Mini Cooper: a retróhullám bajnoka

Pinti Attila 2019. augusztus 22., 16:41

A brit autóipar és popkultúra egyik ikonikus terméke alig fejezte be 2000 őszén több évtizedes pályafutását, kevesebb mint egy esztendővel később az utolsó csavarig megújulva, a teljesíthetetlennek tartott elvárásokat nevetve felülmúlva ismét meghódította a világot.

Élménybomba az autóipar egyik legismertebb formája mögött Fotó: Pinti Attila

Amíg a Volkswagen az „átcsomagolt” Golfként eladott új Bogárral próbálta – mérsékeltebb sikerrel – meglovagolni a retróhullámot, addig a német–brazil–brit közreműködésből született Mini bebizonyította, hogy nem csak „nosztalgikus divatkiegészítőként” van értelme egy kultuszautó újragondolásának.

Még javában zajlott az ős-Mini (bővebben keretes anyagunkban) gyártása, amikor 1994-ben összeállt a gaydoni Rover és a müncheni BMW (utóbbi volt egyébként előbbi tulajdonosa is), hogy közös fejlesztőcsapattal tető alá hozzák a legapróbb részleteiben nem át-, hanem újragondolt törpeautót. A szigetországiak és a németek koncepciója azonban merőben eltért: míg a britek egy költséghatékony, egyszerű gépet szerettek volna, a bajorok ragaszkodtak egy sportos, vezetési élményt mindenek elé helyező kocsihoz. A végső szó – szerencsére – a BMW-é lett, 1999-ben átvették a teljes fejlesztési kontrollt, 2000-ben szimbolikus öt fontért megszabadultak a brutális veszteséget termelő Rovertől (csak a szuperminihez kapcsolódó jogokat tartották meg), 2001-ben pedig elképesztő érdeklődés mellett bemutatták az eredeti ikon stílusjegyeit mesterien továbbörökítő Minit. Az Oxfordshire-ben összeszerelt autó egyébként a német technika mellett Brazíliában, a Chryslerrel közösen gyártott motort kapott, így az

a – megjelenésekor ismételten felbukkant – kijelentés, miszerint„a Mini tulajdonképpen az első elsőkerék-hajtású BMW”, aligha állja meg a helyét.

Azt gyorsan hozzátesszük, minőségben határozottan a német színvonalat képviseli.

Fotó: Pinti Attila

Időtálló formaterv

Az arculati elemek közül a fényszórók és hátsó lámpák formáját, a hűtőrácsot, a teljesen vízszintes tetőt, a hangsúlyos sárvédő-szélesítéseket és a teljesen a kasztni négy sarkába tolt kerekeket hagyták meg – a kor elvárásaihoz igazított méretekkel. Az új Mini ugyanis 62 centiméterrel hosszabb, 28 centivel szélesebb és közel hat centivel magasabb, tengelytávja pedig 43 centit nyúlt.

Az időtálló formatervnek köszönhetően bemutatása után 18 évvel továbbra is korszerűnek tűnik az első modern generáció.

A kipróbált Mini Coopert 2002-ben gyártották, tehát a korai példányok közül való, az idő vasfoga mégis kevés nyomott hagyott a külsején. A kötelező kőfelverődések, apróbb karcok mellett a fényezés szinte hibátlan, a karosszériát körülölelő műanyag burkolóelemek alatt sincs rohadás, csupán a bal hátsó lámpa alatti részen egy kisebb területen „puffadt” a fényezés. A gyári könnyűfém-felnik csak egy-két kisebb, padkával való találkozás nyomait viselik. Egyben van – szokták mondani az efféle állapotú, ilyen korú autókra, de ez a Mini esetében új értelmet nyer: kétszázezer kilométer után sem lazultak meg az elemek, nem távolodtak az illesztések, az ajtók pisszenés nélkül, a legapróbb nyikorgástól mentesen nyitódnak-csukódnak. Apropó nyitás-csukás: a szinte derékszögig kitárható, keret nélküli ajtók sajátossága, hogy a kilincs meghúzásakor az ablakok egy centimétert lehúzódnak, csukáskor pedig visszacsúsznak a gumikéder alá. Ez egy sarkalatos pontja a gépnek, a mechanizmus hajlandó „megadni” magát – esetünkben viszont mindkét oldalon hibátlanul működött a rendszer.

Elöl megfelelő a helykínálat, a hátsó üléseknek csomagtartóként vesszük a legnagyobb hasznát Fotó: Pinti Attila

Ha a külső briliáns, akkor a belső bravúros. Az ős előtt tisztelegve a sebességmérő középre került, a kétküllős kormánykerék előtt „csupán” a hangsúlyos fordulatszámmérőt találjuk. Klasszikus értelemben vett középkonzol nincs, egy sínpár közé „bújtatva” érhetők el a fűtő-szellőző rendszer és a klíma kezelőgombjai, továbbá alatta a hat, repülőgépek pilótafülkéjére hajazó kapcsoló. Ha nem is a legpraktikusabb, mindenképpen rendhagyó, zseniális megoldások ezek. A sebességváltó egy rúd tetején terpeszkedő gömb, elsőrangú fogással – ez is imádni való. A műbőr-szövet kombinációjú első ülések oldalpárnái jól tartják a testet, hátul viszont közepes magasságú sofőr mögé csak szintén átlagos termetűek férnek el – ők is visszafogott kényelemben. A csomagtér megmosolyogtató, 150 literes űrtartalma épp arra elég, hogy az autó prospektusába bekerülhessen egy rövid bekezdésben. Az összeszerelési minőség kiváló, a külsővel összhangban itt sincs nyikorgás. A 17 éves autó belterében csupán a lakkozott felületek lekopott, itt-ott karcos bevonata mutatja, hogy közel ötször megkerülte a földet.

Amikor nem számít a sebesség

A lényeg a szemnek láthatatlan. A Mini vezetési élmény szempontjából alulról karcolja a Mazda MX5 szintjét: viszonylag visszafogott teljesítmény mellett minden megtett méteren olyan impulzusokkal bombázza a vezetőt, amilyenhez még csak hasonlót sem lehet elérni egy átlagos autóban. A törpe orrában egy Brazíliában, a britek, a németek és a Chrysler közös gyárában készült négyhengeres, hengerenként négyszelepes Tritec motor dolgozik – nem mellesleg ezzel az erőforrással próbálta bevenni Európát a retróhullámra szintén felszállt, de elkeserítően pocsék amerikai Chrysler PT Cruiser. Az 1,6 literes szívó benzines élénk, de csúcsnyomatéka és maximális teljesítménye is relatív magas (4500, illetve 6000) fordulatszámon érhető el, így követeli a pörgetést. Cserébe, mély, sportosan öblös hanggal jutalmaz.

Együttműködés eredménye a fáradhatatlan, remekbe szabott motor Fotó: Pinti Attila

A 2001-től gyártott Minik eleinte két kivitelben voltak elérhetők: a One ugyanennek a motornak a gyengébb, 90 lóerős változatát kapta, a Cooper orrába került a 116 lovas verzió. A „brazil” motorhoz kezdetben a Rover R65 jelzésű ötfokozatú váltója dukált, a szerkezet döbbenetesen jól határolt fokozatokkal örvendeztet még 17 év után is. A kuplungpedál kemény, a gáz pedig sportautókhoz hasonlóan alulról támasztott. A manapság elterjedt szintetikus, ujjbeggyel tekerhető szervokormányokhoz képest a kormánykerék kőkemény, két kézzel, erővel kell markolni, de azonnali visszajelzést ad az úttesten lévő legapróbb kavicsokról is. Az elöl McPherson, hátul multilink felfüggesztés határozottan sportos, a hab a tortán mégis a CBC rövidítésű, úgynevezett „kanyarstabilitás-fokozó” rendszer: kanyarokban az egyes kerekek külön fékeződnek, olyan érzést nyújtva, mintha sínen fordulna a gép.

Szerpentineken hihetetlen kanyarsebességekre képes a Cooper,

a Gyimesi-hágóra felfutás közben pedig megértjük, miért nincs szükség az orrunk előtt sebességmérőre: itt nem a tempó, hanem a gokartosan feszes érzés, a hajtűkanyarok végén kezünkből kormányt kirántani próbáló, aszfaltra ragadó abroncs számít, az, hogy a felülméretezett fékrendszer mekkorát lassít a motorfékkel már megzabolázni próbált autón. Aki azt hiszi, szükségtelen divatcikk a Mini, nem is tévedhetne nagyobbat.

Fotó: Pinti Attila

Mini-történelem dióhéjban

Meghatározó év volt a brit autóiparban 1956: Leonard Lord, a British Motor Corporation (közismertebb nevén BMC) vezérigazgatója összeült a ma már a Minik ősatyjaként számon tartott Alec Issigonisszal, hogy utóbbi tervezzen a BMC-nek egy apró, de tisztességes négykerekűt. 1958-ra elkészül az igazgatót lenyűgöző prototípus, és csaknem napra pontosan hatvan éve, 1959 augusztusának végén 496 fontos listaárral, Mini-Minor és Austin Seven névvel megjelenik a kereskedésekben a később legendává érő modell. A kezdeti visszafogott érdeklődés hamar megváltozik, miután a The Beatles valamennyi tagja mellett olyan sztárok, mint Clint Eastwood vagy Paul Newman, sőt Niki Lauda és Enzo Ferrari is beszereztek maguknak belőle – esetenként nem is egyet. Később a Mini gyakorlatilag egybeforrt a Rowan Atkinson alakította Mr. Bean karakterével, a kocsi tulajdonképpen brit nemzeti szimbólum lett. A Cooper nevet John Cooper tuningmesternek köszönhetjük, aki 1961-ben Issigonis ellenállásának dacára – szerinte ugyanis szükségtelen volt az eredetileg 850 köbcentis, 34 lóerős autó „erősítése” – kezelésbe vette a Minit, hangos ralisikereket érve el. Az évtizedek során egymást követték az újabb és újabb modernizálással, karosszériatípussal járó generációk, a kilencvenes évek elején már 1,3-as motort kínáltak hozzá, sőt 1993-ban a kabriót is piacra dobták. A Minit gyártó egykori BMC utódját, a Rovert 1994-ben a BMW bekebelezte, és szinte azonnal elkezdődött a teljesen új autó fejlesztése – ennek ellenére az ős-Mini 2000 októberéig gyártásban maradt, az eredeti műszaki alapokra épített változatokból közel 5,4 milliót készítettek.

Fotó: Pinti Attila

Gyári adatok 1598 cm³
Teljesítmény (6000 fordulat/percnél) 85 kW / 116 LE
Forgatónyomaték (4500 fordulat/percnél) 150 Nm
Gyorsulás (0–100 km/óra) 9,2 mp
Végsebesség 200 km/óra
Sebességváltó Ötfokozatú kézi
Üzemanyag-fogyasztás (város/városon kívül/vegyes) 9,7/5,3/6,9 liter
Hosszúság/Szélesség/Magasság 3626/1688/1408 mm
Tengelytáv 2467 mm
Nyomtáv (elöl/hátul) 1458/1466 mm
Csomagtér 150–670 liter
Üzemanyagtartály 50 liter
Abroncsméret 175/65R15
Önsúly/Megengedett össztömeg 1125/1480 kg
Ha a külső briliáns, akkor a belső bravúros. Fotó: Pinti Attila
Fotó: Pinti Attila
Fotó: Pinti Attila
Fotó: Pinti Attila
Fotó: Pinti Attila
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat