Legendává érett egyszerűség: Volkswagen Golf IV

A poént hamar le lehet lőni: a VR5 és VR6 utónevű (öt-, illetve hathengeres) kiviteleken kívül a Golf javarészt „csak” egy átlagos közlekedési igényeket kielégítő modell, amelyben az „élvezhetőség” szigorúan arra korlátozódik, hogy szeretjük-e az autónkat vagy sem. A tulajdonosok túlnyomó többsége kétségtelenül szereti, hiszen szinte minden utcában találni belőle hármat-négyet. A piacon is elképesztő túlkínálat van belőle.

A közel huszonkét évvel ezelőtt, 1997 második felében bemutatott, Type 1J kódnevű Golf ha formatervében nem is hozott rengeteg újdonságot elődjéhez képest – maradt a vaskos C-oszlop, és a lámpák formája is csak annyit módosult, hogy elkülöníthető legyen a két generáció –, felszereltség és belső kialakítás szempontjából hatalmasat ugrott előre. Puha műszerfalborítás, ízléses középkonzol, krómutánzatú belső kilincsek, kényelmes ülések – egyszóval ránézésre minőségi anyaghasználat mindenhol. Igaz, hogy egy idő után a például az ablakemelők és a borítások bevonata elkezdett lemállani, a keményebb műanyagfelületek pedig játszi könnyedséggel karcolódtak, de ezeket leszámítva

még ma is korszerűnek hat egy-egy karbantartott, nem lelakott Golf IV belseje.

A műszerek elrendezése az autótervezés iskolapéldája, a sofőr egyszerűen nem találkozik egyetlen olyan kapcsolóval vagy szabályozóval, ami rossz vagy megmagyarázhatatlan helyen lenne. Nem véletlen, hogy minimális változtatásokkal a VW-konszern sok kortárs típusa – Seat Leon, Toledo, Škoda Octavia – megkapta ezt a belteret, sőt több más autógyártónak is ihletként szolgált. Érdekes adalék: egy felmérésből kiderült, hogy a Golf IV egyik legkedveltebb „részlete” a birtokosok szerint a központi zár „masszív” nyitó- és záróhangja.

A 2001-es évjáratú, 230 ezer kilométert futott kék Golf a ritkábbak közé tartozik – több szempontból is. Az ablakok „kurblisak”, manuálisan kell állítani a külső visszapillantókat, magnós a zenevezérlő, miközben négy irányban állítható a vezetőülés és a kormánykerék, a műszerfalon rengeteg információ előhívható a központi számítógépből, van ülésfűtés és fényszórómosó, ráadásul a blokkolásgátló mellett kipörgésgátló és menetstabilizáló vigyáz ránk menet közben – a négy légzsákon túl.

A motorkínálat alján lévő, 1,4 literes, négyhengeres, hengerenként négyszelepes benzinmotor került az orrába, 75 lóerővel. Az utakon lévő „átlagos” negyedik generációs Golfokhoz képest ez rendkívül puritánnak számít, elvégre elvárás legalább a két első elektromos ablakemelő vagy cédélejátszó, a nagyobb és erősebb (1,6 literes, 105 lóerős) benzinmotorról vagy a legfelkapottabbnak számító 1,9-es TDI-ről nem is beszélve.

A kis motor csak sofőrrel is több mint 1,1 tonnát mozgat, a súly-lóerő aránynak megfelelő „dinamikával”. Az enyhén alulméretezett erőforrással kizárólag lendületből lehet lenyomni az előttünk haladót, rosszul felmért előzésnél, vészhelyzetben szerencsére nagyot harapnak az elöl-hátul tárcsára szoruló fékpofák. A visszafogottabb teljesítményt igyekeztek némileg ellensúlyozni a rövid váltóáttételekkel, óránként hatvanöt kilométeres sebességnél már zokszó nélkül tűri az ötödik sebességfokozatot.

Hiába előnyös ez városban, ha országúton, netalán autópályán ára van: 100 km/óránál már háromezres fordulatszámon pörög a motor, és nem is bírja sokkal tovább szusszal:

az 1,4 literes motor vállalható felső sebességhatára a 140-es jelzés környékén húzódik.

Ilyenkor azonban szélsőségesen megugrik az üzemanyag-fogyasztás – ezért és a tartósságért sem érdemes kínozni. Főleg annak tudatában, hogy alacsonyabb tempónál nagyon hálás: 165 „normális üzemben” megtett kilométeren 10,2 liter 95-ös oktánszámú benzint kortyolt be, ami 6,2 literes átlagot jelent.

Aki időtálló formatervű, könnyen – és viszonylag olcsón – javítható, többnyire problémamentes használt autót keres, annak szinte kötelező egy-két Golf megnézése, kipróbálása. Az elővigyázatosság azonban nem árt, előfordul ugyanis, hogy romokból újjáépített Golfok keresik gyanútlan gazdájukat. A rozsda az ilyen korú autóknál értelemszerűen gyakori, igaz, a felületi korróziót könnyű kezelni, viszont ha az első ajtók kerékjárat melletti élénél lyukas a küszöb, az sejteti, hogy a többi – esetenként „letakart” elemek – milyen állapotban lehetnek. A külföldről frissen hozott, szervizkönyves, ellenőrizhető előéletű autókkal kevesebb kiadásba ütközünk, a már öt-tíz éve a román közutakon szaladgáló gépeket összehasonlíthatatlanul jobban kikezdték a kátyúk – de még azok között is találhatunk gyöngyszemet.

Egy pontra érdemes külön figyelmet fordítani: a sebességváltóra. A Golfé – a többi, Polónál nagyobb VW-hez hasonlóan – sajátosan pontos, csuklómozdulatnyi helyen jár, finoman kattan az egyes fokozatokba, sok kilométer után is minimálisan lötyög, és esély sincs arra, hogy egy-egy gangból „kiessen”.

Amennyiben olyan megvételre kínált népautóval találkozik, amelynek nyomatékváltókarját igazgatva „puliszkakeveréshez” hasonló érzése támad, azonnal intsen búcsút az eladónak.

A legendává érett, egyszerű konstrukciójú típusból előbb-utóbb úgyis megtalálja a megfelelőt.