Öt nap, két ország, három város

Augusztus derekán esedékes pihenőszabadságunk egy részét úgy döntöttünk, nem ez fülledt tengerparti helyen töltjük, hanem inkább a kellemesebb északon. Jó döntés volt, bár anyagilag megterhelőbb, mintha valamelyik törökországi, görögországi városkát, vagy akár Olaszországot választottuk volna. De ahol a legmagasabb az életszínvonal, a legmagasabbak az árak is, főleg a Kelet-Európából odalátogatók számára.

Két ország két nagyvárosát terveztük megnézni öt nap alatt oly módon, hogy itthonról a repülőjegyek mellett a Marosvásárhely és Kolozsvár közötti buszjáratokra, a Malmö repülőtér–Koppenhága autóbuszra, a Koppenhága–Malmö vonatra, majd a Malmö központja és repülőtere közötti autóbuszra is megvettük a jegyeket. Tehát hét jegy, öt nap és két város, ami időközben hárommá bővült. Készpénz nélkül utaztunk, a két ország pénzét – a dán, illetve svéd koronát – nem láttuk, nem fogtuk a kezünkbe. Mindenhol bankkártyával fizettünk – a szállodában nem is lehetett volna másképp, ahogy a koppenhágai metróban sem – a sörözőben, a piacon, a lángossütőnél, az illemhelyen, a kávézóban és a szuvenírboltban, de még a templomban is a képeslapért.

Miért éppen Malmö és Koppenhága? Mert Kolozsvárról van repülőjárat Malmöbe, egy óra negyven perc, és máris megérkezünk. A repülőtéren buszra ültünk, és egyenesen Koppenhágába mentünk, ami egy negyven perces út. Tehát reggel fél 9-kor már ott ültünk Dánia fővárosának kellős közepén egy kávézóban, és figyeltük az utcán a tömeges bicikliforgalmat.

Úgy van kialakítva Dániában is és Svédországban is – akárcsak több más nyugat-európai országban – a forgalom, hogy a kerékpáros közlekedés egyenjogú a gépkocsiforgalommal. A kisgyerekeket nem csak a biciklin, az elöl vagy hátul felszerelt ülésen viszik, de a bicikli előtti kis szekérkében, talicskaszerű járműben is, amelyek közül egyeseknek tetejük is van, esetleg ablakok rajta, mint egy kis házikónak. Más ilyen jármű nyitott, benne egy-két ülőalkalmatosság, a gyerek/gyerekek mellett a csomagok szállítására is nagyszerűen megfelelnek.

Egyszerre százasával kerekeznek az erre kialakított utakon, elegáns vagy sportos viseletben, családok indulnak el így reggel, hivatalnokok tekernek a munkahelyeik felé, városnéző turistacsoportok járják körbe a várost.

Koppenhágában építkeznek, újabb metróvonal készül, megállók, lejárók és aluljárók, amiből a járókelő annyit észlel, hogy kerítések, válaszfalak, néha a látványt takaró mindenféle színes pannók akadályozzák a rálátást egy-egy térre, műemléképületre. Így aztán egy szebb palotára, szoborra, kis térre akkor csodálkozunk rá, amikor a színes válaszfal mögül kilépve éppen szembe találjuk magunkat vele. De nincs por, nincs törmelék, valahogy úgy dolgoznak, hogy az a szemét, ami itt nálunk „természetes” velejárója a városi felújításoknak, ott nem létezik, vagy legalábis nem látszik.

Mikor itthon, indulás előtt egy héttel interneten megvettem a busz- és vonatjegyeket, az egyik útra véletlenül jövet-menet vásároltam, vagyis kétszer, holott mi csak egy irányban szándékoztunk utazni. Kinéztem a cég ímélcímét, írtam egy rövid levelet, hogy hogy jártam, lehetne-e tenni valamit, kicserélni a jegyet, ilyesmit? Két nap múlva kaptam a választ, hogy kicserélni nem lehet, de megsemmisítik a jegyeket, visszautalják a pénzt a számlámra és én foglaljak újból jegyet. Ez másnap meg is történt.

Koppenhágában nézelődtünk megérkezésünk után, aztán metróra ültünk, hogy megkeressük a szállodánkat és bejelentkezzünk. Csakhogy nem két, hanem négy jegyet vettünk, arra gondolva, hogy délután még visszajövünk a város központjába. A kalauz kedvesen meg is kérdezte, hogy négyen vagyunk? Mondtuk, nem, de még szeretnénk utazni ezzel a jeggyel. Mire ő felvilágosított, már nem lehet, hiszen egy óra és negyedórát érvényes a jegy, mindegy, hány személyre szól, azt már, ha letelt az idő, nem használhatjuk. Tehát dupláztunk.

Érdekes a koppenhágai metró abból a szempontból, hogy a bejáratnál nincsenek kapuk vagy sorompóhoz hasonló karok, az utasok, akik kártyával utaznak, egy elektronikus leolvasóhoz érintik a kártyájukat, míg azok, akik jegyet vásárolnak, csak a kalauznak mutatják meg, ha az kéri.

Az volt az érzésem, hogy nem feltételezik az emberről, hogy csalni vagy lopni akar.

Ezt egy másik kalandunk is megerősítette: aznap amikor indultunk volna Koppenhágából Malmöbe, metrójegyet vettünk a központi pályaudvarig, ami a város szívében található. Menet közben felfedeztük, hogy ezzel a járattal elmehetnénk egészen Helsingörig, a Hamlet-kastélyig, így hát nem szálltunk le, tovább utaztunk. csakhogy menet közben gondolkodva rájöttünk, a jegyünk nem érvényes addig. Ugyanis a metrójegyek ára zónánként van meghatározva, vásárláskor az automatában megjelöljük, hogy meddig szándékozunk utazni, és az aszerint határozza meg a jegy árát. Ezt a nagyon kedves kalauznő is megerősítette, mikor érdeklődtünk nála, így hát egy következő megállónál leszálltunk. Nem csapott cirkuszt, nem akart megbüntetni vagy lerúgni a vonatról, kedvesen magyarázta, hogy már rég elhagytuk azt a zónát, ameddig a jegyünk érvényes volt.

Mire elég öt nap, teheti fel a jogos kérdést bárki, főleg, ha két országról van szó. Mondhatnám, hogy alig valamire, illetve éppen arra, hogy átérezzük az adott város hangulatát, belelássunk némiképpen az adott ország létébe, lényegébe. Persze egy-egy város erre elég kevés, de így is némi tapasztalatot szerezhetünk arról, hogy hogyan viszonyulnak az utasokhoz, a gyalogosokhoz, a kisgyerekesekhez, egyáltalán egymáshoz az adott városlakók, hivatalnokok, szolgáltatók.

Bár a metrón minden alkalommal volt kalauz vagy ellenőr, nem mindig ellenőrizte a jegyet. Eleve nem úgy tekintenek az utasra, hogy az csalni akar, megkárosítani a tömegközlekedési vállalatot. Sokkal inkább segítenek, útbaigazítanak, kalauzolnak. Koppenhágában egyórás hajóútra fizettünk be, és mikor szálltunk fel a hajóra, senki nem kérte a jegyünket, gondolom azért, mert meg sem fordult senkinek a fejében, hogy potyázni akarna bárki is. Ellenben kedvesen köszöntöttek, induláskor a hajóskapitány és az idegenvezető bemutatkozott, távozáskor mindenkitől elbúcsúzott.

Két napot töltöttünk Koppenhágában, harmadik nap vonattal mentünk Malmöbe, aminek csak a repülőterét láttuk addig. A vonatjegyet is már itthon megvettem, ott csak kinéztük, mikor indul, hányas vágányról a szerelvényünk és felültünk, de senki nem ellenőrzött, holott ott ült a kalauz is éppen a mi vagonunkban.

Mielőtt felszálltunk volna a vonatra, körbejártuk a pályaudvart, amely a város központjában található, az épülete szép régi, bent tisztaság és elegancia jellemzi, sok-sok étteremmel, gyorsbüfével, ajándék- és élelmiszerbolttal. Az információs pultnál érdeklődtünk az indulásról angolul, majd egymás közt magyarul nyugtáztuk a hallottakat, mire magyar nyelvű választ is kaptunk. Csodálkozásunkra a férfi annyit mondott mosolyogva, hogy az édesapja magyar.

Malmöbe kürölbelül 40 percet tartott az út, ott is a városközpontban áll a hatalmas pályaudvar, hasonlóan szép és régi épület, tiszta, elegáns. A szállodába gyalog mentünk, öt perc alatt odaértünk, előzőleg a Google-térképen tájékozódva azt is könnyen megtaláltuk. Akkor, ott tudtuk meg, hogy egyhetes fesztivál kezdődött, ami azzal is járt, hogy a belváros utcái és terei megteltek a kirakodóvásárral, a nagy- és kisebb színpadokkal, óriás csúszdákkal, körhintákkal és más játékokkal. Az emberek ettek, fagyiztak, söröztek és boroztak az utcán, a tömeg hömpölygött, a magasra emelkedő hintákon, körhintákon sikítoztak, míg egyik színpadon reppeltek, egy másikon popzenét, egy harmadikon bluest játszottak.

Szóval volt miből válogatni, bár minket a városnapokra emlékeztetett az egész felhajtás, a terekre kihelyezett ülő- és fekvő alkalmatosságokon, az utcai színházon szórakoztunk, rácsodálkoztunk a kürtőskalács-sütőre vagy a három magyar lángososra. A kürtőskalácsos nem tudott magyarul, míg az egyik lángossütővel elbeszélgettünk, megtudtuk, hogy szülei 1972-ben vándoroltak ki Svédországba, ő már ott született, és két magyarországi alkalmazottal dolgozik. A tejfölös-fokhagymás-túrós lángos ára 60 korona volt (kb. 30 lej), bankkártyával is lehetett fizetni, kis, mobiltelefon nagyságú kártyaolvasót használtak.

Reggel érdemes volt korábban kelni és elindulni, a csendes és már megtakarított utcákon felfedezni a különleges, vicces, kedves szobrokat, a régi, fakeretes épületeket, a jópofa szökőkutakat. Míg itthon 30 foknál magasabbat mutatott a hőmérő, ott 15-18 fok között volt a hőmérséklet. Kisebb és nagyobb parkok, a csatornák partjai parkosítva, padokkal ellátva tették kényelmessé és kellemessé az ott tartózkodásunkat. Az utcákon nem a szeméttartályba, hanem külön erre a célra kihelyezett tárolóba dobták a gazdik a kutyagumit, a park virágait és füvét az öntözőberendezés úgy locsolta, hogy a vízsugárból még véletlenül sem jutott a járdára, a járókelőkre. Nem voltam rest, megnéztem, hogy sikerül félkörben locsolni, hát csupán egy szerkezetet szereltek a cső végére, amit egyszerűen beállítottak, hogy milyen irányba szóródjon a víz, hogy se tócsa, se sár ne keletkezzen ott, ahol a járókelők sétálnak.

Ha már eljutunk egy távoli helyre, próbáljunk még megnézni egy-két másik várost, települést is – szoktam mondani, és ha tehetem, gyakorlatba is ültetem. Ez alkalommal a Malmötől mindössze tíz percre található Lund nevű kisvárost látogattuk meg. A vonatok nagyon sűrűn járnak, ezért nem szükséges a menetrendet tanulmányozni, vasárnap reggel kimentünk a malmöi pályaudvarra, jegyet vettünk egy automatából, és mivel épp az orrunk előtt ment el a vonat, leültünk, és tíz percet vártunk a következő járatra. Megérkezvén a pályaudvarról, amely más nyugat-európai pályaudvarokhoz hasonlóan a város központjában áll, gyalog indultunk felfedezni a látnivalókat. Rajtunk kívül alig járt még egy-két ember az utcán.

Pontosabban az állomás épületével szembeni téren egy csapat férfi kiabált románul.

Továbbhaladtunk, jelét sem adva annak, hogy értjük a nyelvüket.

Utunk a híres lundi katedrálishoz vezetett. A 11. században kezdték el építeni székesegyházát, illetve annak ma is működő, Svédország legrégebbi iskoláját. A katedrálist nyitva találtuk, belépődíjat nem kellett fizetni. Egyik érdekessége az óra, amely nem csak az időt mutatja, hanem a napot is. Kifele jövet egy fejkendős, „ismerős” viseletű asszonnyal mentünk szembe. Nem befele igyekezett, átérezni a középkori hangulatot, hanem az egyik ajtó mögül néhány lapos párnát szedett elő, amelyeket a lépcsőre téve azokon kényelembe helyezte magát, és megkezdte az aznapi „munkáját”. Mosolygott, mikor látta, hogy kíváncsian figyelem, mit csinál. Hozzá hasonló másik asszonnyal a város főterén lévő cukrászda/kávézó bejárata mellett találkoztunk. Azt nem figyeltük meg, hogy valaki adott-e neki pénzt. Bent rajtunk kívül egy angol és egy indiai család ült, illetve egy hangosan szuszogó és krákogó öregember, aki kávéját már rég elfogyasztotta, de a könyvet, amit olvasott, még nem fejezte be. Mi kávét vettünk és süteményt, majd körbejártuk a városka főterét és néhány kisebb terecskéjét, csatangoltunk az utcákban, üldögéltünk a parkokban, és egy délutáni vonattal visszautaztunk Malmöbe.

Az öt nap eltelt, hatodik nap korán reggel, az előre lefoglalt autóbusszal mentünk a repülőtérre, ahonnan pontosan indultunk és érkeztünk Kolozsvárra.