden rizikójával és főleg hangtechnikai tökéletlenségével.”

1971-ben már Boros Zoltán készítette a műsort, és ragaszkodott hozzá, hogy a televízió rendelkezésére álló eszközökkel az amatőr együttesek, énekesek is elfogadható produkciót nyújtsanak. „Tegyünk úgy, mintha volna, és lesz” volt a titkos jelszó. Borbély Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió zenei szerkesztője, rendezője a fesztivál napjaiban a Boros által kiválogatott dalokból zenei felvételt készített, a közvetítés tehát playback volt, a kép élő, de a hang szalagról. Az 1971-es Siculus dalai ma is megnézhetők a világhálón. 1972-ben Boros már nagylemezt állított össze a fesztivál dalaiból.

Nem voltak román versenyzők, meghívott előadók is csak kevesen, azok közül is többen magyarul énekeltek, a rockzenekarok szövegei se tetszhettek, sem a rockosok színpadi mozgása, megjelenése, hosszú haj, szakáll stb. 1973-ban a záró koncertet már ismét élőben volt érdemes felvenni, mert a Metropol Group játszott, és Győry Klára, az akkori legkiválóbb énekesnő énekelt, hatalmas siker volt, rock és blues, ami nem az elvtársaknak, hanem a közönségnek szólt. Ez volt az utolsó fesztivál, túl jó lett, túlságosan szerették az emberek, be is tiltották. Ez jellemezte azokat az éveket, amikor megvolt a határ, hogy mit lehet és mit nem az erdélyi magyar kultúrában. Rövid ideig át lehetett lépni a tiltásokat, de végül mindig a hatalomé volt az utolsó szó” – gondol vissza a hetvenes évekre a zeneszerző.

Az erdélyi magyar rock, pop, folk ezzel nem halt meg, az együttesek koncerteztek, turnéztak, a televízió magyar adása továbbra is foglalkoztatta az immár profi szinten muzsikáló erdélyi együtteseket, a legjobb zenei felvételekből Boros Zoltán rendszeresen összeállított egy-egy lemezre valót és átadta az Electrecord lemezkiadónak, a tévé magyar adása égisze alatt rock, pop, folk versenyfesztivált rendezett Temesváron Ifjúsági Zenei Hétvége címen, a Zenés Karaván városról városra járt, de a magyar nyilvános rendezvényeket a hetvenes évek végétől a hatóságok már egyre jobban akadályozták, a magyar adás pedig 1986-ban megszűnt.

„A hetvenes években nem ez volt az egyetlen zenei mozgalom Erdélyben. A táncház és a régizene is ifjúsági generációs mozgalommá nőtték ki magukat.” 1979-ben Pávai Istvánnak és Boros Zoltánnak a csíkszeredai muzeológus Miklóssy Vilmos hívta fel a figyelmét, hogy ahol a megyei múzeum is működik, a Mikó vár, annak négyszögű, zárt terű udvara mennyire alkalmas lenne régi korok muzsikájának a megszólaltatására. Így született meg a Csíkszeredai Régizene Fesztivál ötlete, amelyet Kájoni János 17. századi, Csíksomlyón élt polihisztor szerzetesrendfőnökre emlékezve sikerült megvalósítani először 1980-ban. „Még öt éven keresztül működött akkor ez a fesztivál” – idézi vissza az azóta méltán híressé vált rendezvényt.

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál idén ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját, a Siculust pedig két évvel ezelőtt sikerült újraéleszteni, engem a szervezők a zsűri tiszteletbeli elnökének szoktak kedvesen meghívni. A mostani Siculus méltó folytatása az ötven évvel ezelőttinek, sikerült megőriznie a fesztivál ars poeticáját: eredeti, erdélyi magyar rock, pop zenei vetélkedő, erdélyiek az előadók, a zeneszerzők, a szövegírók” – sorolta nekünk a zeneszerző, aki maga is kivette a részét abból, hogy igenis legyen Erdélyben könnyűzene.

Boros Zoltán első, máig játszott dzsessz-szerzeményét – Ősz az én városomban – 1961-ben írta Nagyváradon. A legutóbbit – It's A Long Way To The Light – két hónappal ezelőtt vásárolta meg a Romániai Zeneszerzők Szövetsége. Játszott az első romániai dzsesszfesztiválon Ploiești-en 1969-ben, és meghívottja volt 2019-ben a fesztivál ötvenéves jubileumi megemlékezésének. Játszott a szebeni dzsesszfesztiválon 1974-ben és még kilencszer, valamint a bukaresti, brassói, galaci, Costinești-i fesztiválokon, Erdély városaiban és Budapesten. Szerzői lemeze jelent meg Lépések a végtelenbe címmel, dzsesszballadáit Aura Urziceanu és Anca Parghel énekelte, zenekari társai romániai élvonalbeli muzsikusok voltak, megkapta A román dzsessz kiválósága diplomát, de a nyilvános zenélésre 1990-től, a magyar adás újraindítása óta, amelynek főszerkesztője lett, kevesebb ideje maradt. Ritkábban ugyan, de azóta is fellép együttesben és egyedül is.

„Zene nélkül is van élet, de az nem olyan. Aki nem játszik vagy nem hallgat zenét, nem tud róla, de hiánybetegségben szenved.

– adta át nekünk zenei hitvallását a 81 éves Boros Zoltán, aki legutóbb a bukaresti Balassi Intézetben adott dzsesszkoncertet tavaly ősszel.