Nő és építész egy macsó világban

– Hogyan lettél építész? Vagyis pontosabban: miért lettél építész?
– Véletlenül. Tulajdonképpen apai nagyapámtól vettem fel a szagot, aki nem építész, hanem cipész volt, de nála ismerkedtem meg a térlátással, a formák világával, a tervezéssel, rajzolással. Ott üldögéltem a műhelyében a ragasztó- és bőrszagban, s néztem, hogy dolgozik – régebben a cipészmester tervezte meg és készítette el a cipők többségét. Gyönyörű cipőket varrt.

– Azért a cipészműhely idilli hangulatától az építészetig még van egy-két ugrás.
– Van, de a rajzolás, mint valaminek a meglátása, kivetülése, megfogása és levetítése innen kezdődött. Végül a műszakirajz-szakon kötöttem ki a középiskolában, majd ott is ragadtam.

– Volt olyan pillanat, amikor érezted, hogy építész lesz belőled?
– Ez inkább egy folyamat volt. Akkoriban jelentek meg a számítógépes programok az építészetben is, rajzok digitalizálásában segítettem egy barátomnak, kollégámnak. Aztán beesett az első megrendelés is, egy ház tervezésére kértek fel.

– És mikor érezted először, hogy most már építész vagy?
– Amikor megkaptam az első visszajelzést egy megrendelő családtól, hogy mennyire jól érzik magukat új otthonukban. Centire pontosan sikerült a kivitelezés. Jól is sikerült az a ház, mert tudtunk egymás nyelvén beszélni a megrendelővel. Nagyon fontos ebben a szakmában, hogy legyen emberismereted, hogy lásd, milyenek a vágyak, milyenek az elképzelések, és persze ezeket szakmai szintre is le tudd bontani.

– Mert ebben a szakmában is a munka egyik legfontosabb része az ügyféllel való kommunikáció?
– Pontosan. Egészen az intimitásig elmenően. De diplomatikusan kell eljárni, nem ronthatsz ajtóstól a házba. A szembenézés visz itt is előre, és a magukra való odafigyelés. A nagy kérdés itt is az, hogy mennyire kommunikálják ki az elképzelésüket, és én ezt mennyire tudom nekik visszaadni képekben. És ha ez sikerül, akkor sikertörténet akár egy kiskunyhó is.

– De a világnak sokan azt mutatják, hogy ők milyen óriási házban élnek. Azt te is látod, hogy sokak számára ez a fontosabb.
– Igen, mert erről szól a világunk. De azért mostanában már kezdek látni tudatosságot és igényességet az emberekben, ami jó.

– Mióta?
– Most már azért jó pár éve. Szerintem a háznak kell szolgálnia az egyént és a közösséget, nem fordítva.

Például ha egy konyha a rendeltetésének megfelelően van kitalálva, akkor egy életre kiszolgál, és nem kell pár év múlva újragondolni, falakat törni...

– A bulvár jegyében visszatérnék egy kicsit az intimitáshoz azért: volt-e olyan spéci, extrém kérésed egy megrendelőtől, amin te is meghökkentél?
– Természetesen, de persze nem mondhatom el.

– Hogy látod, te nőként könnyebben az emberek bizalmába tudsz férkőzni?
– Szerintem igen, de ez is tanulható. Mi nők szerencsések vagyunk, ott van az intuíció is. És igen, a nőknek vannak megérzéseik, de ezzel nem mondom azt, hogy a férfiaknak nincsenek. Ebben a szakmában szerintem a férfiaknak is több női energiájuk van.

– Nem bánnám, ha ezt egy kicsit bővebben is kifejtenéd.
– Ugye azt tartják, hogy az evolúció során úgy alakult, hogy nők több dologra is képesek egyszerre odafigyelni. De szükség is van erre, hisz az nem lehetséges, hogy tervezed az alapot, és közben nem látod a tetőt.

– Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy az építészet tulajdonképpen egy nőies szakma.
– Egy kicsit lehet, hogy ezt mondom, de a mi világunkban még nem az.

– Pedig ha az otthonteremtésre gondolunk, akkor ez még logikus is lehetne. De aztán mégis a férfiak uralják ezt a szakmát is.
– Igen, mert eleinte az építész az építővel kapcsolódott össze. Sőt, tulajdonképpen a kettő ugyanazt jelentette. Az összes építész sajátkezűleg építette fel a már kigondolt és megrajzolt elképzelését. Rakták is a falakat, nem csak rajzolták. A nők nem végeztek ilyenfajta munkákat, de ez nem azt jelenti, hogy nem képesek rá, hogy nem tudnának gondolkodni, csak más volt a munkamegosztás. Ők általában a tér elrendezésében és berendezésében voltak jelen. Aztán a férfiak kisajátították a szakmát maguknak.

– Ez mennyire hátrány most neked?
– Bizonyos mértékig hátrány, bár én azt most már elmondhatom, hogy a megrendelők sokszor éppen azért keresnek meg engem, mert nő vagyok.

Hisz miről is szól ez az egész? A készülő házat a megrendelők igényeire szabom, majd megnézem, hogy mit tudok én magamból belevinni, és mennyire hagyják, hogy belevigyem. Aki nem akarja, hogy női energiák érvényesüljenek a házában, az biztosan nem jön egy női tervezőhöz.

– Hogyan tudsz női építészként érvényesülni ebben a macsó világban? Például amikor a fociakadémiát tervezted? Gondolom, túl sok nő nem volt ott a döntéshozók között.
– Nem is nőként választottak ott ki, hanem egy csapat tagjaként, Both Andrással együtt terveztük ezt az épületet. A pályamunka, a bemutatóterv tetszett meg a megrendelőknek. Aztán volt mégis az építkezés folyamán érzékeny helyzet, amikor nem fért bele a megrendelők elképzelésébe az én egyik vagy másik elgondolásom. Talán épp emiatt a macsóság miatt, hogy hiába, hogy jó szakember, egy nő nem mondhatja meg…

– Csak azért nem akartak tőled elfogadni valamit, mert te nő vagy?
– Volt ilyen is.

– De aztán kénytelenek voltak?
– Természetesen.

– Természetesen?
– Kénytelenek voltak, mert aztán előbb-utóbb mégiscsak a valós prioritások győzedelmeskednek.

– És vannak-e női energiák a fociakadémia épületében? Azok a szép formák például ennek megtestesülései?
– Határozottan. A formák, a színek mindenképpen. A funkciók inkább saját magukat adják, azok csak kiszolgálják a használóját.

– Mit szeretsz jobban tervezni, az ilyen középületet, vagy inkább az intim, családi otthont?
– Mindkettőt. Egy kisebb közösségnek, egy családnak is pont olyan kihívás tervezni. Persze egy nagyobb közösségnek többfajta igénye van, másképp kell kitalálni. Mindkét esetben ugyanakkora az öröm, ha el van érve a kívánt eredmény, ha jó a visszajelzés, jól érzik magukat az emberek.

– És mi a helyzet a nem hétköznapi életre szánt terekkel, épületekkel? Mert te ravatalozót is terveztél egy csíki faluban. Igaz, nem ment simán minden ezúttal sem.
– Nem volt könnyű történet: miután az egyháztanács felkérésének eleget tettem, a terveket, ahogy kell, elfogadta az egyház is. Három bemutató tervet készítettem, mire eljutottunk a végső formáig. Az épület három körciklusból áll, nem egy megszokott forma a környéken, nem nagyon látni kör alakú ravatalozót. De tetszett a megrendelőknek, már javában zajlott az építkezés, el is készült úgymond pirosban az épület, amikor új pap érkezett az egyházközségbe, akinek egyáltalán nem tetszett az elképzelés. Mindenképpen rá akart venni, hogy változtassak rajta, azonban ez nem olyan egyszerű egy már elkészült épületnél. Amúgy egyáltalán nem nagy épület, mindössze 80 négyzetméter, a hidegház alkotja az egyik körciklust, a gyászolók számára egy kinti, de fedett részt és központi elemnek a ravatalt terveztem bele, ami körül épp annyi hely van, hogy a közvetlen hozzátartozók férnek el. Persze, ha még csak a tervezésnél tartottunk volna, akkor bármiről lehetett volna még beszélni, de az épület gyakorlatilag szerkezetkész volt, amikor ez a konfliktus kirobbant. Arra is tekintettel kellett legyek, hogy ez egy közösség számára, általa elfogadott, hosszú távra épült létesítmény, nem hajthattam fejet egy pillanatnyi, egyéni érdek, elképzelés előtt. Volt a konfliktusnak személyes vetülete is, egészen személyeskedésig elmenően.

– Itt akkor már nem segített a női diplomácia.
– Nem, itt a kitartás segített.

– Számodra mi volt ebből a tanulság?
– Az, hogy nem szabad beijedni az ilyesmitől, nőként sem. De a nőnek is ki kell állnia önmagáért és a munkájáért, én ezt tanultam ebből. Hisz a te alkotásod, „szülötted”, olyan, mintha a gyermekedet hagynád cserben, ha feladnád.

– Erős, független nő vagy a szakmában, de a magánéletben is. Pedig nem voltál mindig független: nemrég elváltál. Ez egy szomorú történet?
– Nem. Ez végül is egy döntés volt, mindkettőnk részéről. Ahhoz képest, hogy milyenek szoktak lenni a válások a környéken – ami szintén a macsóság velejárója –, mi barátokként váltunk el. De ide is két fél kellett. Lehet ezt okosan is tenni.

– A gyerekek hogyan jöttek ki belőle?
– A gyerekek a szülők visszatükröződései, úgy viselkednek, ahogy mi. Azt természetesnek tartják, hogy mi nem civakodunk, azt is látják viszont, hogy a környezetükben sok szülő milyen csetepatéba keveredik ilyen helyzetben.

Segített a történetben a váltott gyerekfelügyelet intézménye is. Az apjukkal összejárunk, kávézunk, megbeszéljük a dolgainkat.

– És az, hogy te egy erős nő vagy, okozhatta-e a válásodat? Látsz-e összefüggést?
– Összefüggést tulajdonképpen látok. Azért tettem meg ezt a lépést, mert erős vagyok. Ha nincs erőd, nem tudsz lépni. Rengeteg nőben nincs meg a szükséges erő, hogy kilépjen boldogtalan házasságából. De nem azért váltam el, mert erős vagyok, és mert független akarok lenni. Ez így alakult, beláttuk azt, hogy együtt nem tudjuk tovább vinni.

– Mit csinálnál másképp egy esetleges következő házasságban?
– A következő kapcsolatomban sokkal tudatosabb leszek. De most nem gondolkodom új házasságban, mert egy nagy álmomat, a saját házamat tervezem, építem éppen. Az összes energiám oda koncentrálódik most. Annyit elmondhatok, hogy nem egy akármilyen ház lesz, hanem egy olyan, amelyet például az egyedülálló anyuka, apuka is meg tudna majd engedni magának. A szokványos, klasszikus családi házakhoz képest jóval kedvezőbb feltételek mellett meg lehet majd építeni. Felülete is kicsi lesz, épp, ami nem megy a lakhatóság rovására. Kertje is lesz, természetesen, jó lesz a benapozás. És legnagyobb előnye, hogy akár egy tömbházlakás árából megvalósítható.