Tartósságra ítélve: Škoda Octavia Combi I

Amíg a Daciánál a Solenza jelentette az átmenetet az új tulajdonos hathatós fejlesztései és a régi alapok között, addig a cseheknél a Felicia látta el ezt a szerepet. Egészen az Octavia megjelenéséig – az új, középkategóriába belőtt, igazából azonban alsó-középkategóriás típus megkapta a Volkswagen alkatrészraktárában tornyosuló egységek javát, köztük a negyedik generációs Golf padlólemezét, benzines és gázolajas erőforrásait, erőátviteli egységeit, felfüggesztését és egy sor egyéb beltéri egységet.

A szinte szó szerint összelegózott Octaviát azonban hiába küldték a német testvérhez képest szolidabb összeszerelési minőséggel az európai piacokra, az egyszerű, robusztus külső és a Golfhoz – illetve a szintén konszernhez tartozó Seat Leon/Toledo pároshoz – képest testesebbre sikerült csehet semmi sem állíthatta meg a töretlen népszerűség útján.

Kevés kompromisszumra kényszerül még manapság is egy első generációs Octavia-tulajdonos, pedig a gép fölött már eléggé eljárt az idő.

Már javában készült a második típusnemzedék, amikor a tesztelt Octaviát legyártották, így a modellciklus végéhez közeledő autó – bár Tour utónéven egészen 2010-ig gyártásban maradt – már mentes minden gyermekbetegségtől, kivéve talán a korróziót. A használtautó-vásárlóknak mellesleg érdemes szem előtt tartaniuk egy-egy gépkocsi vásárlásánál, hogy inkább a kifutó évjáratok közül szemelgessenek, az évek, esetenként akár évtizedek alatt már bizonyított motorváltozattal. A kipróbált cseh ennek megfelelően ráncfelvarrott, korszerűsített első teret kapott, újrarajzolt fényszórókkal, a motorháztető alatt olyan erőforrással, amit talán még az idéntől kétszeresére emelt biokomponensű üzemanyag sem tud kikezdeni.

A nyugatról importált autó negyedmillió kilométerrel került Romániába, a piaci igényeket, a vásárlóerőt pedig jól mutatja, hogy a hasonló évjáratú és állapotú Octaviák „halomban állnak” a hirdetési portálokon. Nem túl körülményes munka újszerű állapotút varázsolni belőlük, egy kis polírozás, esetenként a korrózióra fokozottan kényes helyek „kiküszöbölése” elég, hogy az amúgy is minőségi kocsiból még évekig szolgáló megbízható partner legyen. Mert ránézésre az elmúlt tizenhat év meg sem kottyant a tesztautónak – a közelmúltban szerzett horzsolásokat meg egy cserére szorult visszapillantót leszámítva. Ez folytatódik belül is, a kemény műanyagokon kötelezően jelentkező karcokon és az enyhén hámló kormánykeréken kívül a futásteljesítményre semmi egyéb nem utal.

Az Octavia utasterének első fertálya hozza a középkategória átlagát, sőt annál többet is: oldalirányba is bőséges a hely, kár, hogy az üléseken fellelhető némi spórlás: oldaltartásuk gyenge, az ülőlap hosszúsága mérsékelt – de legalább a keménység megfelelő, zsibbadni csak a comb semmibe lógó részei fognak egy hosszabb út után. Hátul már kevésbé fejedelmi a kínálat: a milliméterre pontosan két és fél méteres tengelytáv miatt korlátok közé szorultak a tervezők, hiába bőséges a fejtér, már egy középtermetű utas térdei is az első ülések hátának nyomódhatnak. Nem elviselhetetlen, de országokon átívelő utazásokhoz egyértelműen inkább a gyerekeknek kényelmes.

Mintegy ellensúlyozásként kapjuk a bődületes csomagteret – imádja is minden tulajdonos a kombit, alaphelyzetben 548 liternyi űr tölthető ki, és bár az osztottan dönthető hátsó ülésekkel lépcső keletkezik, a kapott másfél köbméternyi hely hamar feledteti ezt az apróságot.

A mára már részben elavultnak számító műszaki alapok közül külön említést érdemel a fékrendszer. A kétkörös, elöl hűtött, hátul tömör tárcsás egység alapjában véve hibátlanul lassítja az akár 510 kilogrammal is terhelhető testet, a gond inkább az adagolhatósággal van. A kívánt tempócsökkentést meg kell tanulni az első generációs Octaviánál. A fékpedál részleges lenyomására ugyanis először semmi sem történik, majd másfél-két centiméterrel „mélyebben” már az utas-üléstámla közötti kellemetlen találkozás lehet a következmény azok esetében, akik hátul nem kötötték be a biztonsági övet. Játszani tehát a két véglet közötti rövid távon lehet, de ez annyira finom lábmozdulatokat igényel, amit elsőre nem, csak idővel sajátít el a sofőr. A „jelenség” mellesleg nemcsak a kipróbált autóra, hanem az egész generációra jellemző.

Érthetetlen, hogy míg a Seat Leon/Toledo rokonoknál sikerült megoldani, addig a Golf/Octavia esetében állandó problémát jelent fekvőrendőröknél, magasított gyalogátkelőknél, de főleg járdaszegélyeknél a nagyon alacsonyra nyúló első lökhárító. Az Octavia fő „karcgyűjtőhelye” ez, a műanyag elem könnyen felakad, ami előremenetben csak kellemetlen zajt és néhány barázdát jelent, ha viszont orral olyan parkolóhelyre álltunk be, amely szegélyben végződik, csak imádkozhatunk, hogy kiálláskor ne rántsuk le rendszámostól, esetenként fényszórómosóstól a jókora darab lökhárítót.

Igaz, hogy az Octaviához elérhető motorok közül a vánszorgásra is alig alkalmas 1,9 literes, 68 lóerős szívódízel (SDI) a leginkább elpusztíthatatlan, de aki úgy szeret időnként némileg lendületesebben autózni, hogy fintorog a turbótól, annak a tesztautóban is dolgozó 1,6-os ős-Volkswagen benzinmotor a legtutibb választás.

A hengerenként kétszelepes konstrukció forgatónyomatéka már relatív alacsony fordulattól rendelkezésre áll, és magas tartományban sem elviselhetetlenül hangos a beszűrődő motorzaj. A magasabb üzemanyag-fogyasztást kompenzálja, hogy csak szélsőséges esetben, rendszeresen kihagyott kötelező szervizek mellett kell komolyabb javítást végezni rajta – egyébként szinte a végtelenségig elketyeg. A százkét lóerős teljesítmény az üresen 1,3 tonnás testhez nem sok, de autópályatempónál is van még benne szufla. A váltóáttételek rövidek, a fordulatszámmérő százharmincnál már a négyezres értéket nyaldossa. A kortárs Volkswagenekhez képest itt a nyomatékváltónál érezhető, hogy spórolniuk kellett a cseheknek: a váltóbot és az egész kapcsolási érzés kevésbé precíz, mint a negyedik generációs Golfnál.

Az Octavia első nemzedékének – és a vele egyidős konszernbeli kategóriatársak – rákfenéje a küszöb és az első sárvédő találkozása: az itt makacsul begyűlő víz, hólé, latyak könnyen kikezdi a lemezeket, és megállíthatatlanul terjed tovább a közeli felületekre a rozsda. Erre a pontra érdemes különös figyelmet fordítani, lehetőség szerint minél szárazabban tartani. Az odafigyelést meghálálja a Škoda, hiába tizenhat éves, minden gyártósoron belepakolt „extra” – elektromosan állítható tükrök, digitális klíma, négy villanyablak – hibátlanul működik. A bizonyíthatóan törésmentes előéletű autók korszerűtlenségük ellenére – illetve bizonyos értelemben pont azért – bírni fogják még, köszönhetően a csehek gondos és aprólékos munkájának, amivel a német „fennhatóság” alatt megalkották az Octaviát.

Škoda Octavia Combi I 1.6i 102 LE (2004)